Karácsony előtti héten kész lett a rész, és most pedig itt van, hogy ti is elolvassátok munkám gyümölcsét. Kedves RebekaSzab8, remélem lesz időd  elolvasni idáig a jól megérdemelt téli szünetben. Amúgy kellemes olvasást mindenkinek! És még a fejezet is elég hosszú lett.

*Hikari szemszöge*

Volt egy időszak, amikor még azt kívántam, bár ne Hilda vezetné a csapatot. Most viszont azt kívánom, bár itt lenne velünk. De amióta beszéltünk vele a könyvtárban, azóta nagyon zárkózott, és hogy fokozzam a helyzetet, el is tűnt. Egyedül annyit tudok, mint mindenki más, azt is a legtöbben Kristaltól hallottuk.

-Szerintetek milyen döntést hozott Hilda, hogy így eltűnt és még nem is szólt róla? – gondolkodott hangosan Kiara.

-Fogalmam sincs, viszont Kristal elmondása szerint délre tartott, de semmilyen nyomot nem hagyott maga után – válaszolta Elina.

-És ha kapcsolatba próbálnánk vele lépni? – vetette fel Dyra.

-Már biztos messze jár ahhoz – mondtam.

-És képes minket kirekeszteni is – rakta hozzá Nala. Hajnalban indulunk, és szinte még sehol sem tartunk pakolás terén. Majd hirtelen Hablaty rontott be a házba.

-Lányok! Hol van Hilda? – majd összenéztünk mindannyian tudva, hogy ő még semmit sem tud.

-Elment – válaszolt Melena.

*Én szemszögem*

Valójában nem azért mentem el, hogy a többieknek elmondjam a tervet, mikor-hol találkozunk, hanem túszokat kerestem. Mikor végül rájuk leltem, észrevettem, többségük Fúria volt.

-Ez lehetetlen – kaptam a számhoz, látva, mindegyik le volt láncolva lábánál, kezénél fogva. – Ti milyen Fúriák vagytok, hogy így be lettetek zárva? – kérdeztem.

-A nevem Salta, és hidd el, előbb-utóbb te is itt fogsz kikötni – hát, ez nem volt túl biztató.

-Ha rajtam múlik, ti mind kiszabadultok. Ígérem, nem hagylak cserben titeket.

-Honnan veszed? – jött egy újabb hang. Próbáltam a hang irányába nézni, de nem láttam semmit sem, így láthatatlanná váltam, majd megláttam egy nőt összekuporodva.

-Ezt hogy csinálod? Hogy válsz láthatatlanná? – kérdeztem tőle.

-Mi? Te látsz engem? – kérdezte meglepetten.

-Nos, igen. Végtére én is tudok láthatatlan lenni – feleltem.

-Hi-Hilda vagyok – mondta, mire az állam leesett.

-Mi-Mit mondtál? – rebesgettem szemeimet, mert nem hittem a füleimnek.

-A nevem. Hilda. Te? – úgy hiszem rájöttem mindenre.

-Szóval ti vagytok az ezeréves Fúriák? – tettem fel a kérdést dadogva. Erre mindenki, aki be volt zárva felállt és bámult engem.

-Ezt meg honnan tudod? – lepődtek meg.

-Mert én is Hilda vagyok – húztam el a számat egy apró mosolyra. – És te, Salta, hogy kerülsz ide? Mert te nem vagy ezeréves Fúria. Vagyis azok alapján, amit tudok – szegeztem a kérdést a velem szemben állónak.

-Segítettem volna nekik megszökni, de engem is elkaptak, és azóta itt tartanak minket. Kb. egy hónapja vagyok itt és azért jöttem hozzájuk, mert kerestem őket. A falunkban kitört a Fúriaviszály és gondoltam, ők képesek lennének megállítani. De ehelyett itt kötöttem ki – figyelemmel kísérve, amit mondott, és hogy mi történt még maradt egy kérdésem.

-És a többiek, ti mikor jutottatok ide?

-Hat éve. Vagy már hét? Évek óta nem számolom – szólt egy hang, ismereteim alapján Melena lehetett. – Hibbantról repültünk haza a saját szigetünkre, épp csak pár szigetnyire volt onnan délre. Viszont találkoztunk egy hajóval úton visszafele. Lőttek ránk, eltaláltak engem és Hikarit, a többiek pedig mentőakciót vetettek volna be, de sárkányok is voltak velük és a többieket is elkapták. Az egyedüli Fúria, aki kijutott innen az Kiara volt, mert követett minket. Láttam, ahogy tovább halad és gondolom segítséget kérni ment, viszont az sosem érkezett meg. Szerintem visszament a szigetünkre – fejezte be a történetet.

