Dühös voltam. Megéreztem, ahogy a harag kúszik felfelé az ereimben, abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem. Párat pislogtam mire megszoktam a környezetem. A szoba, amibe betoloncoltak jó néhány doboz társaságában, sokkal világosabb színben pompázott, mint a jól megszokott saját kis birodalmam. Ami két hónapja semmivé lett.

Szükségem volt valamire, amin levezethetem a felgyülemlett indulatot. Valamire, ami lefoglal egy kicsit. Ingerülten dobtam le magamról a takarót és nem törődve azzal, hogy a hálóruhám egy spagetti pántos ujjatlant és egy bugyit jelentett, bevetettem magam a dobozrengetegbe. Addig keresgéltem, amíg meg nem találtam a gondosan leragasztott dobozt, ami a combomig is felért. A tetején nagy betűkkel állt; törékeny.

Múlt hónapban a haragtól és a gyásztól elvakulva felvásároltam mindent, ami éppen a kezem ügyébe került és megtetszett. Csak szorongattam a plasztikkártyát és jártam üzletről üzletre. Ezeknek csupán kis hányada volt ruhaüzlet, így az öltözékeim tárházát nem igazán bővítettem. Helyette azonban arra fókuszáltam, hogyha ide kerülök, legyen mivel eltöltenem a szabadidőmet.

Felkaptam a dobozt és határozott léptekkel indultam meg a nappali irányába. Nem találkoztam senkivel a házban tett kis utamon, ennek kifejezetten örültem. A szobám meglehetősen messze esett mindenki másétól, ennek is kifejezetten örültem. Annak viszont határozottan nem, amikor öt perccel később még mindig egy nagy kábelkupaccal küzdöttem. Mindenféle méretű és fajtájú fekete madzag gabalyodott össze egymással.

- Nagyszerű. – mérgelődtem. – Gyere csak... - kaptam ki a doboz aljáról a féltve őrzött új szerzeményem. Egy játékkonzolt. Bizonytalanul méregettem a csatlakozókat és megpróbáltam eldönteni vajon melyik kábel tartozik az én fekete masinámhoz.

Tizenöt perc... Ennyi kellett ahhoz, hogy a konzolt a hatalmas lapos tv-hez csatlakoztassam és be is tudjak jelentkezni a fiókomba. A headsetet a fejemre húztam és élvezettel zártam el magam a külvilágtól. Még csak bele sem élhettem magam teljesen a játékba, hamarosan motoszkálást hallottam.

- Én is játszani akarok. – ugrott le mellém a kanapéra Ayato és a kontrolleremért nyúlt, miközben szemét a képernyőre tapasztotta. Nem győztem arrébb csúszni és minél messzebb nyújtani tőle a kezem. Kitartóan lőttem le egymás után a felém rohanó német katonákat.

- Headshot! – kiáltottam fel egyszerre a mellettem fészkelődő vöröskével. Ki akarta használni az alkalmat arra, hogy elvegye tőlem az irányítást, de ezúttal a lábammal túrtam félre. Határozottan tartottam a jobbommal a vállánál fogva, miközben már félig feküdtem.

- Miattad fognak megölni. – panaszkodtam, de ő meglehetősen szórakoztatónak tartotta a helyzetet, mert folyton csak szekált. – Ezt nem hiszem el! – dobtam magam mellé a headsetet a kanapéra.

- Ayato...! – szűrtem dühösen a fogaim között. A kontrollert jóval finomabban helyeztem el a kávézóasztalra és az unokatestvéremre vetettem magam a szemfogaimat villogtatva.

- Hát nem tanítottak neked semmit az osztozkodásról hugicám? – kacagott egyenesen az arcomba.

- Nem vagyok a húgod! – pattantam föl és őt is magammal rántottam álló helyzetbe a pulóverénél fogva. Tudtam, hogy egészen eddig hagyta magát, és eltűrte, hogy civakodjak vele. Viszont amikor ismét kivillantottam a szemfogamat és ő hasonlóképpen reagált, tudtam, hogy felköthetem a bugyit.

