Tíz perc múlva már abbahagytam a sírást, és az egészet akár le is tagadhattam volna, ha nem égett volna úgy a szemem, illetve ha nem látszódott volna arcomon a lelki gyötrelem. Mert biztos voltam benne, hogy látszódik. Ilyen intenzitású érzelmek mindig nyomot hagynak az emberen, akár akarjuk, akár nem.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és fintorogva konstatáltam, hogy nem csak a lelkemen hagyott mélyebb nyomokat az eset: szinte láttam magam előtt a kékeszöld színben pompázó foltokat, amelyek porcelánfehérségű bőrömön virítanak majd, hirdetve, hogy tulajdonosuknak fáj minden apró, gyengédnek szánt érintés is.

Ügyetlenül botorkáltam el az ajtóig, majd le a lépcsőn a sötétben, miközben olyan érzésem volt, mintha valami határtalanul sértő és borzasztó dolgot követtem volna el. Ami nyilván nem is volt kifejezetten meglepő, csakhogy nem Alexei miatt éreztem magamat rosszul, hanem Erik miatt. Úgy éreztem, mintha ellene követtem volna el valamit. De miért? Miért? Hiszen én Alexeijel voltam együtt, nem pedig Erikkel, akármennyire is kedveltem őt és akármennyire is közel kerültünk egymáshoz megismerkedésünk óta.

Alexei... Igen, Alexeijel vagyok együtt, mondogattam magamnak, s leírhatatlan szégyen öntött el, mert abban a pillanatban, amikor Erik megcsókolt, teljesen megfeledkeztem arról, hogy Alexei valaha is létezett. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg őt és valószínűleg igazam is volt. Nem érdemeltem meg őt.

Elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit is kellene tennem. Csináljak úgy, mintha mi sem történt volna? De nem, képtelen lennék rá, a szégyen pírja ott égne arcomon minden egyes pillanatban, amikor csak Alexeit meglátom, s képtelen lennék élvezni a pillanatokat, amikor hozzámér, pedig jelenleg azokat a másodperceket tartottam a legértékesebbnek az életemben. A legértékesebbek is voltak, mert akkor voltam boldog.

És mi az élet értelme, ha nem az, hogy a boldogságot keressük? Rengeteg álmom volt mindig a jövőre nézve, s annyira különbözőek, hogy legtöbbször azt sem tudtam eldönteni, hogy a Földközi–tenger partján vagy a hideg északi vidékeken érezném magamat jobban. Egyetlen dolog azonban mindig ugyanaz volt benne: boldog voltam. S a boldogságot nem tudtam egyedül elképzelni. Rejtélyes, arctalan idegenről álmodtam egészen addig, amíg meg nem pillantottam a smaragd szempárt, amely rabul ejtette szívemet.

És most ezt az érzést akarom lealacsonyítani azzal, hogy nem mondom el neki az igazat? Nem, arról szó sem lehet! Meg kell mondanom.

Egyszerre rettegni kezdtem a pillanattól, amikor Alexei visszatér majd a Szent András Egyetem falai közé. Ambivalens érzelmeim összezavartak, s nyomorúságossá tették a létezést. Egyfelől azt szerettem volna, ha Alexei mellettem van, s aprólékosan beszámol minden egyes pillanatról, amit nem tölthettem vele, másfelől viszont menekülni szerettem volna, hogy ne kelljen bevallanom, hogy mi történt nem is olyan régen a padlástéren. A mi padlásterünkön. Akárhányszor is megyek majd oda a jövőben, mindig látni fogom magamat, mintegy kívülről nézve, amint hagyom, hogy Erik ajkai végigsimítsanak ajkaimon, s látni fogom azt is, hogy ez engem egy olyan élvezettel töltött el, amelyről most sem tudom azt mondani, hogy helytelen volt. Mintha egy részem Erikhez tartozna, és ez ellen nem tehetnék semmit sem. A gond csak az volt, hogy nem is voltam benne biztos, hogy akartam tenni valamit. De látni fogom magamat is, amint szájszélemen lecsorduló vérrel ülök ott, mint egy vámpír hercegkisasszony, s szemeimben a harag emésztő tüze ég. Ez sem fogja majd könnyebbé tenni a visszatérést.