-Kiara a lány, aki csodált titeket, de ti nem engedtétek veletek csatázni. És pont emiatt tört ki megint a viszály. Ketté tört a virág közepe Hibbanton. Már nem működik rendesen. Nem tudjátok, miken mentem, vagyis mentünk keresztül, hogy idáig jussunk – ecseteltem, miközben próbáltam visszafogni könnyeimet.

-Elvesztettél valaki fontosat, igaz? – kérdezte Hilda, mire bólogattam, és egy könnycsepp elkezdett leperegni az arcomon. – Ne aggódj, ez minden vezetővel előfordul.

-A férjed, tudom – feleltem.

-Nehéz megválni azoktól, akik közel nőttek a szívünkhöz, akik miattunk halnak meg. És tudod, hogy nem tehetsz róla, mert ők döntöttek így – próbált mosolyogni, de nem jött össze neki sem.

-Amúgy meg – töröltem le kialakulni vágyó könnyeimet – hogyan éltek még? – mondtam ki a bennem már rég megfogalmazódott kérdést.

-A Fúriák halhatatlanok, betegségek és az öregedés nincs ránk hatással. Egyedül a Fúrialáz az, ami leverhet minket a lábunkról. Az egész a fejedben játszódik le, alszol, lázas vagy és próbálsz küzdeni. De eddig nem láttam senkit sem, aki belehalt volna. De ha sebződsz, akkor az emberi alakod lép életbe – ezután elgondolkodtam. Talán megkéne keresni azt a Kiarát is. Majd hirtelen elkezdtem valamiért zihálni, amit sem én, se senki körülöttem nem értett. Szemeimet szorítottam, fogaimat csikorgattam, valami a testemben rettenetesen szúrt, majd kinyitva a szememet már megint Xena folyosóján voltam.

-De jó, hogy végre megtaláltalak! – szólt és rohant felém. – Valamit tenned kell, mert nem sok idő van hátra, hogy bekövetkezzen a nagy csapás. Igyekezz, mert innen nem tudok segíteni neked – majd visszakerültem, de olyan váratlan volt, hogy a térdemre rogytam.

-Mi történt? – kérdezte Hilda. Egy mély levegővétel után felálltam, majd szóltam.

-Xena.

-Na, még ilyet! Veled beszél, minket pedig faképnél hagyott! Sokszor mi oldottuk meg egyedül a problémát – akadékoskodott Hikari.

-Nem az ő hibája – szólt Hilda. – Sokkal inkább az enyém.

-Ezt hogy érted? – kérdezte Melena.

-Úgy, hogy... Én mondtam neki, hogy csakis és kizárólag nekem üzenjen, elhitetve veletek, hogy ő nem törődik velünk – ez nagyon meglepett mindenkit.

-De láttam az emlékedet. Amikor... meghalt – mondtam elhalkulva.

-Igen. Meg kellett változtatnom, mert túl veszélyes lett volna számotokra, mindannyiótok számára, ha az igazat tudjátok meg – hajtotta le a fejét.

-Még nincs késő, hogy korrigáld a hibádat. Még felfedheted a valóságot – néztem a szemébe.

-Rendben. De mivel egyedül csak nekem maradtak meg a képességeim, mint Kivetett, így sajnos Karina már nem tud belenézni az emlékeimbe. Egyedül csak ő tudná visszaállítani, amit talán el sem kellett volna követnem.

-Ne aggódj. Szerintem a többiek már épp a hátrahagyott tervemet követik. Vagy legalábbis remélem, hogy megtalálták – néztem fel a vörös égre, reménykedve, hogy a lányok már hozzáláttak a papíron leírtakhoz.

*Hablaty szemszöge­*

Amióta elindultunk Hibbantról, a lányok furán viselkedtek. Mármint tudva, hogy Hilda eltűnt, ők továbbra is támogatták, hogy nyugatra tartva kutassuk fel a Titkos világot, nem értem, miért. Már reggel volt, ők pedig a sor legvégén figyeltek, hogy senki se menjen tévútra, míg én elöl vezettem, és a fejlesztett távcsövemmel néztem a horizontot. Majd Bélhangos szólt hozzám, újra.

-Úgy érzem, hogy folyton ezt kérdezem tőled, de... Ébredj, Morga, ébredj! Van valami konkrét terved, vagy... – és a válasz is mindig ugyan az.