Ő kezdeményezett, felém lendült én azonban fürgébb voltam és kitértem előle. Hátrálni kezdtem, mert láttam, hogy készül rám vetni magát. Éppen erre volt szükségem...

Rámordultam és vállaltam a kihívást, amikor teljes testsúlyával ütközött nekem. Ott karmoltam ahol tudtam, és egymásba bukdácsolva már a folyosón civakodtunk ahol jóval szűkebb volt a hely.

- Nem bírod a veszteséget vöröske? – nevettem fennhéjázón, amikor egy pillanatra megállt.

- Megpróbálsz kikezdeni velem? – felelt kérdéssel a kérdésemre. Fintorogva húztam fel az orrom, amikor megláttam, hogy a csípőm tájékát bámulja. A trikóm felgyűrődött és a bőröm egy szeletkéje kilátszott, a csípőcsontjaimon megfeszült a francia bugyim anyaga.

Megnyalta az ajkát és a szeme baljóslóan villant.

- Gyere, játsszunk még egy kicsit! – dorombolta.

- Hagyjál békén, idióta. – morogtam halkan. Rosszabb volt mintha kiabáltam volna, mert a sziszegésem már meglehetősen vámpírosra sikeredett.

Ismét egymásnak estünk, cibáltuk a másikat. Hátrafelé lépve tértem ki az ugrása elől, amikor megbotlottam a küszöbben és elvesztettem az egyensúlyomat. Felém lendült, hogy kihasználja a helyzetet. Mind a ketten a padlón kötöttünk ki, mire megpróbáltam fölé kerekedni.

- Én vagyok az erősebb. – közöltem vele, amikor az arcunkat már csak centiméterek választották el.

- Hát akkor mutasd meg hugica. – nézett le rám szórakozott képet vágva.

- Ne hívj így! – tiltakoztam, és erőteljesen jobbra vágtam magam, amivel én lettem fölül. Ő is átvette a taktikámat, mire felhorkantam. Addig-addig gurguláztunk a drága szőnyegeken, amíg a szemem sarkából meg nem láttam a hatalmas lépcsősort, ami a főbejárathoz vezetett le.

- Az nyer, aki le tudja lökni a másikat! – vetettem föl, fejemmel a lépcsők irányába intve.

- Győzzön a jobbik, hugica. – fogadta el a kihívásomat. Olyan gúnyos hangot ütött meg, hogy azonnal fölment bennem a pumpa.

- Arrgh. – morogtam a képébe. Éppen lendítettem volna a bal karomat, amikor egy határozott hang törte meg a morgást és hadakozás zajait, amit mi okoztunk.

- Elég legyen! – Reiji megjelent a lépcsősor alján, mire mind a ketten sóbálvánnyá dermedtünk. Képzelhettem milyen jól mutatunk; Ayato a földön fekszik, ugyanolyan szétzilált ruházatban, mint én, a haja kócos. A derekán foglaltam helyet, fölé hajolva. A jobb kezemmel a pulóvere gallérját markoltam, a bal még a lendület hevében is megdermedt, a levegőben volt kettőnk között.

Ayatora kaptam a tekintetem és befejezve az ütésemet összeborzoltam a haját. Így még jobban nézett ki.

- Győztem. – suttogtam, majd föltápászkodtam róla.

- Mind a ketten rendbe szeditek magatokat és az ebédlőben lesztek öt perc múlva! – tolta följebb orrnyergén Reiji a szemüvegét. A hangjából csak irritáció csengett, de olyan lendülettel fordított nekünk hátat, hogy már vártam mikor csapja be az ajtót maga után amikor az étkező irányába fordult.

- Blee. – öltöttem ki Ayatora a nyelvem és mielőtt válaszolhatott volna leléptem. Okosabb volt annál, hogy üldözőbe vegyen.