– Említettél valamit arról, hogy bizalmasan kezeled azokat a dolgokat, amelyek itt elhangzanak. – Hangom sima volt és színtelen, ám én tudtam, hogy tele van feszültséggel, s mozdulatlanul ülve vártam a választ.

– Természetesen – bólintott Anna. – Tehát sokszor elő szokott fordulni?

– Igen, elég gyakran.

– Miért?

Miért? A kérdés visszhangzott a fejemben. Fogalmam sincsen. Próbáltam átgondolni, de az agyam kezdett egyre üresebb lenni. Erősen kellett koncentrálnom, hogy visszataláljak a gondolatok mezejére.

– Nem tudom – feleltem végül őszintén. Nem akartam mondani mást, ám önkéntelenül buktak ki a számon a mondatok. – Azt hiszem, hogy ezt a te dolgod lenne megállapítani. Annyi mindenre szeretnék választ kapni, mert olyan sok minden van, amit nem értek. Nem értem, hogy miért történik, nem értem, hogy miért viselkedem így, nem értek szinte semmit sem az életemmel kapcsolatban. Mintha mindenben csak szerencsém lenne, és összejönnének a dolgok. Mintha valaki kívülről irányítaná az életemet. De rettegek, hogy mi lesz, ha ez a valaki belefárad abba, hogy engem vezessen, s az én életemet rendezgesse. – Megálltam pár másodpercre, hogy levegőt vegyek, s hogy kissé lenyugodjak, majd folytattam. – Azt hiszem, hogy nehezen tudom kontrollálni a gondolataimat. Nehezen tudom önmagamat kontrollálni úgy általában.

Anna nem felelt, csak bólintott, s feljegyzett valamit a füzetébe. A találkozó többi része hasonló stílusban zajlott, s én válaszolgatás közben azon gondolkoztam, hogy vajon miért is bízom benne annyira, hogy végre ő nem olyan lesz, mint a többi kollégája. Azt vártam, hogy segítsen megérteni magamat, de se az a megoldás nem tetszett, hogy célzott kérdéseket tesz fel, amelyekre nekem kellett kitalálnom a válaszokat, se az, hogy ő beszélte át az együtt töltött idő kilencven százalékát. Az elsővel az volt a gondom, hogy ehhez nekem nem kellett pszichiáter – tudtam én a kérdéseket magamtól is, csak nem találtam a választ. A másodikat pedig eluntam, s a dagályos szövegek mögött ritkán lakozott valódi értelem. Csűrték-csavarták a szavakat, ám nem mondtak végül semmit sem. Én pedig csak bólogattam, és később azt gondoltam, hogy bizonyára úgy vélik magukban, hogy sikerült még egy idiótát átverniük, aki igaz hívőként itta minden szavukat. Azonban úgy gondoltam, hogy élni kell az eséllyel, és nem tehetem meg azt, hogy beskatulyázom Annát, amikor ő még semmit sem bizonyíthatott képességeivel kapcsolatban.

– Azt hiszem, mára végeztünk is – emelkedett fel a pszichiáter körülbelül negyven perccel az után, hogy beléptem az ajtaján. Odalépett a fal mellett álló asztalkához, és vizet öntött magának egy vékony nyakú palackból. Felém mutatta az egyik másik poharat, ami az asztalon lévő tálcán állt, s kérdő arckifejezéséből megértettem, hogy arra kíváncsi, vajon innék-e én is. Nemet intettem, bár valójában szívesen ittam volna. Nem tudtam, miért csináltam, de valahogy reflexszerűen hárítottam el a felajánlást, mint ahogy tettem az esetek nagy részében. Megbeszéltünk következő hétre ugyanekkorra egy időpontot, s Anna figyelmeztetett, hogy az az alkalom már valószínűleg egy egész órán keresztül fog tartani. Bólintottam, de gondolatban már ismét máshol jártam. Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Már éppen el akartam köszönni, kezemmel a kilincsen, amikor eszembe jutott valami.

– Anna!

– Igen? – emelte rám barna tekintetét.

– Lehetne egy kérdésem? – Ez elég idiótán hangzott, látom, nem hazudtolod meg önmagadat, korholtam magamat.

– Természetesen – mosolyodott el. – Elvégre azért vagyunk itt.

– Hogyhogy idáig nem tudtam erről az egészről?

