A nyárnak azóta is ő illata van. A rekkenő hőség időszakának kapuját átlépve egészen a vénasszonyok nyaráig kavarog körülöttem, bódítja a lelkem és elegyedik depresszióm mérgező főzetével. Benne érzem a könyékig csurgó dinnyelében, a kedvenc levendulás szörpjében, amit kizárólag papír szívószállal szabad elszürcsölni, soha nem lehetett másként. Az egyetlen rozéban, amit hajlandó volt velem forró éjszakákon megbontani, az egyetlen, amit úgy, annyira ivott, hogy a kulcscsontjára csepegett a borlé. A pokrócon, amire augusztus derekán leheveredem, hogy a hullócsilag-cseppek mossák tisztára könnytől maszatos szempilláim, hogy gondolatban ismét búcsút vegyek tőle, mígnem a következő nyár visszataszít a tagadás fázisába. Újra és újra.