– Szóval elmondanád végre, hogy mit csinálsz itt a sötétben? – Mostanra azért már nagyjából láttam Markot, aki a sarokban guggolt valami növény felett.

– Egy kísérletet végzek, tudod van ez a növény, a pl...

– Nem érdekel – fojtottam bele a szót Markba, mert tudtam, hogy ha hagyom tovább beszélni, akkor órákig hallgathatom majd az érdekesnél érdekesebb részleteket egészen a növény felfedezésétől napjainkig. – Megyünk vacsorázni?

– Mit képzelsz, csak nem fogom itt hagyni a növényt a legkritikusabb pillanatokban?

– És az én állapotomat nem találod kritikusnak? Mindjárt éhen halok...

– Na azért ne dramatizáld túl! Az ember akár hetekig is képes étel nélkül megmaradni, te pedig maximum öt órája nem ettél semmit, úgyhogy...

– Kösz, igazán együtt érző vagy.

– Menj csak előre, majd megyek később én is, ha vége lesz. De az is lehet, hogy nem érek már oda, úgyhogy ne várj rám, egyél csak nyugodtan. Persze az is lehet, hogy mégis odaérek, akkor viszont...

– Jól van, majd igyekezzél – mondtam, miközben arra gondoltam, hogy valószínűleg már rég végzek, mire Mark észbe kap, hogy várom. Úgyhogy nem fogok rá várni. Kinyitottam az ajtót, épp csak annyira, hogy kiférjek rajta, majd pár pillanat múlva már kint is voltam. Akármennyire is éhes voltam, nem volt kedvem egyedül enni, de mivel fogalmam sem volt róla, hogy meddig tart a vacsoraidő, ezért úgy voltam vele, hogy inkább megyek, és eszem most. Leballagtam a széles lépcsősoron, és az étkezőbe lépve meglepődve láttam, hogy rajtam kívül körülbelül három diák van még ott. Az asztal azonban tele volt, így hát azt gondoltam, hogy nem lehetek olyan nagyon elkésve. Salátát és grillezett húst szedtem magamnak a hosszú asztalnál, ami a többire merőlegesen állt, majd megfordultam, és körülnéztem. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ott vagyok. Épp ahogy gondoltam. Kiválasztottam azt a pontot, ami legtávolabb esett mindenkitől (bár nem vagyok jó matematikából, az ilyesmihez mégis különleges tehetségem van), és leültem. Most még az sem zavart, hogy háttal ülök mindennek és mindenkinek, pedig ez általában eléggé idegesíteni szokott. Ám ezen az estén inkább csak elbújtam volna a világ elől. Kicsit sajnáltam, hogy nem lehet a szobákban étkezni, aztán rájöttem, hogy ennyi szocializálódásra még nekem is szükségem van, úgyhogy valójában szerencse, hogy nincs a kívánalmaim szerint megoldva az étkezés.

– Szabad? – csendült egy ismerős hang a hátam mögött. A kérdés végigborzongatta minden érzékemet, és ezt leplezni próbálván mosolyogva hátrafordultam, miközben így szóltam:

– Persze, ülj csak le nyugodtan.

Alexei.

Figyeltem, ahogy elegáns léptekkel megkerüli az asztalt, majd elhelyezkedik a szemközti padon. Hirtelen rám emelte smaragd tekintetét, amivel sikerült igazán zavarba hoznia, úgyhogy gyorsan lesütöttem a pillantásomat, és megszemléltem a tányérom tartalmát, ami alig fogyatkozott, pedig már legalább tíz perce itt ültem. Újra felnéztem, és láttam, hogy még mindig engem néz, kezét az asztal alatt tartva, még csak véletlenül sem közel az evőeszközökhöz, hogy elkezdjen végre enni, és oldja a feszültséget, amelyet nyilván csak én érzékeltem. Valójában még az is felmerült bennem, hogy talán nem is érez semmit, mert az arca éppolyan kifejezéstelen volt, mint eddig bármikor (leszámítva a kis félmosolyomat, ami persze könnyen lehet a képzeletem játéka is). Mondj valamit, bíztattam magamat. Elbámultam Alexei válla felett, és azon járt az agyam, hogy mi a fenét mondhatnék, majd kiböktem az első mondatot, ami az eszembe jutott:

– Mit csinálsz itt... ilyen későn? – tettem hozzá pánikszerű gyorsasággal, és bíztam benne, hogy nem vette észre szünetet az eredeti kérdés és a kiegészítés között, bár a szünet legalább fél percesnek tűnt visszagondolva rá. Úgy látszik, Alexei eltekintett a kérdésem értelmetlenségétől, és a magától értetődő „vacsorázom" helyett így felelt:

– Még gyakorolnom kellett egy kicsit.

