A csillagos ég valahogy mindig magával tud ragadni. Kezeim mélyen a kabátzsebembe voltak süllyesztve, de még így is éreztem ujjaimnak sajgását. Nem volt kedvem haza menni így leültem az egyik padra, hogy továbbra is elveszhessek a ragyogó pontokban. Sokat gondolkoztam, főleg Minho körül forogtak a szavak. Abban igaza volt a testvéremnek, hogy alaphelyzetben egy olyan srácnál, mint ő, simán fejest ugrottam volna a dologba – nála viszont nem így volt. Nem tudtam volna megmagyarázni mégis mi késztetett a két lépés hátrálásra; valóban hallottam a róla szóló pletykákat, eléggé ismert volt, de nem azok voltak, amik visszarettentettek.

- Csak nem rajtam elmélkedsz? – lendült át a pad háttámlája felett egy alak, majd vigyorogva nézett rám. Összerezzentem amikor kiszakított az elmélkedésem mély bugyraiból és dühös is voltam rá, amiért ismét engem akart idegesíteni.

- Komolyan? Nincs jobb dolgod, mint a nyakamban lihegni?

- Az igazság az, hogy van, viszont te fontosabb vagy most – vont vállat önelégült görbülettel csókolni való ajkain. A zsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, kihúzott egy szálat magának, majd nagylelkűen felém nyújtotta – Kérsz egyet?

- Nem dohányzom – ráztam meg a fejemet, bár ez szedett-vedett hazugság volt.

- Na, tudom, hogy szeretnéd. Nyugi, nem köplek be Hyenjinnél – rázta meg egy kicsit a doboz tartalmát. Habozva pillantottam rá, majd engedve a csábításnak én is kihúztam egy szálat.

- A húgom árulta el?

- Ő azt mondta, hogy már leraktad, de láttam amikor az egyik szünetedben a kávézó mögött cigiztél.

- Te tényleg kémkedsz utánam – néztem rá szúrós szemekkel, de mintha észre sem vette volna a dolgot, odadobta nekem az öngyújtóját.

- Tekintsd ezt a béke jobbomnak.

- A béke jobbodnak? – vontam fel értetlenül fél szemöldökömet. Minho már nem engem nézett, ujjai között forgatta ócska gyújtóját míg tekintete az égen állapodott meg. Tudtam, hogy nem volna szabad, de megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy kicsit jobban szemügyre vegyem, már amennyire a félhomály ezt megengedi. Borzasztóan helyes volt, jól állt rajta a bőrkabátja, a sötétkék farmer tökéletesen tapadt izmos combjaira és le sem tagadhattam mennyire tetszett a gyűrűkkel díszített zongorista ujjai között füstölgő cigaretta látványa.

- Nem tudom miért gyűlölsz ennyire és azt sem, hogy ez miért zavar engem ennyire, de bele bolondulok a gondolatba.

- Nem tudod miért gyűlöllek?

- Jó, igen. Elég béna módon próbáltalak felszedni az első találkozásunkon, de amiatt igazán nem kellene ennyire ellenszenvesnek lenned – Minho hangja elkeseredettnek hangzott, ami még inkább meglepett; szóhoz sem jutottam.

- Miért zavar, hogy mit gondolok rólad? Bárkit megkaphatnál, aki csak szembe jön veled az utcán.

- De én nem akarok bárkit megkapni. Utálom amikor úgy koslatnak utánam az emberek, mintha csak a kutyáim lennének. Szánalmasak.

- Szóval csak azért kellek neked, mert visszautasítottalak? Minho, csak megsúgom, hogy nem javítasz a helyzeteden, sőt sokkal inkább rontasz.

- Nem, nem azért! Egyszerűen csak... – megakadt a mondandójában. Remegő kezekkel emelte cigarettáját a szájához, mélyet szívott belőle majd nagyon lassan fújta ki a füstöt – Szeretnélek megismerni, ennyi az egész.

- Nem utállak, Minho – szólaltam meg hosszas hallgatás után. Minho meglepetten kapta rám a fejét, ami belőlem egy kisebb kuncogást váltott ki. A nagy rosszfiú, akitől retteg az egész város, gyermekien csillogó szemekkel nézett rám. Ez volt az, ami megadta az utolsó lökést számomra.

- Nem?

- Nem. Érdekes érzelmeket váltasz ki belőlem, de az utálat nincs közöttük. Legalábbis nem olyan erőteljesen.

- Szóval szerelmes vagy belém!

- Nem hiszek a szerelem első látásra elvben.

- Akkor a második találkozásunkkor estél belém? – visszatért Minho önelégült vigyora. Szemeimet forgattam, de azért örültem, hogy valamelyest sikerült rendbe tenni a dolgokat. Mindenki megérdemel egy esélyt.

- Péntek – álltam fel a padról a fiú értetlen tekintetével kísérve – Hétre gyere értem és egy percet se késs, különben ugrik a vacsora meghívásom!

- Te most randira hívtál?

- Meg akarsz ismerni, nem igaz? Felajánlottam egy lehetőséget, de nem muszáj élned vele – vontam vállat unottan, mire Minho heves fejrázásba kezdett.

- Nem, dehogy! Mármint persze, élek vele! Pénteken hétre ott leszek érted!

- Remek, te választod ki a helyszínt – tettem még hozzá, majd hátat fordítva hagytam magára. Épp a sarkon fordultam le, amikor meghallottam boldog kiáltását. Nevetve folytattam az utamat, de le sem tagadhattam mennyire izgatott voltam a vacsora miatt.