– Pedig ide járt – ismételte meg Alexei előző szavait, s egy bólintással nyomatékosította. Továbbindult, és intett, hogy kövessem én is. – Levegő elemű. Ő is klubtag volt természetesen. Sőt, több mint klubtag. Ő volt a vezetője a klubnak éveken keresztül. Még elsős volt, amikor a klub élére került. Ez igazán ritka. Nagyon tehetséges asszony hírében áll.

– Mintha egy idegenről beszélnél... – Az én anyám. Ez egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Oké. Most már hivatalosan is a feje tetejére állt a világ. Hirtelen rettegni kezdtem: – Remélem, nem várják el, hogy a nyomába lépjek, és én legyek a vezetőjük vagy ilyesmi...

– Nem, nem várják el. Már van vezetőjük.

– Ki az? Jelena?

– Nem. Én.

– Ó, te jó ég... – suttogtam alig hallhatóan.

Oké. Na ez most tényleg kínos. Kicsit olyan, mintha máris azt forgattam volna a fejemben, hogy elfoglalom a helyét, csak azért, mert az anyám vezető volt fiatalkorában. Édes Istenem, ki tudja, lehet, hogy most is valami vezető! Lehet, hogy nem is üzleti utakon voltak? Talán nem is befektetésekkel foglalkoznak? Ezek után már semmiben sem vagyok biztos. Mintha teljesen idegen emberekről lenne szó. Vagyis... Te jó ég! Apa tudja? Nyilván tudja... Ha ennyi mindenki tisztában van vele, akkor csak elmondta neki.

– Apám...

– Mi van vele?

– Ő is elemhasználó?

– Ami azt illeti, igen. Tűz elemű, ha jól tudom. Bár ebben nem vagyok biztos.

– Csodálatos. Az égvilágon semmit sem tudok a családomról. Még te is többet tudsz a családomról, pedig nem is találkoztál velük soha!

– Valójában találkoztam már velük. Azaz, láttam őket néhányszor. De igazad van, tényleg nem ismerem őket. Sajnálom – tette hozzá. Őszintének tűnt. Elkaptam a tekintetemet róla, és inkább előrefelé néztem, ami nem is volt olyan rossz ötlet, mert végre rájöttem, hogy merrefelé is tartunk. Abba a hatalmas, zöld épületbe! Az egyetem garázsába... Mégis miért megyünk oda? Csak nem fogunk autóba szállni, és még messzebb menni? Általában szerettem hosszabb utakra menni, de most nem sok kedvet éreztem hozzá.

Megálltunk a sötétzöld épület előtt. Alexei elhúzta az ajtót, és előreengedett. Beléptem, ám rossz érzéseim voltak. Bizonyára csak azért, mert még sosem voltam ott. Az épületben félhomály uralkodott, mert az ablakok nagyon magasan voltak, és alig-alig hatolt be némi fény. Rengeteg járművet láttam hatalmas ponyvákkal letakarva. Méretükből ítélve a terepjáróktól elkezdve az sportkocsikon át a motorokig minden volt itt. Szuper. Új információ, most már ezt is tudom. De miért vagyunk itt?

Alexei behúzta maga mögött az ajtót. Súlyosnak tűnt, s nem voltam benne biztos, hogy akár csak meg tudnám mozdítani, ám úgy tűnt, erre egyelőre nincs is szükség. Itt volt nekem Alexei. Magabiztosan indult el a terem másik végébe. Követtem, s igyekeztem nem lemaradni. Majd hirtelen megtorpant a falnál. Mi a fenét csinálhat ott?, kérdeztem magamtól. Alexei babrált néhány másodpercig, nekem háttal állva, majd...

Alig hittem a szememnek... A fal egyszerűen csak kinyílt! Nyilvánvalóan volt ott egy ajtó, amit nem vettem észre, mert teljesen belesimult a falba. Legalábbis így kellett lennie, különben rendes fényerőnél bárki észrevehette volna. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez egy titkos bázisa a klubnak. Lépcsősor tárult a szemünk elé, s Alexei lejjebb ment néhány lépcsőfokkal, megvárta, míg mellé nem érek, aztán visszazárta az ajtót. A lépcső olyan széles volt, hogy elfértünk volna ketten egymás mellett, ám én inkább Alexei mögött maradtam. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat és a bátorságomat.