-Csak repülünk tovább, amíg el nem érjük a világ végét.

-Á! Elég logikus – és a reakció sem változik.

-Aah! Még mindig nincs vége! – panaszkodott megint Takonypóc.

-Azért, mert a világ igazából kerek – kezdi elölről Fafej a csillagászati óráját. – Kerek a Nap, kerek a Hold, kerekek a csillagok, akkor is, ha kicsik és buták. Csillagok... – majd Fogatlan hirtelen elkezdett máshova nézelődni.

-Érzel valamit, pajti? – ekkor jobbra pillantva megláttuk.

-Ha! A Fényfúria! – kiáltotta Asztrid.

-Követ minket! – nézte anya is.

-Klafa! – kiáltotta Takonypóc, hiszen most először látja a sárkányt életnagyságban. Kivéve, hogy már látta Karina sárkányát, ami szintén egy Fényfúria. Habár nem sokszor mutatja magát, legalábbis felénk. Majd miután mindenki elkezdte megbámulni, megint eltűnt, mint két napja, fent a felhők között.

-Nézzenek oda! – lepődött meg Bélhangos.

-Hová tűnt? – csodálkozott Fafej is. – Ez miből van? Égből? – Majd Fogatlan utána száguldott.

-Hó! Lassíts, Fogatlan! – fentebb érve, viszont a nagy semmivel találtuk szembe magunkat. Vagyis ezt hittem, amíg magam mögé nézve meg nem láttam a felénk közeledő sárkányt. – Pajti, nézd, ki van itt! – egyre közeledett, és nem állt szándékában fékezni. Ekkor mosolyom leolvad az arcomról, majd a Fényfúria felkapott. – Ó, szia! Örülök, hogy végre személyesen... – mondatom viszont félbe szakadt, mert ledobott. Iszonyatosan ijesztő volt, még ordítottam is hozzá. De ezután szerencsére elkapott Fogatlan. Hallottam, ahogy mindenki a szituáción, de inkább rajtam nevetett. – Egyetlen szót se. Hirtelen megláttunk egy szigetet a felhőkből kilépve.

-Pisiszünet! – kiáltotta Halvér. Hogy őszinte legyek, igaza volt, le kell vetnünk a sátorfánkat, hogy reggel újult erővel folytathassuk az utat.

Minden sárkány cuccostól elkezdett berakodni a szigetre, annak többnyire erdős részére, hiszen jól fedett és van árnyék is. Majd hirtelen mindenki a falevelek hangos zúgására figyelt fel, mint ha valami becsapódott volna. A földre viszont nem más puffant, mint egy Légfúria. Mindenki azonnal körül vette, és észrevettük, hogy eltört az egyik szárnya.

-Anya! – szóltam, majd rohant is.

-Mondd, mit tegyek.

-Ágakat, köteleket! Sínt kell csinálni a szárnyának. A lába sincs a legjobb állapotban. Halvér, keress belső sérülések után! Takonypóc és Asztrid, ti állítsátok el a vérzést a lábánál – adtam ki a feladatokat, majd eltöprengtem, hogy vajon honnan jöhetett, mert a Légfúria nem gyakori sárkány, vagyis nem errefelé.

*Én szemszögem*

Minden leesett nekem, miután még beszélgettünk. Hildával megbeszéltük, hogy őt kiszabadítva elküldöm a többiek után, én pedig továbbra is Mogorral megyek.

-Akkor megvan a terv, igaz? – kérdeztem tőle.

-Igen. Láthatatlanul elrepülök nyugat felé, te pedig hozod magaddal Mogor seregét. Elkapjátok a sárkányokat, majd ráveszem Asztridot, hogy bátorítsa Hablatyot, aki valahogy legyőzi Mogort és után minden visszakerül a Fúriaviszály rendes állapotába – sorolta.

-Pontosan. Most pedig siess! Ha minden igaz, akkor el is indultak, és már hamarosan pirkad. Jobb lenne útközben utolérni őket – Ezután átváltozott Légfúriává és a sötétben eltűnt. Én eközben visszamentem Mogorhoz. – Hibbanton találkozunk – szóltam, majd elindultam, de ő visszarántott.

-Mondd meg, kérlek, mit kerestél a ketreceknél? – ez a kérdés olyan váratlanul ért, hogy levegőt sem tudtam venni.

-Körül néztem, beszélgettem a rabokkal. Gondoltam, nem gond, ha megtudok egy s mást rólad és a csapatodról – árnyékoltam őszintén.

