Kellemes ünnepeket! Ez az év utolsó része, kellemes olvasást! Találkozunk jövőre!

*Írói szemszög*

Az éj leszállt Új-Hibbantra. Viszont nem mindenki hajtotta álomra a fejét azonnal. A Fúrialányok azzal voltak elfoglalva, hogy tervüket rendesen kidolgozzák. Így hát ők inkább a pusztásabb területen vertek sátrat.

-És ennek most mi értelme? – kérdezte Helena.

-Ne aggódj, Hilda mindent rendesen eltervezett – bíztatta őket az ezer éves Fúria.

-Könnyű mondani – forgatta a szemeit Nala.

-De amúgy nem is mesélted el, milyen is volt ezer éve ott harcolni – állította Melena.

-Ha lenne köztetek egy Memórialopó, akkor könnyebben menne – erre a többiek összemosolyogtak, majd Melenára néztek. – Most meg mi van? – kérdezte mit sem tudva.

*Én szemszögem*

Miután mind összegyűltünk Hibbanton, elmondtam nekik a terv részét, és mivel van egy kis előnyöm, mivel a tudtom nélkül Xena nekem adta a jövőbe látás képességét, így mindig egy lépéssel előrébb járhatok. Ekkor egy újabb kép ugrott be.

A szigeten mindenki táncolt és ünnepelt egy óriási tűzrakás körül. Majd elkezdték dobálni Hablatyot, ami elég viccesen nézett ki, és kiáltozták: „A főnökre!"

-Jól van! Elég lesz! Srácok, kezdek rosszul lenni – mondta, majd végül lerakták, és kiböfögte magából a dobálást, miközben Bélhangos feléje tartott.

-Azt hittem elment a maradék eszed, de ez a hely nem is olyan rossz – mondta a kovács, miközben Hablatyot szorongatta.

-Én ezt csak átmeneti megoldásnak szántam – dünnyögte az orra alatt.

-Mindenki egyet ért! – állt fel Eret is. – Egybehangzó vélemény, hogy ez jobb hely, mint a régi. Szép volt, főnök – ezt Hablaty csak egy kínos nevetéssel reagálta le.

-És ha letört a farok? És ha Mogor elkapta? És ha szüksége van rám? – aggódott, amire rájöttem miért volt oka egy pár másodperc gondolkodási idő után. Ez azt jelentette, hogy elengedte Fogatlant a Fényfúria után.

-Nyugodj már meg! Biztos jól elvan, mint a sör a hordóban – próbált kissé lejjebb venni a srác feszültségéből, de ez az akció nem sok sikerrel járt.

-Honnan tudjam? – akadékoskodott tovább. – A lány sosem jön ide. És ha mégis, akkor máris elsüvít! – kalimpált a kezeivel. – Azt mondom, honnan tudnánk, hogy tényleg illik hozzánk?

-Hozzánk? – értetlenkedett Bélhangos.

-Érted, hogy mondom. Olyan vad és szeszélyes. Jól van, kimondom. Én nem bízom benne – ezen elnevette magát Bélhangos és én is mosolyogtam.

-Nem minden sárkány hallgat rád. Egy nap el kell engedned Fogatlant a szoknyád mellől, és hagynod kell, hogy szárnyaljon – próbálta a jövő felé terelni a témát az öreg. – Erről az ugrik be, amikor Pléhpofával beszéltünk rólad – kuncogott fel, felidézve magában az emléket. De sajnos még a történetet sem tudta elkezdeni, mert Hammanók tucatjai bukkantak fel mellette, amire felkiáltott. – Hát ezek meg honnan jönnek? – kérdezte reszketve, majd bebújt egy fa mögé.

-Kik? – kérdezte Hablaty, mit sem tudva az alanyokról. Ekkor a fa mögül Bélhangos kimutatott a már semmi helyére.

-Azok a nyamvadt Hammanók. Esküszöm, gyorsabban szaporodnak, mint a nyulak – aggályoskodott. – Azt hiszem, meg akarnak enni – súgta oda a főnöknek. – Már bebizonyosodott, hogy fincsi vagyok – emelte fel lábát és kezét, célozva azokra. Ekkor a semmiből hirtelen előugrott Fafej, gondolom oktatóórát adni, milyen egy tökéletes apa. Erre nem is nagyon figyeltem oda, ezért rögtön észrevettem a sziget felé közeledő sárkányt és lovasát. Vajon Valka mikor ment el? Hablaty azonnal rohant is hozzá.

