- Üdv itthon!

Tátott szájjal bámultam az előttünk magasodó, éjfekete kastélyra. Maga az épület hátborzongató volt, mintha egy horrorfilmből szalajtották volna, mégis teljesen elvarázsolt. Ilyen kastélyokat csak makettként látni a régiség kiállításokon. Gótikus stílusban épült, ennek ellenére nem tűnt réginek.

Egy nő állt a kapuban. Fekete haja és világos bőre egy az egyben olyan volt, mint Szilveszteré. Mikor odaértünk hozzá, a fiú adott neki két puszit, és bemutatott minket egymásnak.

- Anya, ő itt az a lány, akiről beszéltem, Napsugár. Napsugár, ez a nő az anyám, Viola.

Akaratlan nevetésemet igyekeztem köhögésnek álcázni, de persze nem jött össze. Viola? A Halál anyjának komolyan virágneve van?! Finoman fogalmazva is röhejes. Bár meg kell hagyni, több eszem is lehetett volna, minthogy képen röhögjem az anyósjelöltemet.

- Én is megkérdőjeleztem a szüleim józanságát, amikor ilyen névvel lettem a fiam apjának felesége. Kissé abszurd volt az esküvőnkön, hogy Viola és a Halál. – Rám mosolygott, értetlen arcomat látva a mosoly nevetésbe csapott át. Kacagása nagyon is emberi volt; nem csoda, hogy ő is úgy kerülhetett ide, mint én. Beleszeretett az akkori Halálba, és ez eldöntötte a sorsát. Szilveszter anyja pontosan olyan volt, mint én. Hirtelen késztetést éreztem, hogy megtudjam, mi történt vele, amíg halandó életet élt. Hogyan találkozott a szerelmem apjával, miként teljesedett ki az ő szerelmük története?

- Nagyon örvendek, asszonyom!

Viola harsány nevetésébe beleborsódzott a hátam. Kísérteties volt a hasonlóság: Szilveszter is így nevetett, amikor a fánkozóban nem bírta visszafogni magát a bénázásomnak hála.

- Ne sértegess! Szólíts nyugodtan Violának, és ha lehet, maradjunk a tegeződésnél, Napsugár.

- Ahogy akarod, Viola.

- Ezt már szeretem! – Gyorsan megölelt, de egyből el is engedett. Kissé feszélyezett még, hogy úgy beszélget velem, mintha ezer éve ismernénk egymást. – Milyen érzés az első napod halhatatlanként?

Vállat vontam. Az igazat megvallva, semmilyen változást nem éreztem. Ha nem láttam volna a saját szememmel a holttestemet, fel sem tűnt volna, hogy már nem élek.

- Bevallom, egy kicsit izgisebb eseményre számítottam. Hahó, halandóból lett halhatatlan vagyok!

- Kezdetben én is így gondoltam – vallotta be Viola. – De Szilveszter apjának hála nem volt időm unatkozni. – A fiára pillantott, szája szegletében mosoly bujkált. – Elég csak ránéznem az én egyetlen gyermekemre, és tudom, hogy tartogat még meglepetést a számodra, Napsugár.

- Anyám, kérlek! – Lelki szemeim előtt láttam, hogyan vörösödik el a fiú arca. Ruhája suhogását hallottam a hátam mögül, kezét a vállamra tette. Oldalra döntött fejjel néztem fel rá. Titokzatosan mosolygott. – Túl jól ismersz, anya – mondta.

- Sejtettem, hogy ez lesz. – Viola cipősarka hangosan kopogott a kőpadlón. – Még beszélünk, Napsugár!

Alig tűnt el az anyja a látókörünkből, Szilveszter egyetlen legyintéssel bevágta az ajtót, majd az ajkaimra tapadt. Valami megváltozott közöttünk. Ha tényleg jól látta Viola, és a fiának van számomra egy meglepetése, akkor a legjobb az lenne, ha lélekben felkészülnék.

