A nő egyre csak hallgatta és hallgatta a rokonok áradozását, miközben saját érzelmeinek igyekezett elejét venni, s úrrá lenni fölöttük. Három, pontosan tudja, hogy három éve már, s mi víz lefolyt az alatt a Dunán, úgy mosódott el benne is a fájdalom szennyese. Bár időről időre látni vélt két másik pár puha, szöszke hajfonatot a meglévők mellett ugrálni, emlékeztette magát, már nincs miért. Azzal azonban, hogy boldog s boldogtalan emberek dicséreteivel kellett nap nap után szembenézni, s boldogan mosolyogva kiállni eléjük – vagy ellenük – megterhelte a benne szunnyadó lélektengert, amelyet évekig tartott csillapítania.

– Lehetetlenül édes ez a kislány... Éppen olyan hirtelenszőke, mint amilyen te voltál ennyi idősen – mondta kuncogva az édesanyja.

– Nézd a szemét! Hát az éppen úgy mosolyog, mint ahogy a tiétek, csak tudnám, honnan szalajtott két barna egy félig kék szemű kisasszonyt – hangzott a kérdés az apjától, a nő pedig minduntalan azon elmélkedett, hogy az ő szempárja bizony nem úgy mosolyog már, mint rég.

– Pont olyan kis babaarca van, mint keresztapunak! – csapta össze tenyerét az unokahúga, a nő pedig valahol igazat adott neki, de mélyen magában, ahol a keserűség már sűrűsödni kezdett, megjegyezte, hogy milyen arca is lenne egy hároméves kisleánynak, ha nem babaarca?

És elunták a sort? Dehogy. Míg a kicsi Léna a kislábujja szív alakú körmétől a fitos orrocskájáig ki nem lett elemezve, édesanyjában addig-addig gyülekeztek az ambivalens érzések. Ő tudta mindezt, tudta, kire hajazott igazán a csöppség, ám az összes teóriát türelemmel végig kellett hallgatnia, mert az igazságot nem mondhatta el. Mikor hazaérkezésük után egy hónappal kint ültek az anyjáék kertjében, s a méhek gyengéd aláfestő zenét szolgáltató táncában el-elhaló beszélgetést folytattak, s míg Léna a bernáthegyit szelidítette, a szomszéd néni, ki mégiscsak szóval tartotta őket, hirtelen más mederbe terelte a szót a helyi asszonyok tyúkszemeinek és lumbágójának megvitatásáról.

- Te Lizus... Van neked az az amerikai barátnőd, úgy-e? Az a Szofika vagy hogy is hívják... Na mindegy is, de mintha annak lettek volna éppen ilyen jegyecskéi a vállán, tévedek-e? Mikor hazahoztad magaddal a nyáron, néztem is, hogy a mai módi szerint ki van-e varrva a válla, vagy olyan-e igazából... Éppen így voltak azok az anyajelek, emlékszem én.

A nő homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, s valami magyarázatot összehordott a barátnője törött magyar beszédéről, meg a köztük lévő erős kapocsról, de egyre nagyobb pánikot keltett csak magában. Az egyre növekvő hullámokkal ostromolta nyugalma ingatag falait, míg végül a hőségre hivatkozva besietett a házba, azon belül is a régi szobájába. Az ódon érzéseket ébresztő környezet és a pirulája megnyugtatták, mint ahogy mindig tették az eltelt egy hónapban. A múlt titkokat őrző színhelyén összeértek benne a jelen gondolatai és a jövő aggodalmai, az érzés egyszerre volt nyugtalanító és békességet árasztó. De most jó.

Leereszkedett az ágyára, szétterült körülötte a mézszínű ruhácska, majd kotorászni kezdett a kistáskájában. Előhúzott egy fényképet, fekete-fehér. Nem azért, mert régi lenne, hanem mert most – három éve – így volt divat. Direkt kopottabb is a kinézete, meg voltak akkoriban őrülve a vintage stílusért. Ő is így maradt meg az emlékezetében. Bámulja rajta a két szőke lányt, saját magát, és a barátnőjét, Vespa motoron támaszkodnak. Vintage? Vintage. A ruha, a két hajzuhatag, s még a fehér koptatásokban felvillanó szeplők is éppen úgy ugrálnak. Émelygett azóta az irányzattól és a fényképtől is. Magával hordta, mint kabalát, de sohasem nézte, ütött az emléke.

Leúszott az emlékek tengerén, belegabalyodott a hálójukba, ott is maradt, nem jött fel. Fojtogató. Émelyítő. Örvénylő. Merengő. Százfelé tekergő, mégis egy, csak egy irányba néző. Oldalra dőlt az ágyon, mintha csak fél szeméből kicsurranó könny, és a telesírt kispárna hajdani cseppjei közt hirtelen tömegvonzás, amolyan intim összesúgás támadt volna föl. A bűntudat maró érzése a könnycsatornán égetett végig sós nedvességként. Összeszorult a keze a fotó körül, mintha csak a kislánya kezére markolna gyengéden, és annak a bőrét gyűrkölné, mikor az beszaladt a szobába.

Elsőre észre sem vette, csak mikor a magzatpózába befurakodott egy másik picike magzat gyümölcse, és kis kezével a könnyeit kezdte maszatolni. Fátyolos mosoly terült el az arcán, és a mellkasához ölelte a leánykát, aki örömmel rejtőzködött el a szívdobogás csendesen visszhangzó burkában. Rajta fekete-fehér csíkos ruha volt, így egybeolvadva éppen úgy néztek ki, mint egy méh, a méhkirálynő, kinek alattvalói most is andalítóan zümmögő táncuk járták az ablak alatt. A kislány szőke buksija felett még mindig a kezében markolászott fotóra meredt, és rámosolygott haloványan, mintha éppen az eltelt idő évgyűrűiből kanyarították volna ki. Mert elszálltak azok az évek, mint a sietősen dél felé repülő, meggyűrűzött fecskék. Mindegyik hordta magán a gyűrűjét, vagy talán inkább a keresztjét. Az endometriózist. A fájdalmat. Az éjszakákban feszülő tanácskozásokat, hogy mi legyen. Tradicionális? Az. A nincspetesejtet. Majd a nagyon is van boldogságot. Végül a gyászos töviskoronát, aminek tüskéit egyenként kellett eltávolítania testéből. Arra somolygott, aki megajándékozta őket ezzel a kislánnyal, majd utolsó szóként ennyit mondott: „Veletek maradok benne, ne félj". Mosolygott. Most már ő is mosolyog, megfér a könnyekkel, megfér a szeretettel, szót fogad, nem fél. Dobog a szíve, a kicsié visszadobban, s a kezében a papír mintha fellüktetne egy pillanatra. Hát ilyen az élet méhtánca.