Nos az van, hogy kölcsön kenyér vissza jár alapon visszakaptam a díjat habroloxd1234-től és arra gondoltam, hogy majd szombaton megcsinálom...
Okké, ez egy elég hosszú részre sikeredett, szóval kellemes olvasást, és mundenkinek szép hétvégét. A következő rész várhatóan jövő hét ilyenkor már olvasható lesz itt...
Ja és köszönöm azoknak, akik elolvasták az előző verziót, meg akik olvassák a másik történetemet (BTS és egy álom), és a fordításos történetemet (Casanova; Alexander Rybak történet)
Ui.: A rész Kb. 2000 szavas. És akik olvassák (és olvasták az előző verziót,) azok tudják, hogy vannak olyan részek, amiket még a korábbiból vettem át. Most már tényleg megyek...

…és a Múzeumpark!? Ez most komoly? A Múzeumparkban van egy portál? De akkor már egy csomó embernek el kellett tűnnie. De nem, csak az egy kislány volt az. De ez most mindegy is. Ráírtam Nikiékre, hogy csomagoljanak, mert a hétvégén indulunk egy kis kirándulásra. Másnap már Niki és Rebeka Karcagon voltak, hogy el tudjanak utazni Hibbant-szigetre. Több szem, többet lát alapon azt gondoltuk, hogy még pénteken megkeressük az átjárót, hogy másnap ne kelljen ezzel bajlódni. Megkértem Petrát, hogy kölcsönözzék ki a 3 könyvet, és hozzák el. Mielőtt keresni kezdtem volna, elolvastam az első kötetet, addig a többiek kutattak a dimenziókapu után.
-Hoppá! – ez csak úgy kijött a számon, s minden szempár rám szegeződött akkor. – Elnézést. – mosolyogtam rájuk, majd magamhoz hívtam a lányokat, hogy felolvassam nekik, mit is találtam:
-„Nem volt könnyű rábukkanni arra a helyre, ahonnan át tudok lépni a másik dimenzióba, de egy napon csak úgy beszippantott egy kapu, majd Hibbant-szigeten találtam magamat. Nem tudom, hogy kerültem oda, de egyszerűen megtörtént. Azután gondolkoztam el, hogy akkor éppen erre a helyre gondoltam, és hittem benne, hogy létezik. Lehet, hogy emiatt kerültem ide? Csak egyféleképpen tudhattam meg: Először a valós világra gondoltam, de semmi sem történt. Majd hittem benne és tessék, máris vissza kerültem arra a helyre, ahonnan indultam: Karcag városába. Személyes és privát dolgok miatt nem mondhatom el, hogy honnan indultam, mert a rajongók tuti, hogy ott sorakoznának az átjárónál, de azt viszont leírom nektek, hogy a Holló-szirti medence környékén kötöttem ki.” Tudjátok, hogy mit jelent ez? – erre egy egyhangú nemet kaptam válaszul, aztán már fogtam a fejem, hogy ennyiből hogyan nem lehet rájönni. – Arról beszélek, hogy nem át kell lépni Hibbant-szigetre, hanem csak hinni kell benne. Most már értitek? – akkor fogták fel, hogy miről is olvastam nekik. Nehéz megérteni őket, de ha egyszer sikerül, azután már a titkos kommunikáció minden módját tudod. Ezért is vagyunk mi a legjobb baráti csapat. Ha már így belekezdtem, akkor be is fejezem, hogyan találkoztunk. Az egész Tamarával kezdődött, hiszen ő a testvérem. Majd aztán jött Petra és Nóri az óvodából, később az iskolában ismerkedtem meg Nikivel, Rékával, Edinával és Gabival. Ez után egy oldalon, pontosabban a Wattpadon ismerkedtem meg Rebekával, és a középiskolában lett egy másik Niki is tagja a csapatunknak. Mi már egy pillantásból tudjuk, hogy ki mit akar mondani, de néha nehéz megérteni. Van még egy titkos kódrendszerünk is, amit csak vészhelyzetekben szoktunk használni, mert már többször is volt már ilyenre példa. Poroszlón elraboltak minket az előadásunk előtt két nappal és csak így tudtuk egymással beszélni, meg így terveztük meg a szökési tervet. Afajta morze kód, csak nem sípolunk, hanem egy különös hangot adunk ki, de ezt nem szeretném részletezni. Most akkor térjünk vissza. Kitaláltunk magunknak egy másik nevet, mert a szerző megemlíti, hogy nem élhetünk a saját nevünkkel ott. Neki például a neve Boldo lett. Én a Hilda mellett döntöttem, Petra Malena, Niki (az egyes) Eliza, Nóri