Egy rózsakertben álltam. A fény vakító volt, émelyítő virágillat vett körül. A hajam ki volt engedve, csupa feketében voltam. Ijesztő volt, mennyire taszítottam a színekben pompázó hátteret. Minden tökéletesen idilli és romantikus volt.

Magamban mosolyogva csóváltam a fejem. Csakis egy szerelmes lány álma lehet ennyire színpompás. Milyen kár, hogy ő még nem tudja, kibe szerelmes. Szerencséjére itt vagyok, és megszabadítom minden kétségétől.

Napsugár képe kísértett. A gondolataim minduntalan felé vették az irányt, szép arca ott lebegett előttem még akkor is, amikor beszélgettem valakivel. Jó érzés lehet puha tincseit az ujjaim között érezni, bőrét érinteni. A mosolya csak nekem szólna, senki másnak. És, ha eljön az ideje, az én úrnőm lesz az idők végezetéig.

Tudatosan kerültem a lány álmába. Mielőtt elnyomott volna az álom rá gondoltam, mire lelki szemeim előtt megjelent az a háló, amit délután láttam először. Apám azt mondta, nem szabad a létezésére gondolnom, mert ha sokáig nézem, az akadály felszívódik. Akkor megfogadtam, hogy a helyén tartom, történjék bármi. De amikor csak egyetlen megtestesülést láttam a túloldalán, hagytam, hogy a közöttünk lévő mágikus fal eltűnjön. Tudtam, hogy ő az.

Most, hogy egy ilyen helyen vagyok, szinte biztosra vettem, hogy jó volt a megérzésem. Ebben azonban nem lehettem száz százalékig biztos, amíg egyedül voltam. Álltam hát mozdulatlanul, és csak vártam és vártam.

Semmi sem történt. A legszívesebben pofon vágtam volna magam. Már megint elcsesztem. Ez hihetetlen! Szitkozódtam még egy sort, majd lehunytam a szemem, keresve az akadály foszlányait, hogy újjá építhessem.

- Ki vagy te? Hogy kerülsz az álmomba?

Egy ismerős, mégis ismeretlen hang rántott vissza az álomvilágba. A szívem dobbant egy hatalmasat, mintha eddig nem is dobogott volna. A szám önkéntelen mosolyra húzódott, amit igyekeztem elrejteni, noha ő nem láthatta, elvégre háttal álltam neki.

Ő volt az. Napsugár. A hangja néhány fokkal magasabb volt, mint délután, és kissé remegett, de attól még tudtam, hogy csak ő lehet. Mégsem tévesztettem pályát.

- Folyamatosan én járok a fejedben, nemigaz?

A lélegzete elakadt egy pillanatra. Megismerte a hangomat.

Megfordultam, szép szeme kerekké vált a döbbenettől, szája elnyílt.

- Hiszen te...

Eltűnt. Egyik pillanatról a másikra.

Meglepetten pislogtam. Mi a fene történt? Mégis elrontottam volna valamit? Az képtelenség! Még nem is beszéltem vele!

Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, kínomban felnevettem. Hát persze. Felébredt. Ez csak egy álom. Nyílván annyira sokkolta, hogy végre tudja kihez kapcsolni a nap folyamán hallott hangot, hogy a tudata elutasította a hirtelen jött információt, és kitaszította innen, vissza a valóságba.

A halántékomhoz kaptam a kezemet. A hiányérzet egy kép formájában öltött alakot. Ketten voltunk rajta, csak ő és én. A lány előttem állt, az ajkát felfelé tartotta, mintha a csókomra várna. Jómagam a vállát szorítottam, és epekedve néztem le rá. Úgy néztünk ki, mint egy igazi álompár. És nálam jobban ki tudhatná, hogy ki illik hozzám?

Felsóhajtottam. Tudtam, hogy Napsugár is látja a képet, elvégre fizikailag is jelen voltam a tudatában. Azt is tudtam, hogy még több kérdése lesz, ha meglátja. Vissza fog térni. Csak várnom kellett egy kicsit.

Pillanatok múlhattak csak el, és ugyanott állt, mint mielőtt felébredt volna. A homlokát ráncolta, ugyanakkor lehetetlen volt nem észrevenni az enyhe zavart is rajta, ahogy rám nézett.

- Megijedtél? – kérdeztem. – Gyakran megesik. – Leszámítva, hogy igazából még sosem csináltam ilyet, elég jól hangzott a megállapítás.

- Ki a fene vagy te?

Ó, szóval dühvel próbálja leplezni azt a furcsa vonzalmat, ami amikor önti el, mikor én jelen vagyok. Ez kedves. Igaz, kissé nevetséges is, hogy tulajdonképpen a hangomba szeretett bele.

Ez persze fikarcnyit se számított. Mert én akartam őt.

Mindazonáltal nem fedhettem fel magam.

- Ha elmondanám, meg kellene ölnöm téged.

- Na, ne röhögtess! Mi a fenét keresel az álmomban, ha nem is ismerlek?

- Már hogyne ismernél. Engem minden ember ismer. – Illetve fog. Hivatalosan még nem vagyok Halál.

- Mi van?! – Igyekeztem közömbös maradni, ami sikerült is, hiszen a következő pillanatban már másra terelte a szót. - Akkor más kérdés, remélem, erre már válaszolni fogsz. Miután felébredtem, és lehunytam a szemem, téged láttalak magam előtt. Úgy értem, kettőnket. Együtt. Mintha... szerelmesek lettünk volna. – Zavara formát öltött: orcáját pír színezte. - Miért látok ilyen képeket? És miért van az, hogy nem tudok szabadulni tőled?!

- Vágyódsz rám. Olyan érzelmeket táplálok irántad, amit ti, emberek, bizonyára szerelemnek neveztek.

Őszinte vallomásom csak tovább fokozta értetlenségét.

- Szerelmes vagy belém? – kérdezte.

Kész, lépnem kell. Ha nem érinthetem meg, abba biztosan beleőrülök.

Elindultam felé.

- Félsz tőlem? – kérdeztem.

Megrázta a fejét. Centik választottak el minket egymástól. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ha füleltem, hallottam vad tempót diktáló szívét. Elmosolyodtam. Halványan, de őszintén. Tetszett a reakciója. Azt sugallta, hogy vágyik a közelségemre.

Kezemet a vállára tettem, pont mint a képen. Már egész arca vörös volt. Meg akartam csókolni, és biztos voltam benne, hogy ő is akarja.

- Napsugár... - suttogtam a nevét. A köztünk lévő távolság egyre csökkent. Lehunyta a szemét, ajkával enyhén csücsörített.

Már majdnem elértem őt. Egy belső erő azonban megakadályozta a tervemet, és elhátráltam tőle.

Összeszorítottam az ajkamat. Jó ég, hiszen én kis híján végeztem egy halandóval!

- Nem lehet. Megölnélek vele – magyaráztam értetlen arckifejezését látva.

- Meghalnék, ha megtudnám a nevedet, és akkor is, ha megcsókolnál?

- Igen. Sajnálom.

- De ha ez így van, miért hallottam a hangodat a fejemben? Nem értek semmit, könyörgöm, mondj már valamit! – A szívem szakadt bele, hogy ilyen rémültnek láttam. De nem tehettem meg, amit várt tőlem. Nem válaszolhattam a kérdéseire.

- Már így is túl sokat tudsz. Sajnálom. Egy nap még az enyém lehetsz. De ahhoz még várnom kell. – Intő mozdulatot tettem felé, mire ismét kiszakadt az álomból.

Újraformáltam az akadályt, és én is belemerültem az álmatlanság sötétjébe.