Egy hagyományos pincében kialakított teremre számítottam, ám amikor leértünk a garázs alatti szintre, akkor rá kellett jönnöm, hogy mekkorát tévedtem. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemem elé, ám mintha fel lett volna osztva négy különböző részre. Körülnézve meglepetten tapasztaltam, hogy ez a szint sokkal, de sokkal nagyobb, mint a garázs épülete, pedig elhihetitek nekem, hogy annyi járgányhoz igazán sok helyre volt szükség. Úgy gondoltam, hogy a négy rész a négy elemet képviseli, és igazam is volt. Rögtön a víz elemet kerestem, és nem is volt nehéz megtalálnom, mivel meglepetésemre a Jenyiszej átfolyt a termen! Valahol ott léphetett be a helyiségbe, ahol a víz elem negyedének a szélét saccoltam, és szépen körülölelte a negyedet. A tűz elem a vízzel átellenes oldalon volt. Épp csak a két negyed sarka ért össze. Ez persze nem is volt meglepő. Főleg azután, amit Alexei produkált a folyó közelében. Talán tényleg jobb volt távolt tartani őket a víztől.

– Néhányan szeretnek korán kelni. Ők már korán itt vannak – mutatott a néhány alakra, akik már valóban szorgosan edzettek a saját negyedükben. – Készülj fel rá, hogy a kiképzőterem lesz a második otthonod. Minden nap jönnöd kell majd az órákra, amiket itt tartunk. Így persze nem kell majd specializálódnod semmire sem, mert mindkettőre már nem lenne elég időd. Azaz, hogy egészen pontosan fogalmazzak: nem kötelező választanod, de megteheted. Néhányan megpróbálták, de szinte senkinek sem sikerül, végül választaniuk kell, és nagy átlagban az itteni munkát választják, amit mondjuk nem is csodálok. Sokkal izgalmasabb, mint mondjuk egy irodalomórán ülni.

– Hétvégén is ide kell jönnünk? – kérdeztem, miközben reméltem, hogy nem hangzik úgy, mintha én lennék az egyetem leglustább hallgatója, aki meg sem érdemli valójában, hogy elemhasználó legyen, habár abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez az igazság. Kicsit úgy hangzott a kérdésem, mintha csak ezt fogtam volna fel az egészből, amit Alexei az előbb elmondott. Sekélyesnek tűntem, de oda se neki.

– Nem kötelező, – válaszolta Alexei, és már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor egy kicsit gonoszságra hajazó árnyalattal a hangjában folytatta: – de megvan a megfelelő motivációja mindenkinek. Neked is meglesz idővel, hidd el.

– Hát arra nem, hogy reggel hatkor itt egyen a penész... – feleltem meredten bámulva az egyik fiút, aki a semmiből tűzkört kreált az egyik bábu köré.

– Meglátjuk – mondta Alexei arcán megint a szokásos félmosollyal. Csak látnám már ezt a srácot mosolyogni egyszer! Reméltem, hogy nem valami kárörvendő szituációban fog ez először megtörténni, például amikor legyőz valakit egy csatában. Bár, ennek igazán kevés az esélye. Mi a fenét keresnék én bármiféle csatában? Viszont ha azt az álláspontot képviselem, hogy nincsenek csaták, akkor mégis mit csinálnak itt a központban? Biztos nem arra képeznek ki, hogy hogyan tudnád minél hatékonyabban elvégezni a házimunkát az elemed segítségével.

– Akkor végül is nem fizika szakon vagy?

– De igen. Szakot azért választani kell. Csak specializálódnod nem kell majd.

– Áh... – Na, gratulálok. Ez ismét egy értelmes reakció volt.

Egyre több és több klubtag kezdett el szállingózni a terembe, és mind tisztelettel köszöntötte Alexeit. Szerencsére senkinek sem akart bemutatni, aminek azért örültem, mert nem voltam benne biztos, hogy képes lennék megfelelő módon szocializálódni és az elvárásoknak eleget tenni. Teljesen le voltam blokkolva a látottaktól, és folyton el-elbambultam, így lehet, hogy néha még az is nehezemre esett, hogy visszaköszönjek.