Nala, Tamara Helena, Rebeka Dyra, Niki (a kettes) Hikari, Edina Elina, Réka Karina és Gabi Lillandél lett. Megegyeztünk, hogy először én megyek át, és holnap pedig mindannyian együtt. – Akkor biztosak vagytok benne, hogy maradtok? Tényleg csak holnap szeretnétek látni a szigetet? – erre minden azt válaszolták, hogy biztosan, és akkor - hogy valamilyen hatást keltsek - becsuktam a szememet, majd elkezdtem hinni Hibbant-sziget létezésében. Azonnal meg is történt az, amire nem igazán vártam. Az átjáró beszippantott és ott voltam, a Holló-szirti medence környékénél. Varázslatos volt. A körülöttem levő sok fa egyforma volt, mégis rendezetlenül álltak. Volt, ami erre görbült, volt, ami kilógott a sorból, szóval rájöttem, hogy ez egy természetes erdő. (Hát erre ki ne jönne rá manapság?) Egyszer csak a felpillantottam a falu felé, és láttam az alfa pusztításának nyomait, szóval már biztos voltam benne, hogy a második rész után kerültem bele a történetbe. Gondoltam elindulok arrafele, hátha találkozok valakivel, akit ismerek. De még előtte megnéztem magamat. Nos hát a telefonom nem tűnt el a jobb zsebemből, és meglepetésemre volt térerő, szóval felhívtam Petráékat, hogy rendben megérkeztem, mert szerintem még izgulnak, és ott ülnek annál a padnál, ahol felolvastam nekik a szöveget. Fura volt, mert két másodpercig sem kellett kicsengenie a telefonnak, azonnal kaptam választ:
-Hála sz égnek, hogy rendben megérkeztél. De hogy tudtál felhívni minket? – nem számítottam erre a kérdésre, de muszály válaszolni rá.
-Hát ezt igazából még én sem hiszem el, de van térerő Hibbanton, szóval úgy döntöttem, hogy felhívlak benneteket, mert gondolom még mindig ugyanott vagytok. – erre egy egyhangú ühüm-öt kaptam válaszul. – Szóval, akkor gondolom ki is vagy hangosítva, mert hallok mindent, amit te például szerintem most nem is hallod. Csak a teszt kedvéért valaki súgjon valakinek valamit. – ekkor hallottam, hogy Edina elfordul és Réka felé suttogta azt, hogy:
-Szerintem ez becsavarodott.
-Mi? Én nem is csavarodtam be? Edina! Nem mondunk ilyet rólam!! -hallatszott, hogy egy kicsit meglepődött. Na jó, nagyon meglepődött. Aztán pedig azt suttogta magának, hogy „Ez lehetetlen, hogy hallotta”, de ehhez is hozzá kellett fűzni valamit – Nos Edina, hogy ha szerinted ez lehetetlen, akkor igazad van, mert még én sem hiszem el – gondolkodtam azon is, hogy lehet, hogy ez egy képesség. Talán képességeket kapunk Hibbantra lépéskor? De ez most mindegy is. Letettem a telefont és elkezdtem elemezni magamat. A hajam fenékig érő barna göndör lett, szemem pedig a telefon képernyőjére nézve zölden világított. A ruházatomról annyit, hogy ujjatlan szürke felső, kar és vállvédő, meg egy kis éjfúria nyaklánc volt rajtam, alul pedig tapadós farmer, meg egy fekete bőrcsizma kis fekete szőrmével. Ezután a falu felé vettem az irányt. Közben elemeztem az utat, mert valahogy vissza is kell mennem Karcagra. Utam során elhaladtam egy mély gödör, egy mókusodukkal teli fa és egy nagy farakás mellett, ami gallyakból állt. Azután beérkeztem a falu határába. Nem igazán ilyen látványra számítottam. Amióta megjelent a második film, azóta egész sokat változott a hely. Például már a kisseb jégmaradványok eltűntek, és egy-két nagyobbat is eltávolítottak. Bementem a főtér felé, és azt vettem észre, hogy mindenki rám nézett a nagy munka közepette. Csak egyvalaki tette a dolgát, mégpedig Asztrid Hofferson. Az a gyönyörű, erős, mégis törékeny lány tette a dolgát, csak úgy, ahogy a többiek is tették akkor. Majd egyszer csak észrevette, hogy mindenki leállt a munkával és ő is felém tekintett, majd a szemembe nézett és leesett az álla, annyira csodálkozott. Eközben én egyre közelebb mentem hozzá, és az álla vissza rakása közben megkérdeztem, hogy min csodálkozott annyira.
