Ma délután három óra körül vonatoztam be Újpestre.
Az első zavaró tényező az a szakadó eső volt. Én meg elmentem fehér cipőben... Na de ez még semmi, felszálltam a vonatra, majd feltűnt, hogy a kalauz be van állva. Valamit magyarázott a holnapi ebédjéről meg valami szomszédról, majd amikor odaért hozzám, megkérdezte, hogy mit főzzön ebédre. A párbeszéd a következőképpen zajlott le:

Én: Jó napot!
Kalauz: Szia!
Én: ^mutatom a jegyem^
Kalauz: Meddig mész?
Én magamban: amíg le nem szállok
Én: Újpestig.
Kalauz: Ott sokan leszállnak. Mit főzzek holnap?
Én: ^cirip cirip...^
Én: Nem tudom, kérdezzen meg mást.
Kalauz: ^nevet^ Szia!

Miután a néni elment, Aquincumnál felszállt mellém egy láncdohányos pali. Na hát eljött az a pont, hogy felálltam, és átálltam a vonat legvégébe. A következő megállónál szálltam le, szóval már nem ültem le. Néztem ki a fejemből, erre kiszúrja a szemem egy matrica az ablakon.

Bocsi a kép minőségéért de a Minion azért remélem átjön :)

Aquincumnál mellesleg egy romantikus pár csókolózott a korláton, és én szerencsés tanúja lehettem annak, hogy leszakad alattuk a fémrúd. A többi ember aki a vonaton ült nem értette én min sírok a röhögéstől, de én nagyon jól szórakoztam.

Amint megérkeztem Újpestre, elindultam a metró felé, majd amint leértem a lépcsőn oldalról nekem rontott egy galamb. Az a szárnyas lepény az életemre tört (a tudta nélkül szegény) én szívrohamot kaptam, ő agyrázkódást, szóval megijedtünk szerintem.

Íme egy fél órás út az életemből.