Íme az új fejezet. Kellemes olvasást!

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Takonypócot kizavartam a sátrunkból, vagyis már igazából kezd ház formája lenni, mert Hikari tegnap munkálkodni kezdett. Ideje belenézni az emlékek közé. Pártíz emlék után már kezdtem azt érezni, mintha Hilda gyakorlatilag már nem is élne, annyi csapás érte. Többnyire az lepett meg, hogy ő is Látó volt, ráadásul találkozott a Szárnynővérekkel is. Mogorral szemben viszont mintha kicserélték volna. De belül érezte, hogy nem szabad ezért teljesen megváltoznia. És ezért omlott össze. Amikor pedig Mogor rájött a valóságra, akkor én is úgy rettegtem, hogy mi lesz ezután. Újra és újra megnéztem azt az egy pillanatot, és megláttam valamit, ami mindent megmagyarázhat Mogorral kapcsolatban. Annyi ideig még sosem voltam senki elméjében, mint most Hildáéban. Egyszer csak majdnem leestem, de valami megfogott.

-Senki sem akarja, hogy ez a kedves Memórialopó leessen áldozata emlékeinek végén – morgott rám egy kis lény.

-Öö, lehet, hogy furán hangzik, de Hilda nem az áldozatom, és éppen... – akadtam el mondanivalómban, amint megláttam egy csomó másik olyan lényt, akik egy gömbön dolgoznak. – Szóval ti vagytok az emlékőrzők? – kérdeztem.

-Pontosan. És nem engedjük, hogy elpusztítsd. Éppen készül, így ezután, ha ez tönkremegy, az összes emlékből fekete kavalkád lesz. – mutogatott.

-De azért megnézhetem? Ki tudja, mire lesz ez még fontos – kérleltem.

-Soha az égegyadta... Ó! Bocsánat. Nem tudtuk, hogy... – borultak mind térdre, amit nem értettem.

-Ezt meg miért? – ráncoltam össze a homlokom.

-Nem tudtuk, hogy kegyed Fúria – hajtották le fejüket.

-És mi van vele? – majd a goromba felállt és beszélt nekem.

-Xena istennő parancsára teremtődtünk, többnyire Fúriák emlékeit véssük gömbökbe, semmit sem tudva arról, mi lakozik benne. De a szemed azonnal felcsillant, feltárva számunkra a valódi énedet. Nézd meg – majd utat engedve nekem, a gömbhöz léptem és amit benne láttam, az szinte maga a lehetetlen volt. Hilda álom-látomásába léptem bele, ami elsőnek furán hangzott, de tényleg a jövőből van, mert biztos, hogy amit ő lát, még nem történik meg, mert este van.

*Dyra szemszöge*

Kőfej csak dumált és dumált én pedig ott álltam a sarokban, néha már unott fejjel, és arckifejezéssel, várva mikor fejezi már be. Volt egy nagyon rossz előérzetem ezzel az egésszel kapcsolatban, ráadásul Kő ki is kotyogta, hogy új szigetre mentünk. Azonnal észrevettem, hogy Mogor felfigyelt ránk, én pedig meredten bámultam. Hirtelen egy szögmérőszerűséget lökött le az asztaláról és kiengedett.

-Ilyen idegesítő lény még sosem akadt az utamba – mérgelődött, amit Kőfej természetesen bóknak vett.

-Aww! Hupszi! Kiengedted a sárkányt! Most úgyis elkaplak! Most úgyis elkaplak! Nem ez fog elkapni – játszott a fonataival.

-Menjetek! – lökte el gyengéden, majd kinyitotta egy bébisárkány ketrecét – Fogjátok őt és menjetek! – vágta hozzánk a sisakunkat. Nagyon, de nagyon rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. – Kérlek! Sőt, könyörgök! – mutogatott. – A Halálmarkok így vacsora nélkül maradnak.

-Ú! Te sárkánnyal eteted a sárkányokat? – nézett rá furán Kő.

-Menjetek! – kiáltotta.

