Te jó ég, mi bajom van nekem? Megráztam a fejemet. Azért az is jellemző, hogy ilyen hülyeségeken kezdek el agyalni. Egyik gondolat vezet a másikhoz, hogy végül általában már nem is tudom, hogy honnan indultam. Ez az eset persze kivétel volt, egyrészt azért, mert nem jutottam túl messzire a gondolataimmal, másrészt azért, mert nehéz volt a lélegzetelállítóan szép Jelenát kiverni a fejemből, harmadrészt pedig azért, mert legszívesebben képen töröltem volna a negédesen vigyorgó Markot.

– De még mennyire – felelte végül. – Persze azt még jobban élvezném, ha a te Alexeied engem hívott volna el. Bár nem tudom, hogy mennyire toleráns ez az iskola, az előző sulim nem rendelkezett túl liberális, széles látókörű vezetőséggel.

– Nem fogod abbahagyni a kis kommentek hozzáfűzését Alexeijel kapcsolatban, igaz?

– Nem hát! Ha látnád az arcodat közben, akkor te sem akarnád.

Elmosolyodtam. Hát persze. Amellett, hogy imádott engem, Marknak lételeme volt az, hogy piszkáljon, amikor csak tehette. Mindez persze teljesen baráti hangnemben történt, és sosem vitte még túlzásba. Szerencséjére bennem emberére akadt, mert én sem fogtam vissza magamat, ha olyan helyzet kínálkozott.

Még beszélgettünk egy kis ideig, aztán visszamentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Aludtam volna szívesen, de amikor megpróbáltam, nem jött álom a szememre, így csak forgolódtam és szenvedtem. Lett volna mit csinálnom, de egyszerűen semmihez sem volt kedvem. Ez is egyike volt azoknak a pillanatoknak, amelyekkel nem tudok mit kezdeni, és amikor legszívesebben eltűnnék a Föld színéről. Néhány óra múlva Mark bekopogott, hogy menjek vele vacsorázni, de nemet mondtam, habár mardosott az éhség már órák óta. Képtelennek éreztem magamat arra, hogy lemenjek, és úgy tegyek az egész iskola előtt, mintha a tegnap nem történt volna meg, vagy mintha nem zavarna, hogy fogalmam sincsen róla, hogy hányadán állok Alexeijel.

Később persze lementem, és összetalálkoztam Stephanie-vel. Jól jött egy kis társaság, feldobta a hangulatomat egy kicsit, hiába hittem a ellenkezőjét előtte. Be kell vallanom, hogy nem fukarkodtam a csoki fagyival az étkezés végén, amit később persze megbántam, egyrészt azért, mert megfájdult a torkom egy kicsit, másrészt pedig azért, mert túlettem magamat. Stephanie mintha tudta is volna előre, mert elkerekedett szemekkel méregette a hatalmas adagot, amit a tálkába szedtem. De a lelkemnek igazán jót tett. Nem is értem, hogy gondolhatják komolyan, hogy a csoki nem megoldás a bánatra. Stephanie-nek végül mennie kellett még befejezni egy házi dolgozatot, s így egyedül baktattam vissza a szobába. Útközben egy olyan élményben volt részem, ami jócskán visszavetette a csokoládé hatását. Az igazat megvallva, eléggé ambivalens érzelmeket gerjesztett bennem az eset.

Épp felfelé tartottam tehát, amikor is láttam, hogy valaki egy létrán állva próbál valamit felrakni a falra. Először csak vékony, farmeres lábait láttam, majd feltűnt a vörös hajkorona is. A lány háttal állt nekem, és éppen elhaladtam volna mellette, amikor a létra egy kicsit megingott.

– Vigyázz! – kiáltotta halkan, s még szerencsém volt, hogy idejében el tudtam ugrani, mert ha nem tettem volna, akkor a nyakamba borult volna egy rakás rajzszög, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem lett volna túlságosan kellemes élmény. – Ó, Istenem, úgy sajnálom – mászott le a lány gyorsan a létráról.

