Kiléptem a folyosóra, és az ajtó hangtalanul csukódott be mögöttem. Néhány lépéssel ott termettem a 324-es számmal díszített ajtó előtt. A négyes szám közepében egy apró, messziről alig látható, ezüstszínű halálfejes matrica csillogott. Nahát, ezt eddig észre sem vettem. Mély levegőt vettem, és bekopogtam. Néhány pillanaton belül ki is nyílt az ajtó, és mire észbe kaptam, a szoba kellős közepén álltam, és tátott szájjal bámultam. Ruhák voltak szanaszét dobálva, a szekrény ajtaján egy kék törölköző, a szék támláján egy kabát lógott, és a szoba, amely alapjában véve ugyanolyan volt, mint az enyém, mégis teljesen különbözött a szomszédban lévőtől. Mark már itt lehetett néhány napja, és kicsinosította a szobáját, amit mi sem bizonyított jobban, mint a falakon virító plakátok, amelyek... félmeztelen férfiakat és divattervezőket ábrázoltak.

– Nem mondod komolyan, hogy te... – kezdtem akadozva.

–... ilyen hihetetlenül jó ízléssel vagyok megáldva? De igen. – Amikor a poszterekre sandítottam, hozzátette: – És igen, meleg is vagyok.

– Tudtam, hogy valami nem stimmel veled. Túl tökéletes lettél volna – sóhajtottam kissé csalódottan.

– Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem fogok az éjszaka közepén rád rontani, hogy lebeszéljem rólad a bugyidat – kacsintott Mark.

– Nem, viszont annál nagyobb az esélye annak, hogy drámázva beszédülsz a szobába, és végignyöszörgöd a fél éjszakát, mert elfogyott a kedvenc samponod.

– Honnan tudod, hogy ilyen fontos számomra a frizurám? – kapott oda eltúlzott mozdulattal a hajához Mark, mire hangosan elnevettem magamat.

– És mi ez a rendetlenség? – kérdeztem válasz helyett.

– Kerestem valamit. Egyébként nem jellemző.

– Szóval, mióta vagy itt? – folytattam a társalgást.

– Néhány napja, de ez elég is volt ahhoz, hogy feltérképezzem a kastélyt és a közvetlen környezetét. A legtöbben még nincsenek itt, majd csak az első hét végén érkeznek, egy-két nappal a tanítás megkezdése előtt. Azt hiszem, hiányolni fogom ezeket a csendes, nyugodt napokat. Összeállítottad már az órarendedet?

– Még nem. Miért, te már igen?

– Nagyjából. De gyere, menjünk le a könyvtárba, ott minden kurzusról van nyomtatott ismertető, és vannak számítógépek is. Összeállíthatjuk az órarendeket. Akár választhatunk közös kurzusokat is.

– Igen, mintha ikrek lennék.

– Pontosan – felelte, mire mindketten nevetésben törtünk ki. – Akkor megyünk?

– Csak utánad.

Néhány perc múlva már a kihalt folyosón sétáltunk, amely a főlépcsősorhoz vezetett. A folyosó és a lépcső, ahogy az egy palotához illik, vörös padlószőnyeggel volt borítva, amelyeket aranyszínű szegélylécekkel rögzítettek. A falakon festmények, főleg tájképek voltak elhelyezve, eredeti, kézzel készült alkotásoknak tűntek, nem pedig sorozatgyártott termékeknek. Az első emeletre megint épphogy csak egy pillantást vetettem, majd a kanyarulat eltakarta szemem elől, így ismét előre figyeltem, szerencsémre, mivel egy fiú rohant el mellettünk, és ha nem lépek félre az utolsó pillanatban az útjából, akkor egyenesen nekem rohan.

– Nem, nem, nem! Ez lehetetlen! Ez nem történhet meg velem! – kiabálta, lépteinek zaját hamarosan elnyelte a csend. Dermedten, tátott szájjal álltam hosszú másodpercekig, megmozdulni sem tudtam, nemhogy megszólalni.

– Mi a fene volt ez? – kérdeztem újdonsült barátomat, mikor megtört a jég, és ismét képes voltam levegőt venni.

– Fogalmam sincs. Már láttam őt egyszer vagy kétszer. Ideges alaknak tűnt. Lehet, hogy bedilizett – vonta meg a vállát Mark, és tovább indult.

– Elég megdöbbentő volt.

– Az – hagyta helyben Mark. – Itt is vagyunk.

Hatalmas tölgyfa ajtó magasodott előttünk, és ha Mark nincs velem, egészen biztosan nem mertem volna benyitni, de ő gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset, és beljebb tessékelt. Azt gondoltam, hogy egy ekkora könyvtárnak egy középkorú, házisárkányszerű női könyvtárosa van, de meglepetésemre sehol sem láttam asztalt, vagy egyáltalán bárkit is rajtunk kívül. Mint Marktól később megtudtam, mindent meg lehet keresni a digitalizált katalógusban, és igazán egyszerű a kezelése, úgyhogy semmi szükség nem volt könyvtárosra. A terep ismeretének magabiztosságával vezetett a hármas számú számítógépszobába (ugyanis öt volt belőlük).