-Hol a klotyó, mert kéne... kla, kla – húzta az időt, mire a fickó csúnyán nézett rá. – Jól van, istenem! Nem csoda hogy ősz vagy! – majd a fejére húzta a sisakját és felszállt a sárkányra. – Jössz már, Dyra! Nem várhatok itt egész nap. Még mosdószünetet sem kaphatok! – nyújtotta a kezét majd Mogorra pillantottam. Olyan volt, mintha egy csomó ideig néztünk volna egymással farkasszemet, de csak pár másodperc volt valójában az egész. Megvetően nézett rám, mintha tudtam volna a tervét.

-Ö, ja, persze – hablatyoltam össze valami rendes mondatot.

-Amúgy a stresszelés nem tesz jót – nézett a Cölöpre, majd elindultunk és ő nevetett. – Pápá, lúzerek! – majd visszapillantva Mogor gonosz arca tárult elém, ami mindent kiírt, amit tudnom kell a tervéről.

-Kő? – kezdtem reszkető hangon.

-Igen? Most szeretnéd megköszönni, milyen ravaszan juttattam ki magunkat a cellánk rabságából? Ó, ugyan nincs mit megköszönni, de szívesen fogadom a bókot.

-Igazából...

-Majd Hablatyéknak meséld el hőstettemet. Ők biztos értékelni fogják.

-De én...

-És a két csávó tuti harcolni fog egymással, hogy elnyerjék a szívemet.

-Figyelnél rám!? – kiáltottam rá.

-Most mégis mi van?

-Ha nem lennél annyira öntelt, akkor kitalálhatnád, hogy éppen merre menjünk, mert Mogor terve mindvégig az volt, hogy általunk megtudja, hol rejtőzünk – mondtam, szinte már ordibálva.

-Te itt mindent összezagyválsz. Annyira nem lehet okos, hogy tudja, hol van az új szigetünk – mosolygott, mire én olyan hangosan csaptam a homlokomra, hogy annál hangosabban soha senki nem fog.

-Te meg annyira esztelen vagy, hogy nem tudsz gondolkodni az ellenség fejével. Annyi könyvet olvastam, hogy már szinte kiszámíthatóak a következő lépések. Ilyennek tartom, hogy Hablaty elmegy Asztriddal Fogatlan után, ő visszahozza őket, mert mint tudjuk, mindig bajba keverednek, a Fényfúria úgyis követni fogja őket, Hablatynak majdnem sikerül a lány közelébe jutnia, mi megérkezünk, Mogor levadássza Fogatlanékat és magával viszi az egész sárkánysereget, Asztrid ösztönzőbeszédet tart Hablatynak, ő felbátorodva csatába száll, kiengedjük a sárkányokat, akik segítséget hoznak, Mogor megüli a Fényfúriát, Fogatlan Hablaty segítségével kiszabadul és együtt utánamennek, Hablaty feláldozza magát Fogatlanért, hogy a Fényfúria megmentse őt és Mogor ne tudja irányítani, végül a lány visszamegy Hablatyért, akit visszahoz a lassított felvételű zuhanásból, hiszen az ellenség a lábába kapaszkodik, amit levetve megfosztja magától Mogor súlyát. Hablaty ráeszmél hogy el kell engednie Fogatlant így az összes sárkány elmegy Új-Hibbantról és a történet folytatódik – hadartam el dióhéjba az ötletemet.

-Ez szomorú történet – sírta el magát. – Nem értem, hogy tudsz te ilyeneket kitalálni – bőgött tovább.

-Én magam is író vagyok, simán beleélem magamat az ilyen helyzetekbe. És fogadjunk, hogy valami hasonló fog történni – néztem rá egy félmosoly keretében.

-Rendben. Ha nyersz, megkapod a fél hozományomat, amit jövendőbeli vőlegényemnek szánok. Viszont ha én nyerek, akkor enyém a sárkányod – mosolygott, és tudtam, hogy ha el is kell vesztenem a sárkányomat, az úgyse fog bekövetkezni.

*Nala szemszöge*

Végül valahogy sikerült elvinnem messze Halvért, így nem hallja, hogy majd mi történik a kunyhó-szerű lakunkban. Útközben egy csomó mindent összehadovásztam, hogy mit kéne fejleszteni, hogy kéne alakítani, gyakorlatilag felvázoltam egy képet a faluról, milyennek képzelem el.