De mivel fogalmam sem volt róla, hogy Alexei mikor tér vissza az egyetemre, úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha megpróbálom a gondot félresöpörni és nem foglalkozni vele addig, amíg el nem jön az ideje.

Néhány nappal később a könyvtárban üldögéltem, mint ahogyan az elmúlt néhány napban minden egyes délután. Abban sem történt semmi változás, hogy egyes egyedül bámultam magam előtt a könyveket. Alexeiről semmi hír nem volt. Fogalmam sem volt róla, hogy merre lehet, pedig ha erre rá lehetne jönni pusztán azzal, hogy törjük rajta a fejünket, higgyétek el, messze én lettem volna a leggyorsabb, akinek sikerül. Mark még mindig nem beszélt velem, Erikkel pedig nem szívesen találkoztam volna a történtek után. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a történteket.

Tanulnom kellett volna történelem előadásra, de időközben rájöttem, hogy már egyáltalán nem érdekel a történelem. Sőt, semelyik tantárgyam sem. Egy horkantást idéző levegővétellel félretoltam a történelemjegyzeteimet és elővettem az Orosz nyelv I. nevezetű előadáshoz tartozó könyvet. A cirill betűk elolvasása még mindig nehézséget okozott, s éppen ezért lassan haladtam az olvasással. Már harmadszorra olvastam el egy sort, és még mindig semmit sem értettem belőle, amikor úgy döntöttem, hogy feladom. Tenyerembe temettem az arcomat, s próbáltam megnyugodni, mivel a sikertelenség szokás szerint eléggé felkavart.

Amikor felnéztem, észrevettem, hogy már az a néhány ember sem lézeng a könyvtárban, akik idáig ott voltak. Az órára pillantva megtudtam, hogy ez valószínűleg azért van, mert már eléggé későre jár, s mindenki visszavonult a szobájába. Ezenfelül egyetlen kósza tudóst sem láttam, aki épp elfeledkezett volna az időről „még ennek az egy dolognak utánajárok" felkiáltással.

Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra. Általában enyhén megrettentem volna ettől, de aznap este valahogy szokatlanul nyugodt voltam. Lassan hátrafordultam és egy olyan személlyel találtam magamat szembe, akire igazán nem számítottam: Stephanie nézett rám barna keretes szemüvege mögül.

– Stephanie! – kiáltottam meglepetten. A meglepődés nem csak abból fakadt, hogy ilyen kései órán találkoztam a tudomásom szerint igencsak korán fekvő Stephanie barátnőmmel, hanem abból is, hogy még egyáltalán a barátnőmnek nevezhettem és szóba állt velem: mióta Mark megsértődött, Marcela és Stephanie is kerülték a társaságomat. Igaz, én sem kerestem őket, mivel túlságosan szégyelltem magamat az egész helyzet miatt. Tudtam ugyan, hogy nem teljesen az én hibámból tartott ott a kapcsolatom Markkal, ahol, de mégis felelősnek éreztem magamat. – Hogy vagy?

– Jól, köszönöm – felelte szerény mosollyal, ám arcvonásaiban valami különöset éreztem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mit is pontosan, de egyébként is csak egy villanásnyi ideig tartott, így inkább elhessegettem a gondolatot.

Miután átestünk a kötelező fordulatokon, amiket a mindkettőnkre ugyanannyira jellemző zavar miatt mondtunk egymásnak, megkérdeztem, hogy lenne-e kedve leülni valahova beszélgetni, ő pedig beleegyezett, mondván, hogy úgyis van egy fél órája, mielőtt megkezdi az esti „rutinját", ami alatt a hosszas fürdést, pakolászást és a rettentően korán fekvést értette. Átmentünk a könyvtár egy másik részébe, ami leginkább olyasfajta időtöltésekre szolgált, mint amit mi is éppen terveztünk. A szobában nem volt érvényes az a könyvtári szabály, amely szerint csendben kell maradni, hogy ne zavarjunk másokat, sőt, még hangoskodáshoz való eszközöket is találhattunk ott, mint például tévét vagy hifit. A helyiség egy sokszögre emlékeztetett felülnézetből, s kanapékkal, fotelekkel, babzsákokkal és asztalokkal volt tele. A falak színesre voltak festve és az egész leginkább egy bohém művésztanyára hasonlított, mint egy neves egyetem egyik helyiségére. Talán éppen ez volt a varázsa, s éppen ezért kereste fel annyi diák – segített egy kicsit elszabadulni a szürke hétköznapoktól. Most is voltak ott jó néhányan, de szerencsére sikerült egy viszonylag csendes zugot találnunk, ahol tudtunk beszélgetni.