-Nos, hát te nagyon hasonlítasz egy személyre, egy régi barátomra. Egy nagyon régi barátomra.
-És kire? – kíváncsiskodtam.
-Nem hiszem, hogy ismered, de a neve Hilda volt – ezen nagyon meglepődtem, hiszen én a Hilda nevet választottam magamnak, cseppet sem tudva, hogy Asztridnak volt egy ilyen nevű barátja. De várjunk csak. Volt? Most vagy nem barátok már, vagy esetleg az illető már nem él. Nem szeretném megkérdezni, mégis ez izgat a legjobban.
-Ha érdekel, akkor engemet is Hildának hívnak. És van még kilenc barátom is, de ők nem akartak eljönni még. De holnap minden bizonnyal találkozol velük.
-Gyere. Menjünk az erdőbe – ezután Asztrid ránézett a vikingekre és azok rögtön visszafordultak a munkájukhoz, utána már csak egy karrántást éreztem. Asztrid magával húzott, hogy menjek vele. Szerintem nagyon fontos lehet.
-Miért sietünk ennyire? Mi az, ami annyira fontos, hogy rohanni kell? – kérdeztetem levegő után kapkodva, de ő nem állt meg, mint, ha meg sem hallotta volna. De pár másodperc után megállt, és én pedig neki ütköztem. Tényleg hirtelen volt.
-Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte úgy mint, ha ideges lenne. Valahogy én is éreztem ezt. De aztán válaszoltam a kérdésére.
-Asztrid? – mondtam kérdésnek hangzóan. – Asztrid Hofferson. Nem? – a reakcióján egy kicsit meglepődtem, ugyanis nem számítottam erre.
-Te most viccelsz velem, ugye? Nem tudhatja egy számomra idegen személy a nevemet, hiszen csak azoknak az embereknek mondom el, akikben megbízom. Téged egyáltalán nem ismerlek, és gondolom a valódi neved nem is Hilda. – részben igaza is volt. Számára idegen vagyok, és a valódi nevem nem Hilda. Akkor azon filóztam, hogy elmondjam-e neki az igazat.
-Figyelj. Tudom, hogy sok mindent megéltél 20 év alatt, de az, hogy tudom a neved, az nem azt jelenti, hogy valaki olyan vagyok, akitől tartanod kéne. És igazad van. A valódi nevem nem Hilda, csak éppen nem élhetek itt a saját nevemmel, s mit sem tudva választottam ezt.
-Igen. Értem. De miért nem használhatod a saját nevedet? – erre most komolyan válaszolnom kellene? Mert nem igazán szeretnék. De sajnos muszály:
-Nos… Én gyakorlatilag egy másik dimenzióból jöttem, és ott a lakhelyemet városnak nevezik és a neve Karcag. Sok mindent tudok rólatok és a sárkányitokról, meg ismerem a nagyját annak, ami történt veletek. Ezeket is csak azért mondtam el neked, mert ÉN megbízom benned és remélem, hogy mind a 10-en megbízhatunk benned, hogy nem árulod el. Így minden jó lesz? – ezen igazán elcsodálkozott, és gondolom megértette, amit szeretnék. De még egy kérdés tisztázatlan maradt. Miért rántott el idáig Asztrid miután azt mondtam, hogy még 9 barátom van? Szóval megkérdeztem tőle.
-Hát azért, mert neki is 9 barátja volt. Még a nevükre is emlékszem. Esetleg el tudnád nekem mondani, hogy a te barátaidat hogyan hívják?