Hirtelen kezdett túl sok lenni az előttem lévő kép, és megfájdult a szemem. Aztán jött a többi: elszédültem, alig kaptam levegőt... Belekapaszkodtam Alexei pulóverjének ujjába, majd mikor odafordult, akkor kinyögtem valami olyasmit, hogy ki kell mennem egy kicsit. Elindultam kifelé, és a szemem sarkából láttam, hogy Alexei követ. Valójában örültem is neki meg nem is. Nem akartam, hogy így lásson, de megnyugtató volt a jelenléte, így hát félretettem a büszkeségemet, és úgy döntöttem, hogy összességében pozitív dolognak fogom fel, hogy ilyen hűségesen társammá szegődött.

Szerencsére éppen akkor jött be egy edzeni igyekvő elemhasználó, amikor odaértem az ajtóhoz, így nem kellett szerencsétlenkednem a kijutással, és fél perc múlva már kint is voltam. A hideg megcsapott, és hirtelen bánni kezdtem, hogy anélkül rohantam ki, hogy kabátot vettem volna. Hátamat nekivetettem a zöld, lyukacsos hatást keltő falnak, amely kifejezetten hidegnek bizonyult, majd térdemre támaszkodtam, és mélyeket lélegeztem. Alexei jócskán lemaradva követett csak, talán meg kellett állnia útközben valakivel beszélni, nem tudom. Mikor kiért, rögtön odanyújtotta a kabátomat, ám nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy a rendkívül hangos lélegzésen kívül bármit is csináljak, így nem reagáltam. A hátamra terítette a kabátot, és utána jobb karját rajtam felejtve lehajolt hozzám, hogy megkérdezze:

– Jól érzed magadat? – Már-már aggódónak tűnt az arca. Bólintottam. Hát én ne érezném jól magamat?

Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt velem. Egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy ilyen rosszul érezzem magamat. Valójában mindig nevetségesnek is tartottam a kisasszonyokat a könyvekben és filmekben, akik minden egyes apró bosszúságra és traumára képesek voltak elájulni és rosszul lenni. Most azonban velem is megtörtént. Körülbelül tíz perc múlva már sokkal jobban éreztem magamat, ezért megkérdeztem Alexeit:

– Lenne kedved sétálni egyet?

– Persze – bólintott.

Tapostuk a puha, előző éjjel leesett havat, s a fehér táj, bár kicsit bántotta a szememet, de megnyugvással töltött el. Alexei egyszer csak megszólalt:

– Ugye tudod, hogy nem mondhatod el senkinek sem?

– Micsodát?

– Azt, hogy elemhasználó vagy.

– De hát... miért nem?

– Egyrészt azért, mert bolondnak néznének, másrészt pedig azért, mert veszélybe sodornád magadat. Harmadrészt pedig ez egy megállapodás: senkinek sem beszélünk róla.

– De... én... Nekem el kell mondanom Marknak...

– Nem lehet!

– Megbízható... Az életemet is rábíznám!

– Rábíznád mindannyiunk életét? – kérdezte különös tekintetet vetve rám.

– Mindannyiótokét? – bizonytalanodtam el. Majd kíváncsiságból megkérdeztem: – Hány emberről is beszélünk?

– Túlságosan sokról ahhoz, hogy vállalhasd ezt a kockázatot...

Nem válaszoltam, de úgy tűnt, Alexei nem is várja el.Lépdeltünk tovább, néhány pillanatra csendbe burkolózva. Hirtelen megállt, megállított engem is, és szembefordított magával.

– Esküdj! – Kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Esküszöm – suttogtam.Egyszerűen nem volt más választásom, mint azt tenni, amit mond. Még ha nem iséreztem volna ezt általában, ha mondott nekem valamit, most már mintegykötelességem is volt engedelmeskedni. Rangban felettem állt. Legalábbis eztfejezte ki a többi klubtag Alexeihez való viszonyulása. Lesütöttem atekintetemet, és már láttam előre a jeleneteket, amelyeket Mark rendezni fog,ha rájön, hogy klubtag lettem. Hát még akkor, amikor majd azt mondom neki, hogynem adhatok át semmiféle információt a klubról vagy bármiről, ami ott folyik.Gyorsan végiggondolva az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy eltitkolom előle,ameddig csak tudom...