Jelena. Hát persze. Valahol tudat alatt már tisztában voltam vele, hogy ő volt az, legalábbis a gyomromban lévő fura érzés erről tanúskodott, ám az agyam még csak most fogta fel, hogy ki is a vörös hajú, farmeres lány valójában.

– Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod? – eléggé érződött a beszédén, hogy nem anyanyelvi beszélő (érdekes módon ez Alexei-en egyáltalán nem hallatszott, pedig ő sem volt angolszász származású), ám ez valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem hogy negatív lett volna, de még vonzóbbá is tette Jelenát.

– Minden rendben? – kérdezte megint, és kezdett furcsán nézni rám, amiért még mindig nem válaszoltam.

– Ó, igen, persze, persze. Semmi gond. Jól vagyok – mosolyogtam erőtlenül vissza rá, ám úgy tűnt, hogy jól sikerülhetett az „álmosolyom", mert Jelena rám villantotta angyali mosolyát, és kezét nyújtva bemutatkozott:

– Jelena vagyok.

– Lily.

– Tudom – húzódott még szélesebb mosolyra szája, és őszintén mondom, hogy meglepődtem, hogy ez még egyáltalán lehetséges volt. Igazán próbált kedves lenni, legalábbis úgy tűnt nekem. – Téged hívott Alexei a bálba.

– Öhm... I–igen, engem – dadogtam, de aztán összeszedtem magamat, és próbáltam normálisan reagálni az ő közvetlenségére. – Te pedig Markkal mész, igaz?

– Ismered őt? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, ő a legjobb barátom. Vagy valami olyasmi. Végül is csak nemrég találkoztunk.

– Értem – mosolygott tovább, majd lehajolt, és elkezdte összeszedni a rajzszögeket, amik szerteszét hevertek a lépcsőfordulóban.

– Hadd segítsek! – ajánlottam fel, amit Jelena hálásan köszöngetve elfogadott, és néhány perc alatt összeszedtük a szögeket. Mindeközben azon járt az agyam, hogy mégis mit mondhatnék neki, hogy megpróbáljak legalább egy kis alapot is adni arra, hogy ilyen kedvesen viselkedik irányomban. Talán nem tud róla, hogy Alexei és én... Esetleg már tényleg nincsenek együtt, és csak barátok? Na de akkor is. Nem sok embert ismertem, aki ilyen pozitívan állt volna hozzá az ex–fiújának az új barátnőjéhez. Na jó, igazából senkit sem ismertem, aki csak egy kicsit is kedves lett volna az új barátnőhöz vagy bárkihez, aki potenciális barátnőjelölt lett volna, még akkor sem, ha már semmit sem érzett az ex–barát iránt. Ilyenek vagyunk mi, nők, úgy látszik. Amíg a földön guggolva szedegettem a szögeket, néha-néha oldalra sandítva igyekeztem alaposan szemügyre venni Jelenát. Vékony, szürke pulóvert viselt, farmert, és magas szárú csizmát, amelybe betűrte a nadrágot. Igazán csinos volt. Alig hallhatóan sóhajtottam egyet.

– Köszönöm szépen még egyszer – ejtette bele az utolsó rajzszöget a dobozba kecsesen, miután mindketten felálltunk. Hosszú ujjai egyikén ott pompázott egy gyűrű, amelyet hasonlatosnak találtam Alexeiéhez, bár ennek világoskék köve volt. Igazán nagyon szép volt. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.

Már megint ez a mosoly. Elképzelésem sincsen róla, hogy miért szakíthatott Alexei egy ilyen lánnyal. Talán nem is ő szakított vele, hanem a lány vele. Kezdtem igazán összezavarodni, mert ugyan nem tudtam elképzelni, hogy valaki ne akarjon Alexeijel lenni, ha lehetősége van rá, de ugyanígy nem tudtam elképzelni ezt Jelenával kapcsolatban sem. Biztos voltam benne, hogy a bál után órákon át hallgathatom majd Mark áradozását, hogy milyen gyönyörű, kedves és okos is Alexei volt barátnője. Mintha én nem jöttem volna már rá!

