Mindent elterveztem. Már csak a megfelelő alkalmat kellett kivárnom. Addig is a kastély rejtekében maradtam. Nem igényeltem társaságot. Ha valamilyen oknál fogva érintkeznem kellett volna az alattvalóimmal, röplapokat gyártottam, és azt küldtem szét szerte az Alvilágban. A szőnyeg alá söpörtem mindenki aggodalmát. Senkit sem nyugtattam meg, hogy jól vagyok. Társaságban sem mutatkoztam.

A feladataimat rendesen elvégeztem. Képes voltam minden halottat, fiatalt és öreget, gyermeket és felnőttet egyaránt megnyugtatni, hogy itt biztonságban vannak. Néhányuk kiérdemelte, hogy a Mennyország kerüljön. Legnagyobb sajnálatomra ilyenkor találkoznom kellett Dórával. Konrád már elmesélte, hogy az apja átadta neki a stafétát azzal a feltétellel, hogy minden kikéri a véleményét. Az öregnek meg sem fordult a fejében, hogy Dóra magasra letolja mások véleményét. Csak a hatalmát akarja élvezni.

- Most, hogy én vagyok a Mennyország teteje, te meg az Alvilág ura, nincs kedved megkérni a kezemet? – kérdezte legutóbbi találkozásunkkor csak úgy mellékesen odavetve.

Dóra sugárzott a boldogságtól a kinevezése óta. Haját mindig kifogástalan loknikba rendezte, a smink sem hiányzott egyetlen egyszer sem róla. Amikor velem találkozott ügyelt rá, hogy testre tapadó, feszes, kivágott ruha legyen rajta. Megállás nélkül gúnyolódott, holott a vak is láthatta, hogy még mindig vonzódik hozzám.

Sosem engedtem neki. A kérdés után lehajoltam hozzá, adtam egy puszit az arcára, és mosolyogva közöltem, hogy az én leendő feleségem a Földön él, és bármeddig képes vagyok várni rá. Ezután többnyire egy pofon szokott következni, amely olyan erőtlen volt, hogy Dóra annyi erővel meg is simogathatott volna. Amióta egy hónapja közöltem, hogy elég volt belőle, az alkunk megszűnt.

Apám persze egyszer sem mulasztotta el megjegyezni, hogy szerinte rosszul végzem a munkám. Azt állította, túl sok embert engedek át a Mennyországnak.

- Fiam, tönkreteszed a gondosan ápolt birodalmamat!

- Ez már az én birodalmam, és azt teszek benne, amit csak akarok.

Ha volt bennem még egy kis félsz az apámtól, a büszkeségem legyűrte. Megtanultam megvédeni magamat vele szemben. Többé nem tudott uralkodni rajtam, és ez bosszantotta. Napról napra kevesebbet hallottam felőle.

Anyám folyton-folyvást dicsérte a munkámat. A szemében tökéletes uralkodó voltam. Ő sokkal inkább amiatt aggódott, hogy feleségül kéne vennem valakit a baráti köre fiatal lányaiból. Szíve szerint Ginát, a legjobb barátnője lányát szólította volna a menyének. Ez a lány azonban olyan közönséges, buta és megjátszós volt, ha én is jelen voltam egy-egy összejövetelen, hogy az már fájt. Nem az szúrta a szememet, hogy rikító vörös haja, méregzöld szeme volt, sőt, még az sem zavart, hogy nem mindig olyan jól ápolt, mint az anyja, aki mindig is sokat adott a külsejére. Szó sem volt erről. Az a fürkésző tekintet irritált, ami egy pillanatra sem szakadt le rólam. Az udvarlásomra várt. Nyílván az anyjának köszönhetően álomvilágban élt. Egy kedves szavam sem volt hozzá a köszönésen kívül, nehogy elbízza magát.

A zárkózottságom mellett az is idegesítette anyát, hogy az egyik ember a szeretőm. Mikor megkérdezte, hogy Kamilla mégis mivel érdemelte ezt ki, meggondolatlanul elmondtam neki, hogy hogyan is esett a lány halála egy szalagavatón. Anya tombolt. Követelte, hogy akkor hadd használja a lányt házicselédnek. Napokig tartó vita után kénytelen voltam beleegyezni ebbe.

Mikor valamelyest lecsillapodtak a kedélyek eljött az ideje, hogy valakinek beszámoljak a tervemről.

- Őfelsége!

- Konrád, hányszor mondjam még, hogy szólíts Szilveszternek, mint mindenki más itt? – szóltam rá. Nagyon idegesített, hogy ennyire megváltozott a hozzáállása velem szemben. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem bíztam meg benne teljes mértékben. Ezért hívattam most ide.

A fiú elpirult, zavartan sütötte le a tekintetét.

- Elnézést kérek... Megkérdezhetem, miért hivatott, fel... akarom mondani, Szilveszter.

- Furcsa lények ezek az emberek, nem gondolod? – Az ablakhoz sétáltam. Eddig is ilyen kihalt és sötét volt itt minden? – Mindig megdöbbenek, milyen unalmasan élnek. Megszületnek, barátokra lelnek, szerelmesek lesznek, családot alapítanak, aztán meghalnak. Ugyanaz a forgatókönyv évezredek óta. Nem csoda, hogy apám ötszáz évvel előbb adta át nekem a stafétát, mint kellett volna. – Erőltetetten felnevettem. Nem szerettem csakúgy az apámról beszélni. Nem is értem, hogy lyukadtam ki nála.

- Attól tartok, nem értem, miért hívatott.

Legszívesebben rákiabáltam volna: Nem baj, csak hallgass meg! Valakinek muszáj beszélnem erről, mert megőrülök!

- Szerelem... elég egyszerű emberi megfogalmazás arra, amikor nem tudunk szabadulni a másik iránti vonzalmunktól. Legalábbis addig, amíg a miénk nem lesz.

Konrád hirtelen az ajtó felé fordult. Közeledő léptek zaja visszhangzott a folyosó csendjében.

Az ajtó kitárult. Anyám lépett be bíborvörös hálóingben, feltűzött hajjal.

- Az én drága, imádott Szilveszterem szeretne az emberek közé menni? – kérdezte kételkedő arckifejezéssel. – Na, ne nevetess!

Gondoltam, hogy ez lesz a reakciója. Miért pont most kellett bejönnie?!

- Magányos vagyok, anyám. Kérlek, értsd meg, hogy...

- Szerelmet akarsz keresni? Már megint, fiam? Azt hittem, ezt már egyszer megbeszéltük.

Jaj, ez a bizonyos „már megint"! Számtalanszor felemlegette a viszonyomat Kamillával, holott már egy ideje vége szakadt.

- Te állítottad azt, hogy itt, az Alvilágban is méltó párt találhatok magamnak. De ez nem így van! Hadd mutassak valamit! – Kezemet anya felé nyújtottam. Ha harc, hát legyen harc! Felveszem a kesztyűt, és igenis elmegyek az emberekhez.

Anya habozott, de végül megfogta a kezemet, és lehunyt szemhája mögött nézte a képeket, amiket küldtem neki.

- Úgy érzem, nekem ebbe nincs beleszólásom. – Elengedte a kezemet és felsóhajtott. – Elveszett és magányos lánynak tűnik. Pont olyan, mint te. Hogy hívják?

- Napsugár. – Furcsa izgalom járt át, hogy végre anyám szemébe mondhattam annak a lánynak a nevét, akibe beleszerettem.

Még egyszer a szemébe néztem. Bólintott.

- Járj szerencsével.