Csendben várom, hogy mikor lesz már vége, elfeledve a sarokban, picire összegömbölyödve. Félek az üvöltéstől, a hangos szótól, a csattanástól, az edénytörés robajától. Rettegek attól, hogy mikor csattan a kéz, és hullik szét, amit eddig életnek hittem. 

Szeretnék elmenekülni. Az ajtófélfára kötni a gyomromból az örökös iszony gombócát, és kimondani, hogy ég veled. Nem hallgatni hétről-hétre, ahogy pofonnal fenyeget és tart sakkban, mint valami kisgyereket. Szemezek az ablakkal, egyszer a Holddal, egyszer a Nappal. Hívnak, legyek az ő gyermekük inkább, fogjam kezük, tűnjek el. Hívnak, de hogy övéik lehessek, betont kell csókolnom, majd fűbe harapnom, hogy a könnyeimből szőtt kötélen át felmászhassak hozzájuk. 

Nem hiányoznék. 

Vagy talán igen. 

De talán könnyebb lenne mindenkinek, aki meggondolatlanul fölvállalt engem. Édesek voltak a csókok a homlokomon, tudom, hogy olyankor talán szerettek. Aztán elmúlt. Részleges szeretet-kiesés, megesik az olyan.

A hangos veszekedések a fülemben zúgnak, távolról morajlik közéjük a szabadság hívó szava. Gyáva vagyok, hogy kinyújtsam a kezem, és megragadjam a hatalom kezét, amely a szabadság felé lendítene. A Nap hatalmáét. A Holdét. Helyettük a pofont adó kezet kívánom... A szitokszavak helyett végre... Annyival egyszerűbb, mint a fenyegetőzés és a rettegés... Annyival biztosabb és anyagibb. Fájóbb, égetőbb, észhez térítőbb. Szeretném látni utána a fényes kis pontokat, ahogy örvénylenek köröttem, a hirtelen jött vakságban. Szeretném azt a fájdalmas önnön kívüliséget, ami rettegés után tettén ér, amikor végre igazán üvölt bennem a fájdalom, és azt az üvöltést majd meghallja végre a bennem szunnyadó, szabad álmot látó vadállatom. Akinek szőrét végre megragadhatom, aki elmondja helyettem összes atrocitásom, kimondja a kérdést, hogy miért szerettél, miért színleltél, miért akartál világra hozni engem, ha most a hajamat cibálva a fülembe ordítod, miért kellett megszületned neked. Ég veled. A Nap és a Hold gyermeke leszek. 

*

Bocsánat, ez nem egy könnyed, sokkal inkább egy felkavaró kis szösszenet volt. Kiss Edina Égszínkék c. novelláskötetében található Kereszt nélkül c. írás szolgáltatta hozzá az inspirációt, de nem ennyire aggasztóak ott a dolgok, éppen csak keserű voltam, mikor ezt írtam.