A lány eszét vesztve rohant, be az erdő legsötétebb mélyébe. Cipő nem volt a lábán, ruhája szakadt és piszkos volt. Talpát sértették a letört ágak és a szúrós, ritkás fű alkotta talaj. Az egész lába görcsben volt, az izmai üvöltötték a fájdalomtól, tüdeje pihenőért kiáltott. Mindezzel egy fikarcnyit sem törődött, csak a cél lebegett a szeme előtt: az életben maradás.

Sós könnyek díszítették mocsoktól fertőzött arcát. Fekete hajában lehullott levelek találtak új otthonra. Ha nem lett volna csupa piszok a bőre, és a ruhája is egyben lett volna, bárki az erdő titokzatos tündérének képzelte volna. Szépsége nem evilági volt: hófehér bőr, ébenfekete hajkorona, megigéző tekintet. Aki csak látta, beleszeretett. Már ami a férfiakat illeti. A nők tiszta szívből gyűlölték szegényt. Az előnyös külső sokkal inkább átok, mint áldás. Jelen esetben legalábbis ez volt a helyzet.

A menekülő megbotlott egy fa kiálló gyökerében. Tompa puffanással landolt a kiszáradt földön, tenyerébe és térdébe eddig ismeretlen erejű fájdalom csapott. Akárhogy próbálkozott, nem bírt felállni. A félelem teljesen megbénította.

Az avar megzörrent a háta mögött. Szemét ismételten könnyek hagyták el. Egész testében reszketett. Biztos volt benne, hogy támadója talált rá. Az a férfi, aki (mint oly' sok társa) beleszeretett a lányba, és a magáénak akarta tudni. A lány azonban nem kért belőle. A hímneműek egóját nagy hiba volt megsérteni. Késsel támadt a kiszemeltre, sebeket ejtve annak lábán. A ruha is ekkor szakadt el. Szerencsére egy izomból bevitt ütés elég időt hagyott a lánynak, hogy futásnak eredjen.

De hiába. A zsigereiben már érezte, hogy eljött a vége.

- Én még... nem akarok meghalni – mondta sokkal inkább magának, mint a mögötte lévő árnynak.

- Pedig sokkal jobb sorsod lenne a túlvilágon, nekem elhiheted.

A visszafojtott lélegzet hirtelen elhagyta a meggyötört testet. A lány minden erejét latba vetve az oldalára fordult, megtámaszkodott a könyökén, és bizalmasan tekintett az idegenre.

A férfi magas volt és titokzatos. Hosszú fekete tincsek omlottak a hátára, vonásai olyan sötétek voltak, hogy legalább ennyire sötét szemei valósággal elvesztek arcában. Bőre sápadt volt, mint aki még soha életében nem érintkezett napfénnyel. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, az ilyen alakokat igyekszik mindenki messze elkerülni.

A lányban mégis bizalmat ébresztett. Meglehet, csak azért, mert nem a leendő gyilkosa nézett le rá. Szívverése is kezdett normalizálódni.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte. Ezerszer értelmesebb lett volna, ha arról kezdi el faggatni, ki ő és mit akar.

A férfi leguggolt a lány mellé. Mélyen a szemébe nézett, majd a kezét nyújtotta.

- Ne félj tőlem. Én elhozhatom számodra az örök megnyugvást. Nem kell mást tenned, csak megfogni a kezemet, és máris az én világomban leszünk.

- Ki vagy te? – A rémület visszatért. Semmit sem értett abból, amit a férfi mondott neki, és ez aggasztotta.

Válasz gyanánt az ismeretlen a karjaiba vonta, és csókban forrtak össze. Az a csók minden félelmet és kételyt kiölt belőle. Még arról is megfeledkezett, hogy nemrég az életéért menekült. Csak a mámorító bizsergés maradt meg, amit az ajkán érzett.

- A Halál vagyok, szépségem. Ti, emberek, szörnyetegként tartotok számon. Pedig az igazság az, hogy az élet egy szép hazugság, a halál pedig a kegyetlen igazság. Talán azért ragaszkodtok ennyire az életetekhez, mert rettegtek a szörnyű valóságtól. Pedig előbb-utóbb mindannyiótokkal találkozom. A sors iróniája, hogy kivel később, kivel hamarabb. Ezt nem én szabom meg, mégis egyfajta megmentő lehetek a számotokra. Mint most is. – A kissé bódult állapotban pihegő szépségen pihentette éhes pillantását. Magának akarta őt, akármi legyen is ennek az ára. – Megmenekülhetsz a kínhaláltól, ha velem tartasz. Tudd meg, ha most elküldesz, perceken belül ismét látni fogjuk egymást; igaz, halandó életed leggyötrelmesebb öt percének nézel ez esetben elébe. Dönts hát belátásod szerint!

- Veled tartok – lehelte a lány. Hangja alig volt több suttogásnál.

- Légy az enyém, szépség! Mostantól a Halál hitvese vagy. Halljam hát, mi a neved?

- Viola.

Még aznap egybekeltek. A ceremónia után a Halál a hálószobájába csalta újdonsült hitvesét. Violát lélegzetelállítóan szépnek találta a fekete menyasszonyi ruhában. Az ösztöne mégis azt súgta, anélkül még gyönyörűbb látványt nyújthat.

A karjaiba zárta hát, és megszabadította a ruhától. Nem engedte el még akkor sem, mikor már ő is meg akart szabadulni a feleslegessé vált anyagoktól.

- Szerintem el sem jutunk az ágyig – suttogta a fülébe Viola, ezzel őszintén meglepve a Halált. Egyik megboldogult felesége sem volt ilyen kívánatos, mint ez a nő itt. Pedig elképzelhetetlen, milyen sok nővel volt már dolga a Halálnak: több ezer emberöltőt megélt már, mégsem fűzte szorosabb viszony egyetlen nejéhez sem. Tőlük csak egyet akart: egy utódot, akinek átadhatja a stafétát. A halhatatlanság vészesen hosszú idő.

Most más volt a helyzet. Szerelem fűtötte, akárhányszor csak a lányra pillantott. Bár eddig mindig az utódlás volt az első gondolata, az most nem számított, elvégre eddig egyszer sem sikerült. Csak szeretni akarta őt, kiélvezni a testét.

Heves és óvatos mozdulatok követték egymást, már mindketten közel jártak a csúcshoz. A Halál érezte, hogy Viola viszontszereti, máskülönben miért viszonozta volna az érzéseit? Lecsókolta a cipőt, mint utolsó darabot a lány lábáról, és milliméterről milliméterre szétnyitotta combjait a térdével. Hátradöntötte a friss halhatatlan testét, hogy az megmarkolhassa az ablakpárkányt. Viola testét már feszítette a kéj; még sosem élt át ehhez foghatót. Ironikus, hogy pont a halála után van része ilyen élményben.

A férfi összekapcsolta testüket. A két test egyszerre mozgott, míg el nem égtek a vágy tüzében.

Viola teherbe esett. Mikor kiderült, hogy fiúgyermeket hord a szíve alatt, a Halál boldogsága határtalan volt. Végre teljesült legnagyobb vágya: örököse felesége testében növekedett.

Amikor eljött a szülés napja, és a nő karjaiban tarthatta fiát, a Halál így szólt:

- Te neveld fel, az emberek ehhez sokkal jobban értenek, mint én. De azt tudnia kell, hogy én, a Halál vagyok az apja. Mindig legyen büszke erre, és legyen felkészülve, hogy bármikor átvehesse a helyemet. A neve Szilveszter legyen.

Viola soha többé nem hallott a Halál felől.