Reggel a zuhany alatt sem voltam képes másra gondolni, csak az előző esti beszélgetésre köztem és a húgom között. Bosszantott a makacssága, de az igazság szerint én sem voltam különb nála. Már csak azért sem mentem volna bele a találkozóba, hogy nekem lehessen igazam. Valójában volt igazság abban, amit mondott mégsem vallottam volna ezt be neki. Zuhany után még mindig fújtatva, a hajamat törölve sétáltam vissza a szobámba. Egészen egyszerű ügy volt ez, mégis folyamatosan csak hergeltem magam rajta.

- Ó, Jézusom! – torpantam meg a szobám küszöbén amikor észrevettem az ágyamon ülő alakot, aki nagyon nem a testvérem volt aztán egy tizedmásodperc alatt zavarba is jöttem, hisz egy farmeron kívül más ruhanemű nem volt rajtam.

- Közel jársz, de megelégszem a Minhoval is – vigyorgott fel rám. Igyekeztem a lehető legdühösebb arckifejezésemet magamra ölteni, de vigyorát látva sejthetően nem igazán jött ez össze.

- Pontosan mit is keresel a szobámban? Jobb kérdés, hogy a fenébe jutottál be a szobámba? Még jobb kérdés, mégis honnan tudod, hogy hol lakom?

- Jisung hozott ide, Hyenjin engedett be, küldött ide és biztosított felőle, hogy nem fogom megbánni, ha megvárom amíg végzel a zuhannyal. Láss csodát; tényleg nem bántam meg – vezette végig tekintetét védtelen felsőtestemen, amivel erősebb lett a zavarom. Igyekezvén legyűrni az erős késztetést magamban, miszerint az arcába nyomjam a párnámat és addig tartsam rajta amíg rúgkapál; a szekrényemhez léptem és kivettem belőle egy fekete inget – Miattam aztán igazán nem kell felöltöznöd, tetszik a látvány.

- Pontosan ezért fogom felvenni ezt az inget.

- Hogy te milyen kegyetlen vagy – a tükörben néztem végig ahogy alsóajkát szomorúan lebigyesztette, mindeközben tekintetében játékos szikra is lobbant.

- Nincs jobb dolgod, mint engem bosszantani?

- Az igazság az, hogy nincs – vont vállat hanyagul. Szemeimet forgattam majd ahogy végeztem az ingem begombolásával felé fordultam.

- Sajnálatos, mivel most ki kell dobjalak innen, fél órán belül egy előadáson kell lennem és nem igazán fűlik a fogam a késéshez.

- Elviszlek.

- Biztos, hogy nem.

- Na, ne csináld már. Ingyen fuvar, hülye lennél nem élni a lehetőséggel.

- Addig úgysem hagysz nyugodni míg bele nem megyek, igaz? – sóhajtottam fel. Minho heves bólogatásba kezdett ezzel egy újabb gondterhelt hang szaladt ki a számon. Magamhoz vettem a táskámat és újra az ágyon elterülő fiúra néztem – Akkor megyünk? Tényleg nagyon fontos ez az előadás.

- Hát persze! – Minho felugrott az ágyról és mellettem elsietve robbant ki az ajtón az udvarra. Én egy kicsit kisebb hévvel követtem, de meg is torpantam amikor megláttam, hogy egy motor mellett ácsorog és ezt ő is észrevette – Csak nem félsz?

- Fél a halál – jelentettem ki ahogy mellé léptem. Felsegített a motorra majd maga is felszállt rá, viszont nem úgy nézett ki, mint, aki el akarna indulni.

- Nyugodtan kapaszkodhatsz belém.

- Indulj már, te szerencsétlen – rivaltam rá. Nem kellett kétszer kérnem, hirtelen lendülettel indultunk meg, ami miatt öntudatlanul is utána kaptam. Egészen a hátához simultam, míg ujjaim görcsösen markolták bőrövét. Magamban minden általam ismert átokba belefogalmaztam a nevét, de be kellett vallanom; a mérhetetlen sebeség, amivel haladt felszabadító érzés volt.