Mert hát arról nem szólt a fáma, hogy ez a meglepetés jó vagy rossz lesz-e. Mi lesz velem, ha teszem azt közli, hogy nem is lettem halhatatlan? Mi lesz akkor kettőnkkel, a közös jövőnkkel?

- Mi bánt? – kérdezte. Olyan váratlanul ért a hangja, hogy összerezzentem.

- Semmi.

- Csak?

- Csak nem igazán hagy nyugodni ez a meglepetés-dolog.

Szilveszter nevetett.

- Kedvesem, nincs mitől tartanod! Meghaltál, az igaz, de mostantól senki sem tud szétválasztani minket. Halhatatlanná tettelek, magamhoz hasonlóvá.

- Ó – megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. – Ennek... igazán örülök. – Nagy nehezen sikerült egy mosolyt erőltetnem az arcomra.

A fiú kutató tekintete a lelkembe látott. (Tekintve, hogy ő a Halál, ez nem is hangzik olyan hülyén.) Összevonta a szemöldökét. Valami aggasztotta.

- Talán nem kellett volna... - motyogta inkább magának, semmint nekem. De meghallottam, és ebből kifolyólag bűntudat kerített hatalmába. Ismét kétséget ébresztettem benne, már ami az érzéseimet illeti.

- Ne érts félre! – kértem, és megcsókoltam. – Nagyon szeretlek. Az életemnél is jobban.

Egyszerre robbant ki belőlünk az önfeledt nevetés. Micsoda hasonlat! Jelen esetben olyan nevetséges volt, hogy a hasam pillanatok alatt megfájdult a féktelen röhögéstől. Életem szerelme maga a Halál, erre közlöm, hogy az életemnél is jobban szeretem. Azt hiszem jobb, ha takarékra veszem magam.

- Én is szeretlek. Tudod, ha a Halál szeret, az valóban egy síron túli, halhatatlan szerelem. Nem mindig voltam biztos a dolgomban, de tudom, hogy már neked is csak én vagyok. Éppen ezért mi lenne, ha hétköznapi formában is elismernénk ezt?

- Hétköznapi forma? – kérdeztem vissza. – Mire gondolsz?

Szilveszter a háta mögé nyúlt, kotorászott egy darabig a hátsó zsebében, végül egy aprócska dobozt vett elő. Kezébe fogta a kezemet, és fél térdre ereszkedett.

Nagy szemeket meresztettem, a szívem őrült vágtába kezdett, a vérnyomásom az éget verhette. A halántékom lüktetett, a torkom kiszáradt. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Nem gondoltam, hogy valaha meg fogják kérni a kezemet. Pláne nem számítottam rá, hogy pont a halálom után leszek menyasszony.

- Gyere hozzám, Napsugár! Éljük át együtt az örökkévalóságot!

Levegőért kezdtem kapkodni. Hiába akartam megszólalni, csak idiótán tátogtam, mint egy hal. Nem bírtam megszólalni, ami egy idő után idegesített, főleg Szilveszter szerelmes pillantása miatt. Gyerünk, most nem némulhatok meg!

Szilveszter kinyitotta a dobozt. Egy ezüst karika volt benne, kék és fehér színű kövekkel díszítve. Kivette és az ujjamra húzta.

- A kis ékszer hazatalált – mosolygott rám.

Rájöttem, hogy sokkal jobb, ha tettel felelek. A karjaiba borultam, és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Ajkam becézgette az övét, lábaimat összekulcsoltam a derekán, kezemmel a hátába kapaszkodtam. Mindezen mozdulatok sora egyetlen szót üvöltött neki: igen.

- Igen, igen, igen! – kiáltottam fel boldogan. – Persze, hogy hozzád megyek! – Újabb csókok követték egymást, míg már gyakorlatilag szédültem a csekély mennyiségű oxigéntől, ami időnként valamilyen csoda folyton befurakodott a tüdőmbe.

