Mi a fene?! Meg tudok szólalni az emberek gondolataiban?!

- Ezt mégis mire véljem?! – kérdeztem felháborodva az apámtól. – Miért nem szóltál ezekről a képességekről?!

- Meg kell tanulnod irányítani őket, különben túlnőnek rajtad.

- Akkor hajrá, tanítsd meg, hogyan tudom befolyásolni! – Felpattantam, gyilkos tekintettel meredtem rá. Szívesen a torkának ugrottam volna, de az otthonomnál lejátszódó jelenet még élénken élt bennem, így nyugton maradtam. Már amennyire ez lehetséges volt.

Legnagyobb meglepetésemre ezúttal tényleg segített.

- Csukd be a szemed!

Engedelmeskedtem. Gyerünk, Szilveszter, használd ki a soha vissza nem térő lehetőséget!

- Ezzel a képességgel lebontasz egy láthatatlan falat közted és a halandók elméje között – magyarázta. – Ha erősen koncentrálsz, láthatod is ezt a bizonyos akadályt.

Ez így is volt. Vibráló hálót láttam, a túloldalán emberi alakok körvonalai hullámzottak. Karok nyúltak a háló felé, majd mintha áramütés érte volna őket, rögtön visszahúzódtak.

- Látom őket. Az embereket.

- Az emberi elme megtestesülését látod – javított ki. – Te bármikor bejuthatsz az ő tudatukba, de ez fordítva nem működik. Nem gondolhatsz többé erre a képre, ha nem akarsz több kellemetlenséget.

Ez aztán nagy ötlet, mondhatom! Csak éppen arról az apróságról feledkezik meg, hogy eddig azt sem tudtam, van ilyen.

- Ha túl mély érzéseket táplálsz irántuk, akaratodon kívül is megtörténhet – folytatta töretlen lelkesedéssel. – Igaz, Halálként nem hiszem, hogy bármi problémád lenne ezzel.

- Pedig Napsugár nagyon is felkeltette az érdeklődését.

- Na, már csak te hiányoztál! – förmedtem rá Bencére. – Egyáltalán, mégis mi közöd van neked egy halandóhoz?

A fiú kék szeme olyan haragosan bámult rám, mintha ő lenne a háborgó tenger, én pedig egy szerencsétlen hajó. A tőle megszokott farmerben volt; kimondottan idegesített vele. Igaz, a létezése puszta ténye is irritált. Különösen most.

- Napsugárnak hívják, seggfej. – Az az öntelt nézés! – Nem mintha rád tartozna, de elég közel járok hozzá, hogy a barátnőm legyen. Egy ilyen lányt, mint ő, nem szabad veszni hagyni. – Ábrándos tekintetétől felfordult a gyomrom. Gyűlöltem. El sem tudnám mondani, mennyire.

És, az igazat megvallva, féltékeny is voltam. Az a lány, Napsugár, különleges. Körbelengi egyfajta magányos aura, pedig bármibe lefogadnám, hogy számtalan barátja van. A látszat csal. Ki akartam deríteni, mi történt vele. Illetve mi fog történni.

Mert ezt nem akartam annyiban hagyni. Meg akartam hódítani a szívét.

És már azt is tudtam, hogyan lássak hozzá.

Apám másnapra halasztotta a „kitüntetést", így rövidesen hazatértünk. A kastély előtt még megálltunk egy pillanatra.

- Ugye tudod, hogy felborítottad annak a halandónak az életét?

- Tessék?

- Nagy hatással van az emberekre, ha egy halhatatlan hangját hallják. Pláne, ha a fejükben szól hozzájuk.

- És?

Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha értelmi fogyatékos lennék. Lemondóan legyintett, hátat fordított, és így búcsúzott:

- Hagyd békén azt a lány. A hierarchiában te feljebb állsz, mint ő.

A szememet forgatva néztem egyre távolodó alakja után.

- Ne forgasd a szemedet, Szilveszter! Igaza van. Kivételesen.

- Igazat adsz neki?! – Sarkon fordultam, és két puszival üdvözöltem anyát. – Tán csak nincs valami baj?

- Ne legyél szemtelen! – szólt rám. – Eléggé pipa vagyok, amiért eltitkoltad előlem ezt a találkozót, fiam! Erről a bizonyos lányról pedig hallani sem akarok. Nem érdekel a neve, sem az, hogy hogy néz ki.

Régen láttam anyát ennyire felpaprikázva. Talán akkor kiabált velem utoljára, amikor nagyjából ötéves koromban „kidíszítettem" filctollal az összes ágyneműt. Igaz, akkor csak dühös volt. Most viszont fogadni mertem volna rá, hogy a harag könnyeket csalt a szemébe.

- Anya...

- Ne szólj közbe! Mit akart tőled?! Nem gondolhatja komolyan, hogy huszonévesként máris átveheted a munkáját!

- Én sem vagyok elragadtatva az ötlettől – morogtam sokkal inkább magamnak, mint neki. – Holnap el kell mennem hozzá. Hivatalosan is kinevez Halállá.

- Hogy mi?! – Anyám feje dagadni kezdett. Hiába vagy halhatatlan, a saját anyádat dühösnek látni a legijesztőbb dolog a világon. Nekem elhihetitek, tapasztalatból mondom. – Ez őrültség! Nem mehetsz oda! Egyedül semmiképp.

- Ki fog dobni, ha ott talál – vetettem ellen. – Úgyis azzal lesz elfoglalva, hogy feleséget kerítsen nekem.

- Ebben az ötletben viszont nem találok semmi kivetnivalót.

- Mi van?!

Totális döbbenettel néztem a tulajdon anyámra, aki egyértelműen az apámat pártolja. Ez fájt.

Összepréselte az ajkait, kerülte a tekintetemet. Besokalltam.

- Elmegyek holnap, átveszem a titulusomat. Ennyit még el tudok viselni, ez az örökségem része. De azt ne kérdd, hogy engedjem bármelyikőtöknek is, hogy beleszóljam az életembe. Apámnak egyszerűen nincs hozzá joga, hiszen azt sem tudja, milyen a fia. Téged pedig túlságosan szeretlek ahhoz, hogy akármilyen hülyeség miatt veszekedjünk. Az én életem, az én döntéseim.

Anya szólni sem mert. Elkerekedett szemekkel nézhetett rám még azután is, hogy bevonultam a szobámba, és álmomban majdnem szentségtörést követtem el.