-Természetesen: Malena, Eliza, Nala, Helena, Dyra, Hikari, Elina, Karina és Lillandél – a reakcióját gondolom tudjátok. Amolyan „neki is pont ők voltak a barátai” nézéssel nézett rám, de mitöbb, hallottam, hogy azt gondolja. De tényleg fura, hogy a voltak szót használja. De ez most mindegy is. Elmondtam neki mindent a csapatról, hogy kivel kb. mikor találkoztunk, meg minden ilyesmi. Aztán láttam, hogy a nap lemenőben van, s úgy gondoltam, elbúcsúzom Asztridtól és haza megyek. Vissza is mentem vele a faluba és utána elindultam az érkezési helyemre, hogy visszatérjek Karcagra. Amikor viszont megérkeztem, akkor fura hangot hallottam, ami a medence felől jött. Meg is indultam arra, s félúton rájöttem, hogy ez egy hegedű, és valaki pedig elég hamisan játszik rajta. Nagyon csodálkoztam, hogy mit keres egy hegedű a vikingeknél, de mikor oda értem, megkaptam a választ. Hablaty volt az és egy hegedűt készített. Már nagyon hasonlított arra, ami nálunk van, csak eléggé hamis a hangja. Aztán, mint ha azt hallottam volna, hogy valaki mond valamit, de senki sem volt a közelünkben. „Sosem akar úgy sikerülni, ahogy szeretném?!”. Akkor jöttem rá, hogy élesebb a hallásom, és gondolatokat hallok a fejemben. Ez utóbbi nem volt másé, mint Hablatyé, szóval felé közelítettem, azzal a reménnyel, hogy nem fog kémnek tartani.
-Szia. Mit keresel itt? – hát nem erre vártam, de legalább nem tekint kémnek.
-Nos, én csak hallottam valamit és a hang után jöttem, majd itt kötöttem ki.
-Nagyon jó, hogy jössz, mert sajnos nem boldogulok ezzel a nem tudom én micsodának nevezzem el, de ezzel a valamivel nem tudok tovább dolgozni. Tudnál segíteni? – mint ha nagy hangszerszakértő lennék és csak is én tudnék róluk.
-Hát, ha megengeded, hogy elvigyem egy napra, akkor megcsinálom neked, hiszen néhány órányi hajóútra vagyok innen.
-Rendben, legyen. Egy feltétellel – erre bólintottam, hogy elfogadom, bármi is legyen az. – Írnom kéne egy dalt és a segítséged kéne – hát, nem is tudtam, hogy mit mondjak erre, de hát kinek kéne? Szóval megkérdeztem. – Nos, gondolom voltál a faluban – igen voltam, bólintottam. – És találkoztál Asztriddal – erre is csak bólintanom lehetett. – Mostanában nincsen jóban velem, és erre kéne a dal, mert nem akarom úgy leélni hátralevő, nyomorult, féllábas életem, hogy ne békülnék ki vele.
-Mi történt? – ezt muszály volt megkérdeznem. Gondoltam nem igazán szeretne mesélni róla, de aztán mégis elkezdett mesélni.
-Nem igazán tudom, hogy mennyire ismersz minket, szóval meg kell, hogy kérdezzelek néhány dologról – remélem valami olyasmit kérdez, ami benne van a filmben, meg a sorozatban – Az első és legfontosabb, mi történt 6 éve?
-Asszem akkor volt az a nagy robbanás a Pokolszirt-kapunál, amikor te és Fogatlan belülről felgyújtottátok a Vörös halált. Azóta élnek békében a vikingek a sárkányokkal…
-Te aztán mindent tudsz, mert tudom, hogy kik voltak ott akkor és te nem voltál velük. Nos akkor az van Asztriddal, hogy… ugye tudod, hogy mikor jöttünk össze úgy?
-Persze. Amikor Asztrid megvakult egy villámcsapás által, és…
-Oké, oké. Köszönöm. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy mindent tudsz… Tehát akkor, az van, hogy Asztrid tudomására jutott, hogy csinálom ezt a titkos projektet – ekkor a hegedűre mutatott – és megígértük egymásnak, hogy nem lesznek titkok, de ezt muszály megcsinálnom titokban, mert az egyik barátomnak lesz.
-Figyelj. Van egy dal, aminek van szövege és dallama is, de ahhoz több ilyen, meg ehhez hasonló tárgy kéne. Szerintem elnevezhetnénk ezeket… hangszereknek. Mit szólsz hozzá?
-Szerintem találó. És akkor ez mi lenne? Hegedű?
-Pontosan. Én is ezt adtam volna neki. Hallod, ne szólj Asztridnak, hogy velem találkoztál. Mert úgy tudja, hogy hazafelé tartok és nem szeretném, ha azt hinné, hogy még itt vagyok.
-Rendben. Akkor szép estét neked.
-Neked is – ezután felkaptam a hegedűt és elkezdtem rohanni a portál felé, hinni a valós világban. Abban a pillanatban otthon voltam a múzeumparkban és örömmel fogadtam, hogy még nincs teljesen este. Elindultam haza és szerencsémre senki sem szidott le engemet. Este az ágyamban feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy ha Niki és Petra is elkísér, akkor viszonoznom kell. Miután vége annak a hacacárénak, azután elviszem őket Koreába a BTS-hez, Odinra esküszöm.