- Mi lenne, ha az ünneplést odabent folytatnák?

- Nem olyan ütős mondat, mint számítottál rá, életem. Nem emlékszel? Én már jártam a szobádban – öltöttem rá nyelvet.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy tudok újat mutatni – felelte. Könnyedén felkapott, mintha pehelysúlyú lennék, és felrobogtunk a hálóba.

Ledobott az ágyra.

- Az első alkalommal nem szokás megvárni az esküvőt? – kérdeztem.

- Attól még, hogy régi stílusú az otthonom, nem ragadtam a középkorban, kedvesem – válaszolta kacérkodó mosollyal.

Csábos mosolyt villantottam, hogy biztos legyen benne, nincs kifogásom a dolog ellen. Kényelmesen elfeküdtem az ismerős selyemtakarón. Ugyanolyan hívogató volt, mint amikor először itt jártam. Kerültünk már akkor is hasonló helyzetbe; igaz, jobb is, hogy akkor nem történt meg.

Szilveszter fölém hajolt, kétoldalt megtámaszkodva a fejem mellett. Lehajolt, csókolózni kezdtünk. Megállás nélkül simogattuk egymás testét, a csókolózást is csak olykor-olykor hagytuk abba. Még akkor sem szívesen engedtem őt eltávolodni tőlem, amikor csak a felsőjét dobta le, valamint engem is megszabadított tőle.

Végtelennek tűnő csókcsatánknak egy idő után vége szakadt, ajka a nyakamra vándorolt. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon az emléktől: a bálon is pontosan így cselekedett, akkor is a nyakamat csókolta. Már az emlék is olyan élvezetet gyakorolt rám, hogy a hátam ívbe hajolt.

- Sokkal kellemesebb így, hogy emlékszel a csókjaimra, amikkel egyszer már behintettem a nyakadat – susogta megrészegülve. Megragadta enyhén remegő csípőmet, és a sajátjához szorította. Felnyögtem. – Ez most más. Nem lesz vége, amíg te azt nem mondod. Ma nem én fogok dönteni arról, hogy meddig jutunk.

- Tedd meg. Másra sem vágyom jobban.

Nem kérdezett többet. Hagytam, hogy ő vezessen; nagyrészt lehunyt szemmel élveztem a kényeztetést. Minden érintés ismerős volt, mégis az újdonság erejével hatott, micsoda reakciót képes kicsikarni a testemből. Fantasztikus beteljesülés volt. Az övé lettem, testül-lelkestül.

- Senkit sem szerettek még úgy, ahogyan én téged – lihegte, miután kimerülve elnyúlt mellettem. Még így, izzadságtól csatakosan is hihetetlenül jóképű volt.

- Vitába szállnék. Friss halhatatlanként az érzelmeim sokkal erősebbek, mint a tieid, kedves Halál.

Rákacsintottam, mire újra alatta találtam magam. Hosszú éjszakának néztünk elébe.

Három hónappal később...

Véghezvittük Szilveszter akaratát. Három hónapja hivatalosan férj és feleség vagyunk. Volt minden, ami egy esküvőn lehetséges: nagy uszályú menyasszonyi ruhában voltam, életem szerelme öltönyben. Szilveszter egy kedves barátja, Konrád adott össze minket. Miután a házasságunk hivatalos lett, rá kellett döbbennem, hogy én lettem az Alvilág úrnője. Ez egyszerre volt ijesztő és töltött el önbizalommal. A férjem persze megnyugtatott, hogy semmi különös dolgom nincs, ez nem igazi királyság, a fontosabb dolgokat pedig alapvetően neki kell intéznie, hiszen az igazi uralkodó a Halál. Nekem tökéletesen megfelelt ez a felállás.

Az uralkodással sosem akadt teendőm, ennek eredményeképp unalmasan tengettem a napjaimat. Egy csapásra jött a várt újdonság; nem is akármilyen formában.

