Zuhantam. Szárnyaltam. Lebegtem. Fulladtam. Éreztem. Üres voltam. Fájt minden porcikám, égető könnyek gördültek le arcomon. Le voltam láncolva, képtelen voltam mozdulni, ólom súlyú voltam. Kiáltottam, zokogtam. Úgy éreztem lángolok és felrobbanok. Nem bírtam elviselni a kínzó érzéseket, nem akartam érezni, meg akartam szűnni. Hangzavar töltötte el az elmém. Sikoltó csend ölelt körbe. Szúró érzés rohant végig minden porcikámon a tarkómtól indulva.

- Itt vagyok, nincs semmi baj – ismét repültem, egy angyal emelt karjaiba. Minho. Suttogott nekem, szerelmes szavak hajták el ajkait, gyengéd érintéssel simította félre izzadságtól nyirkos fürtjeimet. A fiú egy poharat illesztett a számhoz. Ki voltam száradva, levegővétel nélkül ittam ki a hűsítő vizet. Újra a fulladás kerített hatalmába. Súlytalan voltam, sírtam és nem voltam képes másra. Annyira távoli volt minden, egy üvegvitrinbe zártak. Pánikoltam, gyűlöltem a bezártságot. Könyörögtem, hogy valaki engedjen ki, nem akartam bezárva lenni.

Zokogtam. Másra sem voltam képes csak a könnyeimet hullajtani. Fájt, égetett minden remegés, de képtelen voltam abbahagyni, mintha kényszerítettek volna rá. Lázálom, semmi több. Nem a valóság volt, mégis teljesen a hatalmába kerített. Álmodozó voltam, kezdett összemosódni a valóság és a képzelet. Minho elment, még jobban szorított a fájdalom.

- Kérlek ne hagyj itt, Minho... Szeretlek! Szeretlek, kérlek ne menj el! Ne hagyj el, kérlek...

- Soha nem hagylak magadra, kicsim. Hozzád tartozom, nem mozdulok mellőled – megnyugodtam. Tüzes könnyeim elapadtak, én pedig álomba zuhantam. Elnyelt a sötétség és hálát mormoltam érte.

[...]

Reggel borzasztóan kapart a torkom. Hunyorogva, nyakamat masszírozva nyomtam fel magam ülő helyzetbe. Minho még aludt, fél karjával engem karolt át, de meg sem rezzent a mozgolódásomra. Hosszú éjszakája lehetett. Nem sokra emlékeztem, abban sem voltam teljesen biztos, hogy mi volt belőle valóság, illetve az álom része. Bűntudatot éreztem amiért nem tudott miattam aludni. Finoman játszadozni kezdtem sötétbarna tincseivel és mosolyogtam. Betartotta az ígéretét, végig mellettem volt és egy pillanatra sem mozdult el mellőlem. Kitartott pedig tudtam mennyire fáradt.

- Miért nem alszik az én egyetlen szerelmem? – imádtam az ébredés utáni rekedt hangját, minden porcikám beleremegett.

- Sajnálom az éjszakát. Ismét – kerültem ki a válaszadást. Minho mormogva húzódott hozzám közelebb, fejét az ölembe ejtette míg minkét karjával átölelte a derekamat. A kemény srác, kinek említésétől remeg a fél város, ilyenkor olyan volt, mint egy kisgyerek. Csak mellettem volt ilyen és ez megdobbantotta a szívemet.

- Mondtam már, hogy nem kell bocsánatot kérned. A párod vagyok, akkor is melletted lennék végig, ha a pestissel küzdenél.

- Akkor te is elkapnád és belehalnál.

- Legalább melletted halnék meg, ez egyenlő a boldogsággal. Egyébként is, egy következő életben pedig úgyis megkeresnélek, nem szabadulsz te tőlem ilyen könnyen.

- Te annyira hülye vagy – nevettem, de aztán az elég hamar köhögésbe fordult át. Minho aggódva pillantott rám, majd felnyomta magát fekhelyéről, indulásra készen.

Főzök neked egy teát –nyomott egy finom csókot ajkaimra és a válaszomat meg sem várva kisietett aszobából. Nem akartam elhinni, hogy valóban létezik ő és nem csak képzeltem.Szeretett, törődött velem pedig azt hittem már soha nem adatik meg nekem ez alehetőség.