– Gyakorolni?

– Fegyver. Gondolom, emlékszel az airsoftra, amit mutattam.

– Hogyan is felejthetném el... – és rögtön arra gondoltam, hogy milyen idióta voltam, amikor azt hittem, hogy valódi puska van nála.

– Diétázol?

– Hogy micsoda? – lepődtem meg hirtelen. – Nem, nem, dehogy. Miért?

– Csak azt néztem, hogy mit eszel. Saláta. Úgy látszik akkor, hogy ez az amerikaiak szokása.

– Szeretem a salátát. És nem vagyok amerikai.

– Hát akkor mi vagy?

– Magyar.

– Mennyi ideig éltél ott?

– Hát... hát nem sokat igazából.

– Akkor hol éltél?

– Itt is, ott is – feleltem kitérően, ám Alexei kérdő tekintetét látva kifejtettem egy kicsit bővebben. – Kanada, Ausztrália, Spanyolország, Franciaország, Egyesült Arab Emirátusok.. de főleg az Egyesült Államokban.

– Tehát amerikai vagy.

– Nem, nem vagyok.

– De igen.

– Csodálatos. Most már te is ezzel jössz. Az amerikaiak nem tartanak odavalósinak, a magyarok szintén nem gondolják azt, hogy közülük való vagyok, mivel nem is éltem ott még csak egy fél évet sem, és nagyjából ugyanez igaz a többi országra is.

– Értem – felelte egyszerűen.

– Gondolom neked sokkal egyszerűbb meghatározni, hogy melyik ország az otthonod.

– Oroszország – bólintott. – Egész életemben itt éltem.

– És sosem vágytál rá, hogy máshova költözz? Hogy utazgass a világban?

– Te sosem vágytál rá, hogy legyen egy otthonod, ahova hazatérhetsz?

– Ez nem válasz.

– Dehogynem.

– Mégis mennyiben?

– Mindig arra vágyunk, ami nem lehet a miénk – nézett jelentőségteljesen a szemembe. Na jó, talán nem is volt annyira jelentőségteljes, de szeretek akként gondolni rá, hogy az volt. Egy pillanattal később a tányérjára fordította a tekintetét, és végre elkezdett enni. Apró fejrázás után folytattam én is a vacsorámat. Eleinte két falat között sandítottam a velem szemben ülő Alexei felé, aztán később már leplezetlenül bámultam, de úgy tűnt, nem őt ez nem zavarja, sőt, mintha észre se vette volna. Szemügyre véve a ruháit is láttam, hogy ezúttal nem az egyenruha, amiben tegnap láttam a csapatával, hanem ugyanaz a fekete pulóver, ami már reggel is rajta volt, ám most hiányzott a mellény, amit délelőtt még viselt. A pulóver felső része ki volt gombolva, és alóla kilógott a fehér ing. Mivel az ing is ki volt gombolva, így láttam, hogy valamilyen nyaklánc lóg a nyakában bőr szíjon. Jobb kezének középső ujján egy különös ezüst gyűrűre lettem figyelmes, amelynek oldalán lángok futottak végig, s a kiindulópontjuk a gyűrűt díszítő sötétvörös kő volt, amely belesüllyedt az ezüstbe.

Elgondolkoztam rajta, hogy meg kéne szólalnom, ám arra jutottam, hogy inkább nem mondok semmit, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam magamat valamivel már megint, amit aztán magányos perceimben elemezgethetek folytonosan, és egyébként is neki kellene most már valamit mondania. Épp mikor ideértem a gondolatmenetben, Alexei megszólalt:

– Nem lenne kedved sétálni egyet vacsora után?

– Úgy érted kint?

– Nem, kint most vihar van. Az egyetemen belül gondoltam. Gyönyörű épület, és biztos vagyok benne, hogy még rengeteg hely van, amit nem ismersz.

– Hát, nem tévedsz nagyot. Nagyjából csak a saját szobámat, meg az étkezőt ismerem. Ja, és a könyvtárban is voltam már egyszer.

– Az nem sok. Befejezted? – nézett a tányéromra, amelyhez nem nyúltam hozzá már egy ideje. Megfeledkeztem róla. Megint. Bólintottam, ám tudtam, hogy meg fogom még bánni, hogy nem fejeztem be a vacsorámat. Odavittük a tányérjainkat az asztalhoz, amelyen a használt edényeket gyűjtötték, aztán elindultunk kifelé. Igyekeztem Alexei lépteihez igazítani a sajátjaimat, ami kissé nehéznek bizonyult, lévén, hogy jóval magasabb volt nálam. Ami azt illeti, nem csak nálam, de mindenki másnál is magasabbnak látszott. Talán lehetett két méter magas is. Vagy talán nem. Valójában fogalmam sem volt róla, sosem voltam jó az ilyesmi megtippelésében.