-Anya! Megsérültél? Mi történt veled? – tette fel aggódó kérdéseit.

-Nem tudom hogy, de Mogor követ minket.

-Áá! Ez mind a nyamvadt Hammanók miatt van! – imádom, ahogy Bélhangos mindent rájuk fog.

-Van vagy száz hajója, talán még több. És van elég ketrece az összes sárkányunkhoz – erre Hablaty akkorát fújtatott, hogy abból nem lehetett kikövetkeztetni, hogy most ideges, vagy aggódik.

-Ha Mogor idevezeti őket, őt kell kivonnunk az egyenletből – kezdett bele tervébe.

-Ööö. És mégis hogy csináljuk ezt? – nézett bambán Fa.

-Odamegyünk és elfogjuk – jelentette ki határozottan Hablaty.

-Elfogjuk? – kérdezte vissza Bélhangos.

-Én megyek, ki jön? – ordította Fafej, ami után síri csend következett. Majd a srácok és Valka elkezdtek beöltözni, majd elindultak.

Ekkor ért véget ez a látomás is.

-Mondd, kedves! Mit láttál? – szólt egy hang.

-Tessék? – fordultam meg, és akkor vettem észre Mogort mögöttem.

-Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni, csak észrevettem, hogy a szemed elszürkült – na ezt kapd ki Xena. Nagyon szépen köszönöm.

-És? – kérdeztem, mit sem tudva arról, hogy ő is ismerné a Kivetetteket.

-Csak egy személynek van ilyen képessége. Egy Kivetettnek. Azon belül is, egy Időtlennek – erre egy furcsa grimaszt vágtam az arcomra, többnyire a homlokomat ráncoltam és a számát húztam félre.

-Nem értem, miről beszélsz – hárítottam.

-Szerinted én már nem találkoztam Kivetettekkel? Akikkel a ketreceknél beszélték, ők is azok voltak – mondta.

-Voltak? Most már nem azok? – tettettem az értetlent.

-Egy fegyverrel elvettem tőlük a képességeiket, majd bezártam azokat egy palackba. Most mondd meg szépen, te is egy vagy a sok közül? – hajolt egyre közelebb.

-Miért lennék? Egyszer megvakultam, azóta visszatér a hatása, mert ebből nem lehet teljesen kigyógyulni – jöttem fel.

-Értem. De akkor mégis miért jelez a kés, amivel kiszedtem belőlük a mágiát, hogy te is egy vagy közülük – ekkor elkezdtem zihálni és a kezében lévő tőrre néztem, amin volt egy kék kristály, ami egyre fényesebben ragyogott, ahogy egyre közelebb hozta hozzám. Ekkor jobb ötlet híján láthatatlanná váltam, majd sárkányként elrepültem nyugatra, minden nyomot eltűntetve magam mögött. Holnap Hablatyék le fogják rohanni Mogor épületét, amiből szerintem semmi jó nem fog kisülni. És gondolom holnap reggel ereszti útjára Fogatlant is.

Egy fél óra hosszú repülés után végre láttam a sziget körvonalait, láttam pár égő fáklyát, és a sziget keleti partján két alakot mozogni. Majd mikor közelebb értem, láttam, hogy az a két alak Fogatlan és újdonsült barátnője. Majd észrevettem Hablatyot is a bokrok és gallyak mögött. Mutogatott, amiket Fogatlan próbált utánozni, több-kevesebb sikerrel. Szerintem cuki volt és aranyos.

Majd aztán a lány már megunta a játszadozást, és inkább fellógatta magát egy fára, hogy pihenjen, amit Fogatlan megzavart. Majd Hablatyra egy pillantást sem vetett, így a saját módján elkezdett rajzolni. Párszor rá kellett pislogjak, hogy most komolyan azt látom, vagy csak hallucinálok már a sok repüléstől, ugyanis a Fényfúriát rajzolta homokba, és szemkápráztató módon.

Egyszer csak a Fényfúria észrevette Hablatyot, ami menekvésre késztette. Fogatlan próbált utána menni, de fél farokszárnnyal nem sokra ment. Ekkor néztem, ahogy Hablaty visszasétál gondolkodó arcával. Gondolom most megy készíteni neki egy automatikus farokszárnyat, mint pár éve.

Majd elhatároztam, hogy visszafordulok és megkeresem azt a Kiarát, aki megmenekült attól, hogy elkapják a többi Fúriával. Így visszarepültem délre. Észre sem vettem, hogy meddig repültem, mert lassan két órája voltam úton, mivel már elkezdett pirkadni. De ez nem azt jelenti, hogy vissza kellett fordulnom. Pont láttam egy szigetet a közelben, amin épületek voltak. Nyilván az lehet az lehet az a sziget. Egyetlen egy kunyhóban volt világítás, feltételezem ott van Kiara is.

