Egy kísérlet eredményeként születtem, csupán szemléltetésként. Minden képlékeny és egyszeri volt, nem szánták létem szép ívűre, hosszúra. Egyszerű gyakorlatnak indultam, mintegy mellékelt ábraként, amit egy kicsit mindenki átfut szemével, majd kipingál saját szájíze szerint, a torz grafikát elraktározza, s engem elfelejt.

Később érdekesebbek lettek színeim és formáim, vizualitásba foglalt érzéseim. Félénken játszottak velem eleinte, mindahányan élveztük. Szelíden forgattak, megsimogatták egy-egy oldalam, olyan dolgokat tettek, amiket biztonsággal vissza tudtak fordítani - vigyáztak rám, mert becses voltam és olyan egyszeri, megfejthetetlen. Titkokat rejtettek gyenge kis tengelyeim, mikről jóformán magam sem tudtam, csupán élveztem a világ és saját magam teljességét és tudatlanságát. Ekkor még nem cincáltak szét problémák és olyan emberek, akik nem értették, hogyan kell megérinteni egy ilyen játékszert - mert az idő elteltével ezzé lettem. Mások játékává, amit bátran forgattak ki önmagából. Felborították az addigi megbonthatatlan harmóniámat, összekuszálták érzéseim, színre szín került, s oldal oldalnak lett farkasa - saját magam káoszos pepitája lettem. Úgy szembesültem tulajdon érzéseimmel, hogy azokat már rég cirkuszi bohócokként mutogatták, én pedig bohóc-, pontosabban érzelem fóbiával küzdöttem a későbbiek során.
Mások szórakoztatónak is találták, ahogy egyre zavarosabbá válok, ahogy vörös harag pettyez meg fehér ártatlanságot, és sárga bolondság vegyül a zöld foltok nyugalmába. Egyszerre sok kéz nyúlt felém, egy időben, de mind mást akart, mikor jómagam sem tudtam már számon tartani, milyen torz, színorkános érzéseim születtek nap nap után. Próbálkozásaik lelkesek, később agresszívek lettek, mert amatőr kezeik képtelenek voltak visszahelyezni engem a rendes kerékvágásba, s dolgukat én sem könnyítettem meg. Magamat hiába is próbáltam tisztába tenni, önerőből helyükre pakolni érzéseimet lehetetlen volt.
Mikor sokadik próbálkozásuk ellenére sem tudták az árván maradó kék szomorúságot kigyomlálni hószerű ártatlanságomból, feladták a küzdelmet. Ó, másokkal annyival egyszerűbb volt: kezesebben fordultak, izgalmasabb formába rendeződtek rezdüléseik, s nem dacoltak a renddel, mint én. Elfelejtettek, s ha szem elé kerültem, rosszalló pillantásokat zsebeltem be jutalmul: poros, zabolázhatatlan, megrontott játékszer nem kellett már. Lettek hozzám hasonlóak, akik készséggel rendelkezésre álltak, akiknek érzései befolyásolhatóak voltak, s velem nem akartak már megpróbálkozni - fix szerkezetbe rögzített lelkületem elavult, és a sötét világ, mely rám borult, fakóra szívta addig pulzálóan élénk érzéseim. Ha kézbe vettek is, áthatolhatatlan elhagyatottság vértezte fel repedezett gömbszívem - ez a magány. Egyedül lenni, még ha tömegek, ha barát titulussal felruházottak vesznek is körbe - lelked elkallódik, érintetlen marad.
Puha porkabátot adott rám az idő, az megvédett, talán még önmagamtól is.

Aztán jött valami szokatlan. Olyan kezek érintése, akik nem kezdtek vadul, érzéketlenül rendet teremteni bennem, akik nem maszkíroztak el hamis címkékkel, akik nem pattintottak ki belőlem egyetlen oldalt sem, csak hogy hamis úton zabolázzanak meg. Türelmes ujjak és meleg tenyerek. Csendes próbálkozás, készséges figyelem, kitörő öröm, mikor valamit megértett káoszos lényemmel kapcsolatban. Lassan, színről-színre és formáról-formára haladva összerakott egésszé. Nem követelt, nem akart azonnal, mert azt tudta, amit mások nem.
Beleszerettem, belém szeretett. Kisarkított kockavilágom puha, gömbszerű fészekké lett kezeiben. Akkor már tudtam, hogy ha egyszer ő is eldobna valaki jobbért, szebbért, hozzá méltóbbért, még akkor is boldog lennék, mert ő értette többé nem eredeti vagy szép, de még csak nem is érdemleges lényemet, és adott magából annyit, hogy ezentúl magányosan már ne féljek. Mert az emlékét nem viheti el tőlem.