– Igen, én is – próbáltam elővenni legbűbájosabb mosolyomat. – Segíthetek még esetleg valamiben?

– Ó, nem, nem, már végeztem is, de egyébként sem akarnálak tovább feltartani.

– Nos, hát... akkor jó éjt!

– Jó éjt, Lily!

A szobám felé baktatva gondolatban kielemeztem Jelena minden egyes mozdulatát és szavát, és egyszerűen tökéletesnek találtam a lányt. Ugyanezt megcsináltam a saját mozdulataimmal és mondataimmal is, ám esetlennek és ügyefogyottnak éreztem magamat mellette.

Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre.

A következő néhány nap viszonylag eseménytelenül telt. Rohantam egyik óráról a másikra, és igyekeztem meghúzni magamat az összes szemináriumon, nehogy bármelyik tanár is kérdezzen tőlem valamit, mert hiába próbáltam meg koncentrálni, minduntalan elkalandozott a figyelmem. Egyfolytában arra lettem figyelmes, hogy a tanár zakójának a gombjára meredek, vagy a fal felületének apró egyenetlenségeit tanulmányozom, esetleg csak minden indok nélkül bámulok kifelé az ablakon.

A történelmi témájú órák voltak a legjobbak, mert azokon nem kellett annyira figyelnem, hiszen tudtam, hogy még ha el is veszítem a fonalat, nem szükséges megértenem az elhangzottakat, mert a könyvből úgyis meg fogom tudni majd tanulni. Ez nem volt igaz például a matematikára, de szerencsére az hétfőn volt, így emiatt nem kellett most aggódnom. Amiatt sokkal inkább, hogy lemaradtam egy előadásról, és így még nehezebben fogom megérteni a tananyagot, hiába magyarázza Mark olyan lelkesen nekem a lényeget minden héten. Éppen az Orosz történelem I. nevezetű előadás kezdetére vártam a lépcsőzetesen elhelyezkedő padsorok egyik legfelsőbbikében, távol a katedrától, amikor hirtelen valaki lehuppant mellém. Ettől annyira meglepődtem, hogy félrenyeltem az innivalómat, amiből éppen akkor kortyoltam egyet, és csak egy kis köhögési roham után sikerült félrefordítanom a fejemet, és megnéznem, hogy kinek köszönhettem ezt a kis kellemetlenséget.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve.

– Nem örülsz neki, hogy találkozunk? – köszöntött könnyű csókkal Alexei.

– Dehogynem, persze, csak legközelebb próbálj meg úgy időzíteni, hogy ne fulladjak meg.

– Nem fulladtál meg – szögezte le nyugodt hangon.

– Kösz a felvilágosítást – morogtam.

– Félsz a fulladásos haláltól? – Na, már megint ez a haláltéma. Nem elég az, hogy a hulla óta folyton ilyeneken jár az eszem, még fel is hozza.

– Te talán nem félsz?

– Dehogynem. Főleg a vízbefulladástól.

– Nem hiszem, hogy a vízbefulladás rosszabb lenne, mint a fulladás bármely más formája.

– Érdekes – húzta fel a szemöldökét enyhén Alexei.

– Szóval mit csinálsz itt?

– Úgy döntöttem, hogy felfrissítem a történelemtudásomat.

– Nehogy bevalld, hogy miattam vagy itt.

– A vesémbe látsz – felelte úgy, mintha valami hatalmas butaságot mondtam volna, mire elnevettem magamat. A tábla felé néztem, és láttam, hogy megérkezik az előadó, hogy babráljon egy–két percet a mikrofonnal, mielőtt elkezdi az előadást.

– Talán tényleg hiányoztál – suttogta bársonyos hangján a fülembe. Egyetlen szó is elég volt ahhoz, hogy felkorbácsolja érzékeimet. Ránéztem, majd röpke csókot leheltem ajkára.

Az előadó beszélni kezdett, és vele együtt Alexei is megszólalt:

– Hol van Mark?