– Szóval milyen filmeket szeretsz? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább a csendet, ám Alexei arckifejezése láttán azt gondoltam, hogy ezerszer is inkább csendben kellett volna maradjak. – Ez most egy rossz kérdés volt? – tettem fel egy még idiótább kérdést.

– Nem, dehogy. Csak... valójában fogalmam sincsen. Nem igazán van időm filmeket nézni.

– Akkor mit csinálsz?

– Edzem.

– Edzel?

– Igen – felelte olyan hangon, hogy úgy éreztem, mintha szövegértelmezési problémáim lennének, és Alexei nagyon kedves akarna lenni hozzám, mert tudja, hogy gondjaim vannak a beszélgetésekkel. Persze nem tudom, hogy hogyan sikerült mindezt egyetlen szóba belesűrítenie, de higgyétek el nekem, hogy sikerült neki.

– És mit csinálsz szabadidődben?

– Veled sétálgatok.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy sosem szoktál kikapcsolódni, és évek óta ez a második alkalom, hogy bármi mást is csinálsz az edzésen, alváson, evésen, és egyéb létfenntartáshoz szükséges dolgokon kívül?

– Valami ilyesmiről van szó, igen.

– Nincs barátnőd vagy valami ilyesmi? – Na, ezt igazán ügyesen összehoztad, gratulálok. Talán nem kellene mindent azonnal kimondani, ami csak előbukkan a fejedben. Most aztán egészen biztosan azt fogja hinni, hogy nyomulni próbálsz rá. Persze, lehetnék őszinte is, és bevallhatnám, hogy nem is járna túl messze az igazságtól. De nem vagyok őszinte típus ilyen esetekben.

– Nincsen – felelte ugyanazzal a félmosollyal, amit már egyszer láttam tőle a nap folyamán. Áhá. Tehát akkor nem csak hallucináltam. A félmosoly igenis létezik!

Hirtelen feleszméltem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen folyosón haladunk, mert annyira belemerültem a barátnő–félmosoly problémakörbe, hogy még csak a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy merre megyünk.

– Merre megyünk?

– Nem vagy valami jó megfigyelő.

– Ezt mégis miből szűrted le?

– Délelőtt sem jeleskedtél benne.

– Talán azért, mert valami vagy valaki folyton eltereli a figyelmemet – nyomtam meg a valaki szót, hogy egy kis felületes bűntudatot ébresszek Alexeiben azért, amiért ilyeneket mond nekem, ám úgy tűnt, nem válik be a taktikám, mert még csak rám se nézett.

– Észak felé haladunk.

– Ezzel most sokat segítettél.

– Ugye tudod, hogy még csak egy fél órát se élnél túl, ha húsz kilométerre kerülnél a civilizált világtól?

– Igazán köszönöm a bizalmat! Húsz kilométert azért még én is meg tudok tenni, akármennyire is elkényeztetett városi puhánynak próbálsz beállítani!

– Mondd csak, mit gondolsz a tűzről? – kérdezte hirtelen váltással.

– A tűzről? Hogyhogy mit gondolok róla?

– Hát mit gondolsz róla? Szereted nézni, vagy csak egy hasznos jelenségnek tartod? Tudod, gondolatok. Általában szoktak lenni az emberek fejében.

– Igen, köszönöm a felvilágosítást, az enyémben is szoktak lenni néha – feleltem kissé nagyobb felháborodást tettetve, mint amelyet valójában éreztem. – Hát nem is tudom... Természetesen hasznos dolog, de egy kicsit tartok tőle. És persze, szeretem nézni – tettem hozzá.

– Pedig azt hittem, hogy egy ilyen harcias jellem jobban vonzódik a tűzhöz.

– Nos, tévedtél.

– Előfordul – vonta meg a vállát, majd hirtelen megállt. Még szerencse, hogy egy fél lépéssel lemaradva tudtam csak követni, különben biztos nekimegyek az ajtónak, ami előttünk állt, de így bárminemű kellemetlenség nélkül le tudtam fékezni.

– Szóval hol is vagyunk? – kérdeztem újra.

– Majd mindjárt meglátod.

Kinyitotta az ajtót, és egy gyéren megvilágított, felfelé vezető lépcsősort pillantottam meg.

– Most az egyszer előremennék, ha nincs ellene kifogásod. Én már ismerem a járást.

– Csak tessék.