-Egy óriási főtér, melynek közepén Pléhpofa szobra áll. És igen! A dokkok – mutattam lefele miközben irányítottam arra őt. – Tudod, szerintem azért majd lehetne nagyobb is, mint a másik szigeten volt, és hát... – de nem tudtam folytatni, mert hirtelen elkezdtem látni valamit, amit nyilván Halvér is észrevett.

-Jaj ne! – láttam Dyrát, amint hátranéz egy bébisárkányon, amit Kőfej vezet.

-Ne mond már, hogy vesztettem a fél hozományomat! – forgatta a szemeit.

-Pedig nagyon is úgy néz ki, hogy követnek minket. És nem is kevesen – ekkor kényszerültem arra, hogy megtudjam, merre néz és ekkor láttam meg Mogor seregét.

-Jaj ne! – ébredtem fel a látomásból.

-Mi történt? – kérdezte Halvér, mire aggódó szemeimet vetettem rá.

-Semmi jó – erre sóhajtottam, mert neki nem mondhatom el, hogy Hablatyék valójában nem visszamentek, hanem felkeresni a Titkos Világot. – Amit most mondok neked, nem szabad elmondanod senki másnak, még azt is el kellene felejtened, hogy egyáltalán mondtam, de... – majd mély levegőt vettem és elkezdtem neki ledarálni az egészet. – Hablatyék nem Mogorhoz mentek vissza, hanem felkutatják a Titkos Világot, hogy megtalálják Fogatlant, így Kőfejék valahogy kiszabadultak, és éppen erre tartanak, de Mogor serege a távolban követi őket.

-Tessék? – lepődött meg.

-Igen, én is ennyire meglepett vagyok, de tudd, hogy muszáj ezt elfelejtened, nem beszélhetsz erről másoknak, de ne aggódj, Melenával elintézzük.

-Amúgy valamit a dokkokról kezdtél el mondani – nézett rám és én mosolyogtam magamban, hogy tényleg komolyan veszi.

-Ja, igen. Hogy nagyobb helyet is lefedhetnénk, és akkor több hajó tudna egyszerre horgonyozni, így több kereskedő is maradhatna benn a szigeten.

-Nekem tetszik az ötlet. Gyorsan fel is jegyzem – kapta elő kis füzetét.

*Melena szemszöge*

Miután végig néztem a félkész emléket, valami megremegtette a földet.

-Ez mi volt? – kérdeztem az emlékőrzőket.

-Valaki más is itt van vagy... – kezdte, de megakadt mondandója közepén.

-Vagy mi? Rosszabb? Jobb? Csak mondd már!

-Vagy ő az, aki bent van – mondta rettegő hangon.

-Ezt hogy érted? – kérdeztem visszafolytott lélegzettel.

-Ha álmodik, gyakorlatilag ő is Memórialopó, ahogy mindenki más is. Jobb, ha most elmész, mert nem akarod megtudni, mi történik, ha a gazda találkozik a Memórialopóval – lökdösött, mire megláttam Hilda belső mását.

-De hisz ismerjük egymást – ellenkeztem.

-A valóságban igen, de ez nem az. Most menj, mielőtt kitörne egy emlékháború – lökdösött tovább a szakadék felé.

-És miért löksz a szakadék felé? – kérdeztem egyre gyorsuló szívveréssel.

-Mert itt úgy juthatsz ki, hogy ő ezt észre sem veszi, viszont a valóságban pár karcolás lesz rajtad, többnyire a karodon amit semmi és senki nem tud meggyógyítani. Háromra löklek – szólt, majd kezdett számolni. – Egy.

-Kettő – folytattam.

-Három! – majd lökött és én sikítva estem a földre. Sokat lihegtem és szerencsére nem jött senki sem. Végig néztem magamon, mennyi sérülést szedtem össze. A kezem tele volt apró karcolásokkal, az arcomon volt egy horzsolás a homlokomnál. A lábam fullig volt egy csomó horzsolással, karcolással és vágással. A mellkasomon is volt egy sáv. Majd ezek után Nala rontott be.

-Segítened... veled meg mi történt? – nézett sérült testemre, majd automatikusan jött meggyógyítani, de én ellöktem.

-Ezeket nem tudod – néztem rá. – Amúgy mit akartál mondani? – tértem vissza a tárgyra.