Mindenféléről csevegtünk, felszínesen... Marceláról, aki épp egy harmadéves meghódításán ügyködött és úgy tűnt, hamarosan siker koronázza terveit; a kötelező testnevelésről (Stephanie tollaslabdára jelentkezett, amit egy kicsit sem találtam meglepőnek); az egyre hidegebbé váló időjárásról; a többi óráról... A tanórák. Na igen, talán ez volt a legnehezebb része annak, hogy Mark és én nem voltunk beszélő viszonyban: rengeteg közös óránk volt, de Mark tüntetően a terem másik végébe ült, így én legtöbbször hátrahúzódtam a hátsó sorok egyikébe. Mark korrepetálása nélkül pedig matekból már kezdtem teljesen elveszni. Arcomra bizonyára kiülhetett a zavar és fájdalom, amit ezzel az egésszel kapcsolatban éreztem, mert Stephanie megkérdezte:

– Mi a baj?

– Ööö... – hezitáltam néhány pillanatig, majd hirtelen ötlettől vezérelve ezt feleltem: – Csak eszembe jutottak a gyilkosságok.

– A halálesetekre gondolsz? Miért mondod azt, hogy gyilkosságok voltak?

– Mi más lehetne? – feleltem döbbenten.

– Fogalmam sincs. Természeti katasztrófák vagy véletlen balesetek vagy...

– Igazán nem akarlak megrémíteni, Steph, de... Elég valószínűtlennek tűnik, hogy baleset vagy bármi egyéb okozta volna őket...

– Gyilkosság... – ejtette ki a szavakat olyasfajta megrökönyödéssel, amit nem igazán tudtam hová tenni. – Mégis ki lenne képes ilyesmire?!

– Fogalmam sincsen.

– Gondolod, hogy valaki innen? – kérdezte Stephanie.

– Hát... fogalmam sincsen. Nem igazán jutottam gondolkodással semmire. Valószínűnek tűnik. – És ekkor megérett bennem az elhatározás. – Nyomozni fogok!

– Hogy mi? Nem teheted...

– Mi az, hogy nem tehetem? – kérdeztem döbbenten.

– Én... mármint... veszélybe sodornád magadat.

– Nem hiszem – nevettem fel röviden. – Amíg a gyilkos vagy gyilkosok nem tudják, hogy a nyomukban vagyok, addig nincs mitől félnem.

– Hát én még mindig nem igazán örülök neki, de ha úgy gondolod, hogy ez jó ötlet...

– Már hogy ne volna jó ötlet? Biztonságban lehetnénk, ha végre elkapnánk a gyilkost...

– Elkapnánk? Ne haragudj, de én igazán nem hiszem, hogy... alkalmas lennék erre – fejezte be motyogva a mondatot.

– Ööö... oké... akkor majd egyedül csinálom – feleltem, s mikor a mondat végére értem, már igazi eltökéltség szólt belőlem.

– Majd szólj, ha jutottál valamire. Most mennem kell. Majd látjuk egymást! Szia! – ugrott fel Stephanie.

– Rendben, szia! – feleltem, ám mire az elköszönést kiejtettem, már a terem másik végében volt.

Az egész beszélgetés igazán különös volt, de betudtam Stephanie rémületének és nem is igazán gondolkoztam a dolgon, mert végre volt egy tervem: felkutatni és elkapni a gyilkost. Na jó, legalábbis felkutatni, az elkapás talán nem az én dolgom lenne, hanem például annak a fura kabátos rendőrnek, aki kihallgatott.

Gondolataimba mélyedve indultam el a szobámba és miután lefeküdtem, még nagyon sokáig nem tudtam elaludni, annyira izgatott újdonsült hobbim. Talán túlságosan is úgy álltam hozzá, mint valami jó időtöltéshez és nem úgy, mint ami valójában volt: ahogy Stephanie is mondta, ez egy olyan játék volt, ami könnyen orosz ruletté válhatott. Végül sikerült elaludnom, s különös szituációkkal tarkított álmokat láttam egész éjjel, ami nem igazán tette pihentetővé az éjszakát.