– Ütközik az egyik órájával ez az időpont, úgyhogy ő máskor jár. Miért?

– Csak kérdezem. Azt hittem, hogy mindenhova együtt jártok.

– Majdnem – bólintottam. Hmm. Alexei és én egy normális beszélgetést folytatunk. Érdekes. Elővett egy füzetet, és jegyzetelni kezdett. Egy szót sem értettem abból, amit az előadó mondott, pedig biztos vagyok benne, hogy érdekes dolgokat mesélt – ő volt a kedvenc tanárom az egyetemen. De még a kedvenc tanár sem kerekedhetett felül a vágyon, hogy Alexeit nézzem. Megbabonázva figyeltem nyúlánk alakját, jófiús öltözékét, és a füzetet, amibe cirill betűkkel jegyzetelt. Nem igazán tudtam elolvasni, hogy mit ír, még kevésbé értettem, de az összhatás igazán lenyűgöző volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a srác mellettem ennyire tökéletes legyen. Lennie kell valahol valami tökéletlenségnek. Elszántan kutattam elmémben; megvizsgáltam minden egyes porcikáját, de semmi. Hibái talán voltak, de aprók és elnézhetőek. Mondhatnám, hogy olyan volt, mint aki az álmaimból lépett ki, de hazudnék, mert annál ezerszer tökéletesebb volt. Most éreztem csak át igazán annak a kifejezésnek a lényegét, hogy „álmodni sem lehet jobbat".

– Te nem jegyzetelsz? – fordult felém, s ajkán mintha mosoly játszott volna.

– Majd elkérem a te jegyzeteidet, neked úgysem kell – feleltem apró fejrázással, miután felfogtam, hogy mit kérdezett.

– Miért, el tudod olvasni? – kérdezte évődve.

– Nem, nem igazán.

– Nem igazán?

– Na jó, határozottan nem. De ettől még nekem adhatod.

– Majd írok neked egy szerelmes levelet, és azt megtarthatod.

– Ez azt jelenti, hogy sosem fogok tőled semmiféle papírt kapni, amin a kézírásod szerepel, igaz?

Nem felelt, csak nézett rám szemében azzal a különös fénnyel, majd kezét a térdemre téve azt kérdezte:

– Szükséged van rá?

Legyőztem a késztetést, hogy mohón azt feleljem: „igen, minden egyes papír fecnire szükségem van, ha az azt bizonyítja, hogy létezel, és nem csak kitaláltalak". Ehelyett inkább csak racionálisan mérlegelve a választ, megmondtam a valóságot: „nincsen". Enyhén megszorította a térdemet, majd lassan el akarta engedni, ám még mielőtt megtehette volna, tenyerébe csúsztattam az enyémet anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá (bevallom, nehéz volt megállni). Nem húzta el a kezét, mint amitől abban a villanásnyi időben tartottam, amely a gondolat megszületése és a cselekvés között telt el.

Ez volt az egyik legjobb történelemórám, bár az égvilágon semmi sem maradt meg abból, amit a tanár mondott.

– Holnap 8–kor jó lesz? – kérdezte Alexei miután véget ért az előadás, és a diákok hangos zörgéssel és beszélgetéssel épp elhagyták a termet.

– Holnap?

– A bál, tudod.

– Ó... hát persze, persze, tudom. – Teljesen ki is ment a fejemből. Ismét görcsben volt a gyomrom. Annyi félelem keringett bennem a télköszöntő bállal kapcsolatban, hogy megszámolni sem tudtam volna, és ennek csupán egyharmadát tették ki a Jelena miatti aggodalmaim és önbecsülési problémáim. – Hol találkozzunk?

– Érted megyek a szobádhoz.

– Oké.

Intett, majd eltűnt a diákok hömpölygő folyamában. Felsóhajtottam, majd elindultam a szobám felé, hogy még utoljára leellenőrizhessem, hogy minden szükséges ruhadarab megvan-e a holnapi bálhoz.