Visszaváltoztam, majd bekopogtam. Nem érkezett válasz, kopogtam még egyszer, s hirtelen egy kés hegyét éreztem az oldalamhoz szorítva.

-Hogy menekültél meg? – kérdezte egy hang.

-Azt hiszed, hogy én ő vagyok, mert teljesen ugyanúgy nézünk ki, de biztosíthatlak, hogy én nem vagyok ő – próbáltam védekezni.

-És mégis honnan tudsz róla? Csak te lehetsz az! – mondta, miközben a kés egyre közelebb került a beszúródás helyzetéhez.

-Egyedül jöttem, magamtól és a múltról szeretnék érdeklődni – csuktam be a szemem, várva mikor fogja belém döfni.

-Jól van, hiszek neked – mondta, majd elengedte a kést. Ezután megfordultam, hogy lássak egy kapucnis lányt, aki azonnal levetette azt. – Kiara vagyok. Üdvözöllek a Fúriák szigetén – mosolygott rám.

-Örvendek. Lehet, hogy furán fog hangzani, de a nevem Hilda, és ez alapján kérlek, ne ítélj el – mondtam, kissé félve a reakciójától.

„Hiszen megmondta. Hogy is lehettem ilyen vak?" – hallottam a gondolatait. – Nem foglak, nyugi – mosolygott, majd megint hallottam a gondolatát. „Mi a fenéért bízok meg benne? Évekig nem látogatott senki sem, mégis jól elvagyok. Errefel jön Hilda tökéletes hasonmása és tönkre teszi a már amúgy is szörnyű napomat. Ez kezd egyre jobb és jobb lenni" – mormolta magában, mire én próbáltam nem grimaszolni. – Érző vagy, mi?

-Ho-hogy tessék? – reagáltam gyorsan a váratlan kérdésre.

-Azt kérdeztem, hogy te Érző vagy? Tudod, a legerősebb Kivetett. Feltéve ha hallottál róluk – tette fel újra kérdését.

-Nos, hát...

„Hezitál, ez nem túl jó jel, ne akadj ki, nem lesz semmi gond, ha azt mondja igen, vagy mégis, mert ezt is hallja, meg az összes többi gondolatomat, így elég kínos lehet, de remélem nemet mond, mert akkor megkönnyebbülhetek, mert ebből az egészből semmit sem hall" – öngondológja után mosolyogni próbált, ami többé-kevésbé sikerült is neki.

-Lehet? Mármint az alapján, amit most gondoltál, nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Amúgy nem is értem, miért kavar fel ez ennyire – néztem félrefordított fejjel. Majd egy nagy levegőt vett, megnyugodott és elkezdett mesélni. Mindenről. Elmondott mindent, amit tudnom kellett a múltról. Közben elsétálgattunk a környéken.

-És aztán bumm! Minden rendbe jött egy szemvillanás alatt – fejezte be, vagyis vélte befejezni történetét.

-Ez király. És te csak láttad. Nem voltál részese, igaz? – kérdeztem, mire lehajtott fejjel válaszolt.

-Igen. Sajnos.

-És szerintem pont emiatt tört ki újra a viszály – állítottam.

-Hogy mi? Itt minden Fúria békében élt ezidáig. Ide még nem ért el a Fúriaviszály. Pedig hidd el, itt már minden Fúria megfordult – látszott szemében a félelem, ami egész testét átjárta. Ekkor lehet, hogy rádöbbentem valamire.

-Talán te vagy a kulcs! – jelentettem ki.

-Ezt meg mégis hogy érted? – nézett rám furán.

-Azt mondtad, hogy ide nem ért el a viszály. Lehet azért van ez, mert Te itt vagy, hogy megvédd a Fúriákat. Vagy valami békenagykövet vagy, amit a tudtod nélkül csinálsz. Nem tudom, de muszáj lesz kiderítenünk – támadt fel kalandvágyam.

-Én nem mehetek el innen – mondta aggódó arctekintettel.

-És miért nem? Bármely szigetet el lehet hagyni. Nem értelek – ráztam a fejem.