-Ja, láttam valamit, amit nem szabadott volna elmondanom Halvérnek és arra kérnélek, hogy töröld már ki, mert félek, ez nagyot kavar majd valamiben.

-Persze. Gyere, és megnézzük, mit tehetek – majd bevittem Halvér emlékeibe.

-Wow! Szóval te mindig ezt látod, amikor valaki fejében vagy? – ámult el.

-Igen. Akkor menjünk, keressük meg azt az emléket – szóltam, majd elindultunk előre. Majd hirtelen rábukkantunk. – Most ki kell, hogy dobjalak, mert akkor te is kirepülsz velem együtt, és egyikünk sem szeretne elveszíteni végtagot – mondtam, és elengedtem a kezét. – Rendben van, akkor törjük gyorsan be – becsuktam a szememet és egy gyors ütést végeztem, amitől hirtelen kiestem, de fekete volt minden, így nem emlékszem sokra.

*Hikari szemszöge*

Hirtelen egy sikítás hallottam, de hirtelen mintha elvesztettem volna Futó képességemet és a lábaim a földhöz ragadtak volna, nem tudtam mozogni. Rendes tempómban kezdtem el futni a lakájunk felé. Nala gyorsabb volt nálam és észrevettem, ahogy Melena mellette fekszik, sok sebe volt és Nala térdepelt és könnyek hulltak a szeméből.

-Remélem nem súlyos – szipogott.

-Mi történt? – kérdeztem, miközben odacsusszantam mellé.

-Azt hiszem, az én hibám. Megkértem, hogy töröljön egy emléket, de az kicsapta őt és azóta itt fekszik – felelte.

-És miért nem gyógyítottad meg a sebeit? – néztem a horzsolásokra.

-Hidd, el én megtettem, amit tudtam, de igaza volt. Ezek a sebek nem gyógyulnak meg még a képességemtől sem. Amit a gömb összetörése okozott, az egyszerű, de akárhogy próbálkoztam a többivel, nem akartak beforrni.

-És te tudod, mitől van ez? – kérdeztem tőle.

-Nem – csukta be a szemét, de hirtelen felemelte a fejét. – De megnézhetjük a múltjában – majd bevitt az ő szemszögébe.

-És miért löksz a szakadék felé? – kérdezte Melena valami lénytől.

-Mert itt úgy juthatsz ki, hogy ő ezt észre sem veszi, viszont a valóságban pár karcolás lesz rajtad, többnyire a karodon amit semmi és senki nem tud meggyógyítani. Háromra löklek – szólt, majd kezdett számolni. – Egy.

-Kettő – folytatta Melena.

-Három! – majd lelökte és sikítva esett a földre. Sokat lihegett és nem jött senki sem. Azt nézegettük Nalával, mennyi sebet szedett össze A keze tele volt apró karcolásokkal, az arcán volt egy horzsolás a homlokánál. A lába fullig volt egy csomó horzsolással, karcolással és vágással. A mellkasán is volt egy sáv.

-Ennyit tudtam mutatni. Sajnálom – szólalt meg.

-Semmi gond. Már ez is több a semminél – mosolyogtam rá. – Szerintem ezen elindulatunk valahogy.

-Igaz. Gyere – állt fel. – Rakjuk az ágyra őt is – nyújtotta a kezét. Majd munkához láttunk, hogy megtegyünk mindent annak érdekében, hogy megfejtsük a rejtélyeket. Közben elmesélte, hogy látta Mogor seregét közeledni, így arra is kezdünk tervezni.

*Hablaty szemszöge*

Már órák óta repülünk Asztriddal, de nem jártunk eddig sikerrel.

-Mo-most meg hova megy? – kérdeztem, amikor hirtelen irányt váltott.

-Biztos követ valamit. Igaz kislány? – majd hirtelen bukórepülésbe mentünk tovább.

-Itt nincs semmi, csak mindenfelé a végtelen... – akadt meg mondandóm, amikor megláttunk egy fehér ködformát a víz fölött. Amint közelebb értünk, észrevettük, hogy ez egy vízesés. Körberepültük a felét, mire képesek voltunk megszólalni. – Egy nagy vízesés...