Szerencsémre a másnap éppen egy pénteki nap volt, amin a szokásos egy darab előadásom is elmaradt, tehát ott terpeszkedett előttem az egyik kedvenc napom teljes hosszúságában. Tőlem szokatlan módon elég korán keltem, már fél 9–kor felöltöztem, reggeliztem és bár az éjszaka miatt teljesen fittnek azért nem éreztem magamat, de mindenképpen tettre kész voltam.

Logikus módon úgy döntöttem, hogy azzal fogom kezdeni a nyomozást, hogy kiderítem a két áldozat nevét. Az elsővel kapcsolatban élt bennem a gyanú, hogy az a fiú lehetett az, akit Markkal az első napon láttunk félőrülten rohanva, de ezt a sejtést nem tudtam semmiféle tényszerű érvvel alátámasztani. A másodikkal kapcsolatban már könnyebb dolgom volt, mivel emlékeztem rá, hogy Mark azt mondta, az egyik csoporttársáról volt szó. Arra sajnos nem emlékeztem, hogy melyik óráján volt, úgyhogy hosszú időt töltöttem el azzal, hogy megpróbáljak visszaemlékezni. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen benyomás alakult ki bennem a lányról, amikor megemlítette a közös órát. Aztán egyszer csak bekattant: fizikusportrék! Hát persze. Szerencsére az iskola rendszere olyan volt, hogy láthattam az összes órára feliratkozott hallgatók névsorát. Kikerestem a Fizikusportrékat és örömmel konstatáltam, hogy összesen öt tanuló jelentkezett csak rá (ez egy cseppet sem lepett meg, mert hát mégis ki az az átlagos ember, aki ilyesmit akarna tanulni), és ebből az ötből csak kettő volt lány. Jenny Higgs és Maria Bastos.

Megkerestem a mágneskártyámat és egy hangos ajtócsapódással később már a folyosón szaladtam a földszint irányába. Ott ugyanis volt egy számítógép, amiben benne volt a szobák listája és azok lakói is. Természetesen nem akarták megkönnyíteni az életemet, mivel névre nem lehetett keresni, csak szobára. Ha valaki szobát akart változtatni, akkor könnyen kilistázhatta az üres szobákat, illetve szám szerint ott volt az összes szoba s mellettük a lakóik is. Így találtam rá annak idején arra is, hogy Alexei melyik szobában lakik, bár ezt természetesen sosem vallottam be neki. Beletelt tizenöt percbe, amíg sikerült kikeresnem a rengeteg szobát tartalmazó lista végigböngészésével, hogy Jenny Higgs a harmadik emeleten, Maria Bastos pedig a negyediken kapott szobát. Jennyé a 332-es volt, nem is olyan messze az enyémtől, Mariaé pedig a 412-es. Arra mindeddig nem sikerült rájönnöm, hogy mi alapján osztják ki a szobaszámokat. Se a fiúk és lányok emeletenként történő szeparálásának ötlete nem bizonyult igaznak, hiszen rögtön megcáfolhattam a saját és Mark szobájának szomszédságával; se az, hogy évfolyamok szerint válogatják külön, mert Marcela szintén a negyedik emeleten lakott és ő is elsőéves volt.

A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha bekopogok hozzájuk, bár tudtam, hogy nagyaz esélye annak, hogy órán vannak. Egy próbát mindenesetre megért a dolog. Hanem sikerül, akkor legfeljebb délután ismét megpróbálom, gondoltam. Először a harmadikra mentem, s a saját szobám mellett elhaladva nemsokára ott álltam a 332-es szoba előtt. Mély lélegzetet vettem és kopogtam. Azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondjak, ha kinyitják az ajtót és aziránt érdeklődnek, hogy mégis mit akarok tőlük. Semmi használható nem jutott eszembe. De nem is volt rá szükség,mert pár perc ácsorgás és néhány újrakopogás után sem nyílt ki az ajtó.Gondolatban kérdőjelet tettem Jenny Higgs neve mellé és elindultam a következőemeletre.