A halhatatlanok az emberek számára láthatatlanok mindaddig, amíg emberi formát nem öltenek. Kimondottan hasznos képesség az ördögöknek, ha el kell vegyülniük a halandók világában. Ők legtöbbször csak szórakozásból jönnek ide, nem parancsra. Imádják az embereket kísérteni.

Jómagam még sosem jártam itt. Egy tükörből kémleltem csupán az emberek világát. Nem tartottam érdekes helynek, az embereket pedig egyszerűen unalmasnak találtam.

Anyám viszont rendszeres látogató volt ebben a világban. A nagyszüleimet, vagyis a szüleit igyekezett szemmel tartani minden áldott nap. Nagyon szerette őket, még így is ragaszkodott hozzájuk. Egyszer megkérdeztem tőle, miért vált halhatatlanná, ha ennyire ragaszkodik a régi életéhez.

- Nem önszántamból lettem halhatatlan, fiam. Mielőtt ide kerültem, egy férfi elől menekültem, aki meg akart ölni. Apád mentett meg.

- Megmentett? – kérdeztem vissza. – Meglehetősen érdekes kifejezés arra, hogy a halálba rántott.

- Amúgy is meghaltam volna. Az volt az utolsó napom. Csak úgy döntöttem, szenvedés nélkül akarok távozni.

Fel nem foghattam, hogy tud anya szeretettel a hangjában beszélni az apámról azok után, amit tett. Nők. Nincs férfi, aki kiigazodik rajtuk.

- Látom, izgatott vagy.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzést. Megfogadtam, hogy nem beszélgetek vele, ha nem muszáj. Még mindig fájt a légvétel, a torkomon továbbra is éreztem a szorítás emlékét.

Persze igaza volt, miért is ne lett volna? Hiába tartottam az embereket unalmas lényeknek, érdekelt, hogyan élik legalább ennyire unalmas hétköznapjaikat.

Az átjáró, mint mindig, most is feketén kavargott. Apám egyetlen érintésére lefagyott, és egy kis utca jelent meg a túloldalán. Tömbházakat és parkokat láttam, a padokon és a szökőkútnál szerelmespárok és baráti társaságok beszélgettek. A sarkon egy fagyizó állt, a járdán állt a sor vége.

- Tökéletes helyszín egy kiadós beszélgetéshez, nem gondolod?

Bólintottam. Fürkésző tekintete olyan erővel nehezedett rám, hogy kénytelen voltam a szemébe nézni.

- Örülnék, ha beszélnél hozzám, elvégre most találkozunk először és utoljára.

Na, bumm! És ezek után még csodálkozik, hogy gyűlölöm?

Átlépett az átjárón. Megfordult a fejemben, hogy nem megyek utána, de akkor biztos elintéz jó pár hónapra.

Vettem egy mély levegőt és követtem.

Másodperceken belül az emberi világban voltam. Minden hangos és nyüzsgő volt, a szememet bántotta az erős napfény. A virágillat töményen csapott az orromba. Minden annyira más volt, mint odahaza.

Kinyújtóztattam elgémberedett tagjait, aztán apám felé fordultam. Mellettem állt, érdeklődve várta a reakciómat.

- Halljam, miért kellett ide jönnünk?

- Mondtam már, nem? Egyszerű „ismerd meg leendő munkahelyedet"- szituációról van szó. Napokon belül te leszel a Halál. Minden figyelmedet az emberek életútjának kell szentelned. A helyedben alaposan tanulmányoznám a viselkedésüket, az egyes helyzetekben kimutatott reakcióikat.

- És mégis hogyan csináljam?! – csattantam fel dühösen. – Válasszak egyet közülük, és kövessem figyelemmel, mit művel egész sivár életében?!

- Például.

Elfordultam tőle, és az utcán hömpölygő klikkeket figyeltem. Nevettek, beszélgettek, gyártották a képeket egymásról. Mintha egy rakás klónt bámultam volna: a lányok egytől egyig szoknyát és kivágott felsőt, a fiúk farmert és pólót hordtak. Elkeserítő, hogy ezeknek az embereknek mennyire nincs egyéniségük.