-A világ pereménél – fejezte be mondatomat Asztrid, de nem tudtunk tovább szólni, mert Viharbogár berepült a mélyébe, mire mindketten felsikoltottunk. – Viharbogár! – visszhangzott a hangja.

Ami odabent volt, az több volt, mint látványos, az a valóságos elképzelhetetlen volt. A vizet algák színezték, minden kristály ragyogott és Viharbogár pikkelyei is káprázatos neonfényekkel világítottak.

-Azta!

-Nézd! – mutattam előre, mire a világ mintha egyre mélyebb lett volna. Sárkánytojások mellett repültünk, együtt szárnyaltunk kis tűzférgekkel, akik mint valami aranyesőként repkedtek mellettünk.

-Nahát!

-Hűha! – ámultunk mindketten, majd mélyebbre ereszkedtünk. A világ is megváltozott és olyanok voltak, mint valami óriás gombák. Rengeteg sárkányt láttunk, többek között egzotikus Tájfumerángokat, ritka Esőszelőket és rengeteg különféle fajtát az ismertebb sárkányokból is. Majd hirtelen elfordultunk, hogy találjunk egy megfelelő rejtekhelyet a megfigyelésre. Leszálltunk, majd elindultunk beljebb. – Hát valóban létezik! – mosolyogtam, ahogy mentünk előre. Egy kör alakú teremhez értünk, melynek közepén egy óriási kristály volt, körbe minden sárkány helyet foglalt, majd feljebb nézve megláttam. – Fogatlan! – csodálkoztam el, miközben felemelkedtem, de Asztrid visszahúzott.

-Shh! Elijeszted őket! – így csak nézhettem, ahogy a Fényfúriával repked körbe, majd leszállnak a kristályon. Ahogy kitárta szárnyait, olyan volt, mint egy uralkodó. Üvöltésére minden sárkány meghajolt előtte. – Na, ilyen egy király! – tisztázta a tényt. Hirtelen valami furcsát éreztem legbelül, amit nem szerettem volna. Fogatlant együtt látni a barátnőjével valahogy széttörte a szívemet apró darabokra, hogy talán soha nem láthatom viszont őt. Asztrid próbált támogatni, ez hallatszott a gondolataiból is.

-Jobb, ha megyünk – szóltam, majd megindultunk volna vissza Viharbogár felé, ha egy Robajló nem állta volna utunkat

-Jaj ne! – szólaltunk fel egyszerre. Hirtelen már a szikla szélén álltunk, ahogy a sárkány egyre közeledett felénk.

Emberek a sárkányok otthonában! – kiáltotta, mire próbáltam megnyugtatni, de nem jött össze, és felfigyeltem, hogy minden más sárkány is erre figyelt.

-Viharbogár! – kiáltott sárkányért Asztrid, majd elkezdünk lecsúszni egy alsóbb szintre, de a sárkány így is követett. Feltűnt, hogy Fogatlan felénk tart és visszatartja a többi sárkányt a támadástól. A Robajló majdnem elkapott, de szerencsére nem csak egy sárkány üldözött minket. Várjunk, hívhatjuk ezt szerencsének? Kiáltoztunk félelmünkben, mert nem tudtuk, meddig fogunk még csúszni. Hirtelen talajt éreztem a lábam alatt, és elgurultam a karmok elől – Gyere! Fuss! – szólt rám Asztrid, mire elkezdtünk futni a kijárat irányába. Majd ugrottunk és elkapott minket egy mancs. Örültem, hogy Fogatlan volt az, de annak már nem tudtam örülni, hogy el kellett szakítanunk őt a Fényfúriától.

-Ne haragudj, Pajti, én csak... – kértem tőle bocsánatot, de nem tudtam befejezni a mondatot.

-Itt maradsz! – ordított a többi sárkányra. Az egész utat megpróbáltam száraz szemmel túlélni, ahogy arra emlékeztem, ahogy apa egy éjszaka nem aludt és sírt a kandalló tüzét piszkálva, míg én egy pohár vízért mentem le. Azt kérdeztem tőle, hogy lesz-e új anyukám, de ő azt felelte, hogy az én anyukám volt számára az egyetlen, és nem szeretne másikat. Azt is megemlítette, hogy a szerelem a legnagyobb ajándék, amit valakitől kaphatunk.