– Szükséges egy bizonyos életkor elérésre, illetve egy katartikus élmény átélése is ahhoz, hogy tudatára ébredj. Valószínűleg ha csak úgy odamentek volna hozzád és elmagyarázzák a helyzetet, akkor kineveted őket, és nem hiszed el.

Bólintottam. Igen, ez ésszerűen hangzott. Talán egy kicsit magyarázatként is szolgált arra, hogy miért rendezte meg Alexei azt a színjátékot a hídnál.

– Akkor jövő héten! – Az ajtó hangtalanul csukódott be mögöttem.

Gondolataimba merülve sétáltam vissza a kastélyba, s alig-alig érzékeltem valamit a környezetemből. Annyi minden kavargott bennem, a gondolatok egymást kergették, s mégis, ha halállal fenyegetnek is, akkor sem tudtam volna elmondani, hogy min gondolkoztam. Egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni, olyasféle állapotba kerültem, amelyet én érzelmi gondolkodásnak neveztem mindig.

Megálltam. Körülnéztem, és hirtelen fogalmam sem volt róla, hogy hol is vagyok. Aztán felismertem a tágas helyiséget. A félhomályból a kanapé sziluettje bontakozott ki, s tekintetem lassan továbbvándorolt, majd megállapodott azon a helyen, ahol először csókoltuk meg egymást Alexeijel. Kinyújtottam a kezemet, mintha csak meg akarnám érinteni a múltat, ám természetesen semmi sem történt. Ekkor leengedtem a kezemet, és végtelen szomorúság öntött el. Hirtelen kételkedni kezdtem Alexeiben és az egész kapcsolatunkban. Megint nem kaptam róla hírt napok óta, bár mondta, hogy most nem lesz itt, mégis úgy gondoltam, hogy egy e–mailt azért megereszthetne. Annyi ideje csak van. Már abban sem voltam biztos sokszor, hogy van-e egyáltalán valamilyen kapcsolat vagy inkább csak játszik velem. Hangulatom hullámzott kiszámíthatatlan viselkedése miatt, amiben próbáltam meglelni a logikát, ám sajnos képtelen voltam eddig arra, hogy megfejtsem őt. Amikor jó volt minden, akkor elmondhatatlanul édesnek éreztem az életet, ám amikor elfogott a kétely, akkor úgy éreztem, mintha a pokol legmélyére taszíttattam volna.

Hirtelen neszezés hallottam a hátam mögül, s úgy pördültem meg, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Olyan voltam, mint akit rajta kaptak valami csíntalanságon, s nem is csoda, hiszen a legmélyebb félelmeim és reményeim között időztem éppen. Talán ilyenkor voltam a legvédtelenebb. Szívem még mindig veszettül kalimpált, mikor a sötétből kilépő alakban felismertem Eriket, s hirtelen dühös lettem, amiért megijesztett. Néha tényleg nem értettem, hogy miért nem tűz elemű vagyok, hiszen annyira heves, indulatos jellemmel áldott meg a sors, és a bennem égő érzelmekhez sokkal inkább passzolt volna nézetem szerint a tűz. Persze mindemellett Alexei hűvös és tiszta jelleméhez pedig a víz illett volna, így nem gondolhattam még csak véletlenül sem, hogy itt valami tévedés történt – úgy látszott, hogy nem mindig azt kapjuk, ami ránézésre elsőnek eszünkbe jut. Talán több van a mélyben, mint amennyit a felszín megmutat.

– Ne haragudj, hogy megijesztettelek – kezdte Erik, – de hiába szólongattalak, nem válaszoltál. Mintha észre sem vettél volna.

– Ezt valószínűleg azért érezted, mert valóban így volt – feleltem élesebben, mint szerettem volna, s éreztem, hogy hangomban még mindig ott lángol a valójában már szinte teljesen elenyésző harag tüze.

Úgy tűnt, hogy Erikben ez felébresztett valamit, mert hirtelen ott termett előttem, s olyan közel állt hozzám, hogy szinte éreztem lélegzetvételeit. Szemében különös tűz égett, s tekintete felkorbácsolt bennem egy olyan érzést, amelyet még sosem éreztem azelőtt. Minden elmosódott körülöttünk, ám nem a szenvedély vett körül bennünket – amelyet hiába próbáltam elfojtani, olybá tűnt, hogy pillanatokon belül ki fog törni –, hanem jeges burok, melyet mintha vízből és levegőből gyártottunk volna mi ketten. Kristályosan csillogott, s kedvem lett volna megérinteni, hogy meggyőződjek róla, hogy árnyjáték-e csupán vagy valóság, ám képtelen voltam elfordítani a tekintetemet vagy megmozdulni.