A legközelebbi padhoz sétáltam, és leültem rá. Apámra sandítottam, aki még mindig ugyanott állt. Unottan nézett, mintha nagyobb lelkesedésre számított volna. Megjegyzem, magamtól még sosem jöttem át ide, azért valóban volt bennem is kis izgalom. De könyörgöm, a levelével felborította egész addigi életemet! Komolyan meg kéne neki köszönnöm?

Tekintetem átvándorolt a túloldalra. A fagyizónál összegyűlt tömeg nemhogy csökkent volna, még nagyobb is lett. Ezen újra csak hitetlenkedtem egy sort. Emberek, a fenébe is! Ha az egyik csinál valamit, száz másik követi. A szemem sarkából újabb alakokat láttam közeledni a hely irányába. Feléjük néztem...

...és megláttam őt. Már az öltözetével kivirított környezetéből, hiszen farmer és fehér ing volt rajta. Világosbarna haja alul szőkébe ment át, különleges keretet alkotva szép arcának. Habár nem beszélt, a szemei úgy csillogtak, akár egy izgatott kisgyereké. Bőrének szép, természetes színe volt, nem az a csokoládé árnyalat, amit a többi lány elért a szoláriumokban. Az ing alatt látszódott a nude színű top. Jól állt neki a fonott frizura. A szépségét még most sem tudnám szavakkal leírni. Az a lány... Teljesen a bolondja lettem. A szívemet furcsa izgalom járta át, és tudtam, hogy a szemem is kissé elkerekedett, miközben bámultam.

Egyetlen dolog zavart csak. A fiú, akivel jött. Különösen akkor akadtam ki, amikor felfogtam, hogy Bence az.

Ki nem állhatom a srácot, amióta csak ismerjük egymást. Rettentő beképzelt, illetve csak így próbálja leplezni a féltékenységét. Nagyon szeretett volna Halál lenni, ezt nem mulasztotta el az orrom alá dörgölni egyetlen találkozásunk alkalmával sem.

- Remélem, apád egyszer rájön, mekkora hibát készül elkövetni. Te, mint Halál! Még viccnek is rossz!

- Tanulj meg veszíteni, Bence. A fia vagyok, az örököse. Ezzel nem tudsz versenybe szállni.

- Ha eltennélek láb alól, azzal minden megoldódna.

- Elfelejted, hogy halhatatlanok vagyunk.

- A francba is! – Mindig eljött az a pont, amikor megelégelte, hogy mindenre van válaszom. – Én sokkal alkalmasabb vagyok, mint te!

Nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy elmondom, nem akarok az apám nyomdokaiba lépni.

- Mit keres Bence az emberek között? – kérdeztem apámat.

- Engedélyt kért, hogy határozatlan időre hadd vegye fel az emberi alakját.

- És te beleegyeztél anélkül, hogy kifaggattad volna, miért akarja?! – Le voltam döbbenve. Létezik, hogy a Halált ennyire nem érdekli, mit tesznek az alattvalói?

- Nemsokára te leszel az úr, akkor azt kérsz számon, akit csak akarsz – felelte vészjóslóan. Úgy látszik, már megint magamra haragítottam. – Különben meg valószínű, hogy a lány miatt jött ebbe a világba – bökött a szépség felé.

Na, tessék! Úgy látszik, Bencével megint össze fogunk balhézni.

- Olyan gyönyörű vagy – suttogtam.

A lány hirtelen megállt.

- Te is hallottad? – kérdezte Bencétől.

- Mit? Valami baj van? – kérdezett vissza a fiú.

A lány homlokráncolva nézett körbe. A tekintete pontosan rajtam állapodott meg. Tudtam, hogy nem lát, mégis határtalan boldogsággal töltött el ez a néhány pillanat.

- Mindegy, felejtsd el! – rázta meg a fejét. Egy mosolyt villantott a fiúra, amiről sütött az erőltetettség. Első ízben kárörvendően nyugtáztam ezt, mert azt hittem, csak kényszerből sétálgat Bencével, és alig várja, hogy végre megszabaduljon tőle. De amikor a fiú beállt a sorba, a lány még egyszer körbekémlelt. A tekintete rémült és zavarodott volt.

Ekkor kapcsoltam.

Engem hallott. Megszólaltam a gondolataiban!