-Valami vagy valaki ideköt ehhez a helyhez, és sosem tudom emiatt elhagyni. Még ha hajóra is szállok, akkor is visszasodornak a hullámok. Fúriaként pedig a szél mindig ellenem van. Bármelyik Fúria elszállíthatna engemet, de még őket sem támogatja a szél. Valami vagy valaki itt akar engem tartani azóta, hogy megjöttem ide – mesélte, mialatt elmutogatta az egészet.

-Azt hiszem, tudom mi tart fogva – gondoltam bele. – Az ezer éves Fúriák azóta be vannak zárva egy tömlöcbe, amióta ide érkeztél. Szerintem ez lehet az oka annak, hogy te sem szabadulsz innen. Amúgy, neked van valami képességed, azon kívül, hogy Fúria vagy? – tettem fel a spontán kérdést, ami rég megfogalmazódott már bennem.

-Nem hiszem, hogy nekem van képességem. Lehet, hogy csak Fúria vagyok és nem Kivetett, mint ti – válaszolta szomorúan.

-Szerintem pedig igenis van képességed. Csak rá kell jönnünk, hogy mi az – néztem fel gondolkodva, vajon őt mivel áldotta meg a Fúrialét. – Viszont nekem most el kell mennem, mert még hosszú út áll előttem. Ne aggódj, még visszajövök – mondtam egy biztató mosoly keretében.

-Menj! Úgyis visszatérsz – mosolygott vissza. Ekkor átváltoztam és elrepültem vissza Új-Hibbant felé.

Az úton végig ellenem volt a szél, ráadásul a hullámok is egész magasra csaptak. Sok felhő volt az égen, esőfelhők is megbújtak köztük. Egészen addig hittem azt, hogy kibírom az utat, amíg egy villám belém nem csapott, de nem lett tőle semmi bajom. Egyedül csak a torkomat kaparta, így kilőttem egy plazmabombát magam elé és ettől láthatatlanná váltam. De ez nem tartott túl sokáig, és ettől kimerültem egy kicsit. Majdnem belezuhantam a vízbe, de végül sikerült összeszednem a maradék erőmet, így egy sziget erdő melletti területére csapódtam be. Fogalmam sem volt arról, hol voltam, csak rohamozó lépteket hallottam. Egyenesen felém tartottak. Annyi maradt még meg bennem, hogy megtorpantak előttem és már csak azt láttam, hogy a vezető előre lép felém. A többi mind homállyá lett.

Mikor felébredtem, már ember voltam és egy kunyhóban feküdtem és a plafon került velem szembe. Éles fény világított a szemembe, és testemen olyan sok súlyt éreztem, hogy azt hittem, liszteszsákokat raktak rám. Majd hangokat hallottam.

-Nézzétek! Felébredt! – szólt egy lágy női hang. Párat pislogtam, míg tisztán nem láttam.

-Ezt figyuzzátok! Világít a szeme! – kiáltott fel egy másik.

-De selymes hosszú haja van – mondta egy harmadik. Ekkor felpattantam, mire mindenki körülöttem hátrább ugrott ijedtében.

-Örülök, hogy ébren vagy – szólt egy ismerős hang. Fogalmam sem volt, hogy kié, amíg meg nem láttam őt.

-Atali? – kérdeztem bóbiskolva.

-Te lehet, hogy ismersz engem? – tette fel a kérdést.

-Nos, meglehet. Akkor a Szárnynővérek szigetén vagyok, igaz? – fogtam a fejem, ami még mindig fájt a becsapódástól.

-Igen. De te ezt mégis honnan tudod? – kérdezték páran vissza.

-Mert lehet, hogy már hallottam rólatok. Éppen Új-Hibbantra tartottam, amikor belefutottam egy viharba és ez a sziget volt a legközelebb. Nem szándékoztam becsapódni, csak így sikerült a landolás – kértem elnézést a történtekért.

-Azt mondtad Új-Hibbant? – nézett rám furán Atali.

-Ja, persze! Te még nem is tudod! Egy sárkányvadász éppen utánunk van, ezért el kellett hagynunk a szigetet, és találtunk is egy megfelelőt, amin mindenki úgy vélte, meg kellene telepednünk, de persze Hablaty nem így gondolja, mert ő meg szeretné találni a Titkos világot, ami őrület, hogy létezik, pedig érzem, hogy valós – hadartam el.

-És te miért nem vagy velük? – kérdezte a szobába lépve Minden.

-Ez egy nagyon, de nagyon hosszú történet – fújtam ki a levegőt.

-Rendben. Nekünk van időnk – mondták többen is. Ekkor hozzáláttam a történet elmeséléshez, amit hosszan nyújtottam vissza.