Emésztő vágyat éreztem, hogy még közelebb kerüljek Erikhez, közelebb, mint bárkihez idáig. Neki akartam adni magamat, ám belsőmben mélyről, nagyon mélyről tiltakozni kezdett valami. Tisztán láttam minden egyes millimétert, amelyek észveszejtő tempóban fogytak kettőnk között, s én még mindig bénultan, mozdulni képtelen izmokkal álltam Erik kék tekintetétől a padlóhoz szegezetten. Éreztem, ahogyan Erik puha ajka találkozik az én ajkaimmal, s forróság söpört végig egész testemen. Ám ekkor mély, fojtott hang, amely tiltakozott bennem, mintha egy vastag falat tört volna át hirtelen. Leomlott a csillámló kristályfal körülöttünk, s ezernyi szikrázó darabra tört, én pedig azt hittem, hogy biztosan megsüketülök a fájdalmas, vad üvöltéstől, amelyet lelki füleimmel hallottam. Ellöktem magamat Eriktől, s a csóktól részegülten nekiestem a mellettünk lévő ablak párkányának. Éles fájdalom hasított belém több ponton is, s éreztem, amint meleg vér serken az szám szegletében.

Ismételten feltámadt bennem a düh, ám most sokkalta erősebben, szinte elemi erővel támadt rá érzékeimre.

– Miért tetted ezt? – Nem tudtam eldönteni, hogy suttogtam vagy sikítottam, s oly mindegynek tűnt is abban a pillanatban.

– Mert szeretlek – felelte Erik fojtott hangon.

– Nem is ismersz!

– De igen! – Szemében valami olyasmi örvénylett, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy valóban hiszi, amit mond. S abban a pillanatban eszembe sem jutott kételkedni abban, hogy igaza van. Valóban ismert engem – nem tudom, hogy honnan, mi úton, de tényleg ismert engem. Éreztem, hogy ismeri minden rezdülésemet, s szinte meztelennek éreztem magamat előtte. Képtelen voltam megszólalni, de nem is kellett, mert Erik folytatta: – Nem ismered Alexeit. És én annyira szeretnélek megóvni attól, amikor rájössz, hogy ki is ő valójában. Annyira szeretném, de te nem hagyod! Minden egyes lépésem után, amit feléd teszek, te kettőt hátrálsz. De egyszerűen nem hagyhatom, hogy ismét csalódj! És ne hidd azt, hogy fel fogom adni! Nem fogom. Soha. Az életem árán sem.

– De Alexei... – kezdtem volna védeni őt, bár nem értettem Erik vádjait.

– Te nem tudod, hogy ki ő! – nyomott meg minden egyes szót Erik. Belenéztem zafírkék szemeibe, és az idő, a tapasztalat végtelen fájdalmát láttam benne. Olyan volt, mintha egy több százéves mély kútba tekintenék, és még csak véletlenül sem sejteném, hogy hol az alja.

Elfordítottam a fejemet. Könnyek gyűltek a szemembe, s lassan úgy éreztem, hogy már képtelen vagyok őket visszatartani. Erik tétován felém lépett, hogy felsegítsen, megvigasztaljon, de könnyes szemmel rákiáltottam:

– Ne! Kérlek, most menj el! Menj!

Láttam Erik szemében a fájdalmat, de nem hagyhattam, hogy hozzám érjen. Tudtam, hogy ismét átsöpörnének rajtam érzelmei, és képtelen lettem volna rá, hogy elviseljem őket. Tétován toporgott még egy ideig, majd megadta magát, s fáradt, kétségbeesetten kérlelő tekintettel vetett rám még egy utolsó pillantást mielőtt megfordult és elindult az ajtóhoz. Alakja hamarosan csupán csak elmém kivetítéseként látszott, s éreztem, amint a könnyek forrón, fájdalmasan folytak le arcomon, mint egy-egy keserű patak.

Nem tudtam gondolkozni,képtelen voltam bármi másra, mint sírni s átélni a szívemet éles késsel fel–felhasítófájdalmat.