- Olyan hangosak a gondolataid, hogy a hangomat alig hallom tőlük – panaszkodott Szilveszter. Ritkán láttam őt valóban dolgozni; az emlékezetembe véstem ezt a pillanatot is, amikor egy papírhalom fölé görnyedve szignózta a legújabb hírlapokat. – És miért gügyögsz a tudatalattidban?

- Te miről beszélsz? – Kezdett elegem lenni, hogy engem nyaggat, pedig fogalmam sem volt róla, hogy hallja a gondolataimat. – Mióta hallod egyáltalán a gondolataimat?

- Ez meg a másik!

- Ha szabad megjegyeznem – szólt közbe egy harmadik hang. Majd' lezúgtam a matracról, akkorát ugrottam ijedtemben. – Jaj, Napsugár, nem akartalak megijeszteni!

- Á, szóra sem érdemes! Inkább én röstellem, hogy még mindig képes vagyok szívinfarktus közeli állapotba kerülni.

- Rá se ránts! – legyintett Viola. Meglepően csinos az egyszerű hamuszürke köntösben is. – Szóval: gondolkodjatok egy kicsit, és meglesz a megoldás a hangra.

- Már megvan – mormolta Szilveszter.

- A hang nem Napsugárhoz tartozik, fiam. Vagyis de, viszont csak részben.

- Anya, tudod, hogy nem bírom, ha ködösítesz!

Viola tetőtől talpig végigmért.

- Kínos kérdés, de nem téged hallak hányni napok óta az éjszaka közepén, szívem?

Szilveszter lecsapta a papírköteget. A stóc olyan erővel landolt az asztalon, hogy a rögtönzött tolltartó és az asztali lámpa is felborult. A fiú kérdőre vont:

- Rosszulléteid vannak? Mióta, kedvesem? – Felállt, leült mellém. Fejemet a mellkasára hajtottam. – Halljuk, mire gondolsz! – Ez már Violának szólt.

A nő jelentőségteljesen a hasamra pillantott, majd vissza a fiára.

- Nem... - hallottam meg a férjem döbbent hangját. – Viccelsz, ugye?

Az anyja vállat vont, és kisétált a teremből.

Szilveszter felhúzta a pólómat, tenyerét a hasamra nyomta. Levegőt venni is alig mertem. Viola feltételezése döbbenetes volt ugyan, a szívem mélyén mégis azt kívántam, bár igaza lenne.

- Ó, Napsugár! – szólalt meg rekedt hangon. Megköszörülte a torkát. – Anyámnak igaza van.

Könnybe lábadt a szemem. A hasamra fordultam, hogy láthassam a férjem arcát. Mintha tükröt tartottam volna az érzéseimnek: Szilveszter könnyes szemmel, bárgyú mosollyal nézett ki a fejéből.

- Mesélj róla! – kértem. – Mit hallottál? Mondd el, milyen! Jól van? Egészséges?

- Nem is lehetne jobban – felelte. – Szeret téged, Napsugár. A gügyögése pedig nekem szólt. Tudja, hogy én vagyok az apja.

- És még? – Megsimogattam a hasamat.

- Kislány. Teljesen olyan, mint te: tiszta, ártatlan és érzékeny. Ő lesz a leggyönyörűbb kis teremtés, aki valaha a családba születik.

Puszit adott a hasamra.

- Az én kislányom...

Nem tarthattam vissza a könnyeimet. Szilveszter mérhetetlen szeretete már nemcsak engem, hanem a lányunkat is óvta. Egy csoda növekedett bennem. A Halál lánya.

Aznap este Szilveszter karjaiban lelt az álom. Neki hála láthattam, milyen lesz a kislányunk: szép volt, okos és bátor. A külseje tiszta apja, a belső tulajdonságai tőlem származnak. Tökéletes volt. És az is fog maradni – mindörökké.