Otthon a kanapén ülve olvastam az egyik legújabb könyvemet, amikor Minho felöltözve került a hálószobából. Otthon. Különös érzés volt Minho lakását vallani az otthonomnak, mégis sokkal valóságosabb volt, mint a szüleim házát. Még szoknom kellett, de tudtam, hogy hamar komfortosabbá fog válni és a számra állni. Aznap nem lehetettem bent Hyenjinnel a kórházban, anyáék voltak soron, de így is két órát beszéltünk telefonon – de tudtam, hogy leginkább azért, hogy a testvérem a szüleink orra alá dörgölhesse, hogy minket nem lehet szétválasztani még akkor sem, ha megszakadnak.

- Mész valahová? – fektettem a regényt combjaimra, ahogy felpillantottam a fiúra. Épp a motorjának a kulcsát forgatva sétált felém, megállt a kanapé háttámlájának másik oldalán és lehajolt, hogy egy rövid csókot hagyhasson ajkaimon.

- Most hívtak, hogy a város szélén lesz egy verseny fél óra múlva, oda megyek.

- Motor verseny? – nagyon jól tudtam a választ, nem azért kérdeztem vissza mert ne tudtam volna mit fog mondani. A kérdő hangsúly sokkal inkább a fellobbant dühöm rejtekhelyeként szolgált.

- Igen, az. Talán probléma? – Minho fél szemöldöke felszaladt. Játékos csillogás kiszökött tekintetéből és sokkal komolyabb, fürkészőbb lépett a helyébe. Nem akartam veszekedni, arra vágytam a legkevésbé abban a pillanatban, de nem akartam, hogy elmenjen arra a versenyre; túlságosan féltettem hozzá.

- A húgom és a legjobb barátod kórházban van. A motor miatt. Nem, végülis zseniális ötlet ezek után is eljárni a versenyekre – a tagolt beszédem és a gúnyos hangleejtésem felbosszantotta őt. Villámokat szórt, hátrált egy lépést és jól látható volt ahogy vállai megfeszülnek. Itt már tudtam, hogy nem vidáman fogunk elválni.

- Jisungék egy részeg kamion sofőr miatt vannak ott ahol, nem egy versenyen szenvedtek balesetet.

- Számít ez?

- Igen, nagyon is számít! – csattant fel megemelve kissé a hangját. Éreztem ahogy jeges borzongás szalad végig a gerincem vonalán és egészen a szívemig meg sem áll. Soha nem emelte meg a hangját egészen addig, soha – Nagyon jól vezetek, nem lesz semmi bajom!

- Nem akarom, hogy elmenj!

- Nem állíthatsz meg benne!

- Mi van akkor, ha választás elé állítalak? Engem vagy a motort választanád? – már én is kiabáltam. Az izmaim görcsösen kapaszkodtak, az elmém pedig teljesen a vörös köd mögé húzódott. Féltem a választól, pedig a szívem mélyén én is tudtam mi lesz ennek az egésznek a vége.

- Te képes volnál köztem és a könyvek között választani?

- A könyveim nem akarnak megölni!

- Na és, ha motor meg is akar engem? Mi veszteség volnék én? – ujjai görcsösen fonódtak a kulcsa köré, láttam ahogy a vér kiserken és komótosan legördül bőrén. A világ lelassult körülöttem, a lélegzetem bent akadt és az elmém kiüresedett. Már nem dühöt, csak végtelen ürességet éreztem.

- Kirángatnál a valóvilágba, hogy aztán egyedül hagyj itt engem. Baszódj meg, Lee Minho, légy oly kedves. Nem teszem meg neked ezt szívességet! – kiabáltam ahogy egy párnát megragadva hozzá vágtam, majd még egyet – Tűnj innen! Menj arra a rohadt versenyre! Tűnés – rivaltam rá amikor a harmadik párna ellenére sem mozdult. Ezzel sikerült észhez térítenem. Rám pillantott, szemeiben megbánás csillant, de amikor látta fékezhetetlen dühömet, nem ellenkezett. Hátat fordított és elhagyta a lakást.

Tegnap éjjel kiraktam egy új apply ficit, szóval, ha érdekel kukkants bele~