Álomvilágot képzeltem magamnak, miből az idő múlásával világi álmok képzelése lett. Néztem a mába és semmit sem láttam, míg a fejemben minden életre kelt. Az ócska kertet lóversennyé, a tisztaszobát királyi bállá varázsolták lelki szemeim. Nem volt szükség varázsszerre, amit sokan szereztek be pult alól, fű alól, feketepiacról, ahol éppen akadt, és a kormány is szemet hunyt felette, mert az ilyesmi elfeledtette, milyen nyomorúságos szerepbe kényszerített az élet.

Évekig fantáziám világában léteztem, később lóverseny helyett külföldi rezidenciát, pénzt és boldogságot vetítettem magam elé. Fényes és puha volt, mámorító, tudatni akartam másokkal is, milyen bódító. Látni, hogy létezik más világ, nem csak afféle másvilág, ahol az angyalok szárnyai is gúzsba vannak kötve, mert a korrupt helyeken csak amolyan korrupt mennyországok léteznek, ahol a hierarchia ugyanúgy megvan, mint a földi létben.

Mikor megszülettek a mesedélutánok, meséltem nekik erről is. Hittek nekem, ragyogott a szemük, ahogy a sötét pincében, áporodott takarók között, fojtott hangon adtam elő nekik a látképeket, amiket valaha magam elé képzeltem. Hinni kezdtek az álmaimban, ha nem is a sivár sajátjaikban, amiknek a csíráját is kiölte valami kegyetlen diktatórikus rendszer, de hihettek azokban, amiket én tártam fel, minden egyes ellopott péntek este.

Persze voltak hitetlenek, akik aztán „mesétlenek" lettek, mivel ellene voltak mindennek, ami csak fantázia szüleménye lehet. Színes álmok, képzetek, remények... Nekik mindez nem kellett, mert abban sem bíztak, hogy akár másképp is alakulhatna, ha mernénk hinni magunkban és vállalni a kockázatot, a gondolataink szabadságának kockázatát. Az álomviláglátást.

Add fel, fejet le, hódolj be, ennyit tudtak mantrázni minden egyes mesére, és ezek az ideges parancsszavak besúgássá nőttek össze s erősödtek, hogy végül vége legyen a mesedélutánoknak, amelyek kormányellenesnek gondoltak. Azok, akik hittek a nagybetűs eszmékben, de az eszmék valódi megváltást hozandó eszményképeire már vakká váltak, mivel ugyebár a NAGYBETŰS ESZMÉK ilyesmit nem kínáltak.

Büntetést kaptam. Élhettem, de már nem láttam a meséimet és saját lényemet, mert mindentől megfosztottak, ami csak az elvekkel ellenkező lehet. Betörték az elmémet, ketrecbe tették, ahonnan kitörni lehetetlen, átkot kaptam, sok ezer éveset, semmit sem láthattam, saját igazi képemet sem. Tükörbe nézve nem magamat láttam, hanem elvárásokat, amiknek meg kéne felelnem. Anomália. A hét minden napján másvalaki nézett vissza. Fehér férfi, becsületes és tisztességes nő, megtörhető, alázatos kisgyermek, s mindenféle népség, de csak ami az államnak megfelelhet.

Elfelejtettem a saját szemem fényét, lángját, csillogását. a pajkos ráncokat és az álmokat. Nem is tudtam már, mi az az álom. Egyetlen szó ragadt csak meg, az amerikai álom, mikor kemény munkával elérheted az életben, amit csak akarsz, s bár a saját államunk is ezt hirdette fennhangon, soha nem érkezett ilyesmi el. Végtére is lehetőség nem adatott meg rá. Mesétlen és álmatlan éjszakák és nappalok, egy átok ködében, ami kiszabatott. Az álomviláglátás is ezzé a köddé foszlott. Sírt az Isten és sírtak a rab angyalok, sírtam én is, de már valaki más könnyeivel, magamat egészen elfeledve. Sírt bennem az üresség, kisírt egy egész sírt, s az ásásban mind segítségére voltak a mesétlenség, a szótlanság, a szabadságtól való megfosztottság, s ebben egy népet temettek el. Mindezt a tudatlanság csírátlan földjével hantolták teljesen be.

*

Ha fel is ébredhettem volna az amnéziából, esély hiányában mégsem történt meg. Amerikába mire kijutottam, önmagam már nem találtam. Egy örök, csendes mesélő, aki magában élte meg a vészterhet s erős maradt a megőrzött emlékek által, igyekezett a valahai álmokat feléleszteni bennem.

Egyszerre néztek rá vissza rá mind a fehér férfi, az alázatos nő és a gyönge kisgyermek, Amerika is az ő szemükön keresztül tárult elébem, s nekik ami akkor, ott Nirvána lehetett, a benső, régi, valaha csírájában elfojtott és darabonként kigyomlált valahai valómnak nem. Ő abban a pillanatban üvöltött odabent, mert a fene nagy amerikai álom is csak álom, eszme maradt örökre, mivel az egész rendszer ugyanaz volt, mint anno, nyugatiasítva s szabadabban, mégis ugyanazon az elven működve. S az álmokat továbbra is mindenki elvetette, elvette, kettészedte, lefedte, mert valódi szabadság, gondolati szárnyalás itt sem kellett és nem is kell sehol, soha, nem véletlenül elvarázsoltnak és lenézettnek bélyegzett bölcsész-féle.

*

Rendben, tehát... Ez egy nagyon furcsa írás. Nem tudom, mennyire lesz befogadható, ha nem, az nem az olvasó hibája, mert nem lett igazán kibontva, csak ki kellett magamból adnom valahogy ami az amerikai álommal motoszkált bennem, illetve Orwell 1984 c. írása is nyomokban felfedezhető benne, de köze van ahhoz is, hogy a bölcsészeket, irodalmárokat, írókat gyakran leszólják (az én környezetemben legalábbis). Se nem kellemes, se nem szerethető igazán, de aki ennek a könyvnek úgy általánosságában az olvasására vetemedik, talán nem lepődik meg ezen, és egy kicsit élvezni fogja, esetleg átérzi az itt felsorakoztatott dolgokat.