-Értem. Akkor... majd Hibbant-szigetén – mosolygott, mire én hátat fordítva neki elindultam tovább.

*Hablaty szemszöge*

Már egy fél órája kezeljük a sárkányt, és látszólag a sebei szépen kezdtek gyógyulni. Viszont még mindig eszméletlen, pedig életjelei vannak. Ekkor már kénytelen voltam Melenához fordulni, hogy megtudjuk, mi is történt vele valójában.

-Akkor keressem meg egy sárkány emlékeit? De hisz eddig még nem csináltam olyat embereken kívül. Vagyis a Fúriák mások, mert ők emberek is – kötekedett tovább, mire én mosolyogva megráztam a fejemet.

-Akkor próbáld ki előbb egy eszméleténél levő sárkányon, lássuk, hátha működik – mondtam neki, majd fejemmel Fogatlan felé böktem. – Ha rajta menni fog, akkor kizárt, hogy ezen a sárkányon ne sikerüljön – biztattam.

-Rendben – sóhajtott, majd mosolyából ítélve szerintem sikerült. Majd a Légfúria felé fordult, hogy ugyanezt megtegye, de egyszer csak felpattantak a mellettem fekvő sárkány szemei, majd fehér füst lepett el mindent. A füstből köhögés hallatszott, majd valaki megszólalt.

-Hú, de régen repültem. Csoda, hogy élve megúsztam ezt a landolást – azt gondoltam, hogy ezt csak én és a lányok hallják, de mindenki felfigyelt a szövegre, amiből egyvalamit lehetett csak kikövetkeztetni.

-Ki vagy te? – tette fel a kérdést Melena előttem.

-Ó, hogy hol is hagytam a modorom – köhögött, miközben bocsánatot kért. – Először is, hihetetlen, hogy e úriember és a mögötte álló hölgyike nem ismert fel. Várjunk! Azok ott gyűrűk! Tudtam! Másodszor is szerintem a hangunk eléggé egyforma, de illetlenség nem bemutatkozni – erre a füst elkezdett szétoszlani. – A nevem Hilda, és én vagyok az ezer éves Fúria – és mikor már látható lett az alak, Asztriddal azonnal felismertük, hogy ez a mi barátunk volt, még hat évvel korábbról.

-De ez hogyan lehetséges? – kérdezte Asztrid, majd letérdelt mellé, és jó szorosan megölelte, majd én is követtem a példáját.

-A Fúriák halhatatlanok, az öregedés nincs ránk hatással. Ellentétben az emberi sérülésekkel. Na azok, ha nincsenek ránk hatással, istenek lennénk, de nem fontos. Hilda küldött – zárta komolyra mondandóját.

-Mármint a mi Hildánk, igaz? – kérdezte Hikari.

-Pontosan. Éspedig nem feladat nélkül küldött. Először is, reméli, hogy megtaláltátok a terve első felét – ebből lassan már egy betűt sem fogok érteni.

-Igen, és követtük is a benne leírtakat – adta válaszul Nala.

-Akkor jó. Most pedig jöhet a második szakasz – mosolygott kajánul, majd elment a lányokkal. És még egy köszönömöt sem kaptam.

„Meg fogja, csak várj, amíg a terv ki nem bontakozik" – ez olyan ismerős – „Igen, mert a hangomat csak megismered, te nagyeszes!" – na, most szállj ki a fejemből, bármennyire messze is vagy! – „Ami azt illeti, itt állok mögötted" – majd a sokk hatására úgy felpattantam miközben hátra néztem, hogy majdnem hátra estem. – „Ne olyan hevesen! Csak szólni jöttem, hogy bármi történjék is velem, ne hagyd, hogy egyedül csinálják végig" – ezzel meg mégis mire célzol? – „Ígéretet tettem valakinek, és most, hogy vele dolgozom, az életem a tét, hogy elkerüljük a nagyobb háborút. Hablaty. Ígérd meg! Muszáj lesz valakinek összetartani a csapatot! Te remek vezető vagy, és éppen ezért bízlak meg téged ezzel" – majd hirtelen elsuhant mellettem valami, és ő eltűnt. Vajon mire gondolt, amikor azt mondta, bármi történjék is vele? A nap további részében mindenki arról beszélt, hogy ez itt Új-Hibbant, amiről őket lebeszélni, nem jött össze. Estére mindenki felverte a sátrát az erdőben és környékén, és a szigeten már csak a tücsökciripelés volt hallható.