– A hármas a kedvencem – mondta Mark, és bár nem láttam még a többit, valahogy meg tudtam érteni, hogy miért választotta ezt. Vékony, fából készült lemezekkel voltak elválasztva az egyes bokszok egymástól, és minden lemez teteje díszesen faragott volt, különböző mintákkal és színekkel dekorálva. Minden bokszhoz egy-egy hatalmas, sötétbarna karosszék tartozott. Mark azonnal a terem másik végébe indult, és én követtem, bár néha meg-megálltam egy-egy pillanatra, hogy megcsodáljam a gyönyörű díszítéseket az elválasztó lemezeken.

– Ez itt az én helyem.

– Máris kisajátítottad? Mi van, ha egy felsőbb éves már előtted szemet vetett rá?

– Majd vérre menő harcot fogunk vívni. Ha elesnék, bár természetesen nem fogok, akkor elvárom, hogy hosszas gyászbeszédet mondj a temetésen, és utána dühödten ostromold meg az akadémiát.

– Mindenképpen – bólogattam helyeslően, miközben Mark helyet foglalt a tigrisekkel mintázott elválasztó lemezek közötti bokszban. Én a mellette lévőt választottam, amelyen a magasra szökő hullámok között delfinek játszottak.

– Utálom ezeket a touchpadeket... – dünnyögte Mark félhangosan.

Megnyomtam a bekapcsoló gombot, és egy perc múlva már használatra készen állt a rendszer. A háttérben egy, az iskoláról készült fotó volt. Ahogy körülnéztem a mappákban, láttam, hogy rengeteg fotó van az iskoláról. De akkor én miért nem találtam egyet sem? Nem értettem a dolgot, de nem akartam túl sokat lamentálni rajta, úgyhogy inkább megnyitottam az „órarend" nevű programot, ami a kódomat kérte, mielőtt tovább engedett volna. Emlékezetembe idéztem a kódot, amelyet e-mailben kaptam még néhány nappal ezelőtt, és beütöttem, mire azonnal felvillant egy másik ablak, amelyen felszólítottak, hogy cseréljem a jelenlegi jelszót egy biztonságosabb, új karakterhalmazra. Rövid ideig gondolkodtam, hogy mi legyen az, majd beírtam egy új jelszót, és csak reménykedtem benne, hogy nem fogom elfelejteni. Annyira jellemző lenne rám, ha már a tanév első hetében a rendszergazdákhoz kéne rohangálnom, mert elfelejtettem a jelszavamat.

Felvillant a következő ablak, amely egy halvány bézs hátterű táblázatszerűség volt. Láttam, hogy van egy-két kötelező tárgy, aminek az előadásai rögzítve voltak, ám szerencsére egyik sem kezdődött 10 óra előtt, és nem is akartam ezen a szerencsés helyzeten változtatni azzal, hogy elé időzítek egy-egy gyakorlatot. Orosz nyelv I., Orosz történelem I., Angol nyelv, Európa történelme I., Matematika I.... Micsoda?! Matematika I.? Hát ez meg hogy lehetséges?

– Te jó isten, neked is van matek? – kérdeztem döbbenten Marktól.

– Persze, hogy van. Szép is lenne, ha nem lenne, hiszen informatikát akarok tanulni.

– Jó, jó, de hogy jön a matematika az én történelmi tanulmányaimhoz? – kérdeztem még mindig a sokkoló hír hatása alatt.

– Mindenkinek ugyanazok az első évben a tárgyai.

– Hogyhogy ugyanazok? Mi az, hogy ugyanazok? Miért kell nekem azt tanulni, amit egy hozzád hasonló matekzseninek?

– Mondd csak, utána néztél te egyáltalán az iskolának? – csóválta a fejét Mark.

– Persze, hogy utána néztem, de a honlapon csak diákcsalogató képek és általánosságok voltak.

– Ja, hát persze, te nem tudtál bejutni a belső adatokhoz.

– Oké, kis technikai zsenim, felvilágosítanál, hogy mi folyik itt?

– Persze. Tehát az van, hogy az első évben mindenki ugyanazt tanulja, aztán ha túljutottál az első éven, akkor választhatsz, hogy hogyan tovább.

– Ha túljutottam? Istenem, már most úgy érzem, hogy nem fogom két hónapnál tovább húzni.

– Nyugi, majd segítek, ha elakadsz a tanulásban – vigyorgott rám Mark, mire rögtön tudtam, hogy neki biztosan nem lesznek problémái a vizsgákkal. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy még sosem volt jelesnél rosszabb jegye, ha volt, az is maximum filozófiából vagy valami ehhez hasonlóból, de csak azért, mert nem volt kedve kinyitni a könyvet.

– Lekötelezel – mormoltam szinte hangtalanul, és visszatértem az órarend többi részéhez.