Nem telt túl jól se az éjszakám, se az azt követő tanítással töltött idő. Mármint engem tanítottak természetesen, nem pedig fordítva, de azt igazán túlzás lenne állítani, hogy tanultam is volna, mivel a figyelmem unos-untalan elkalandozott. Egyszerre rettegtem és vártam az este eljövetelét. Azt hiszem, hogy ilyenkor érezzük leginkább valósnak az eltelt percek hosszát. Amikor tartasz valamitől, és nem akarod, hogy bekövetkezzen, akkor érdekes módon túlságosan gyorsan eltelik az idő, és máris szembetalálod magadat a helyzettel, amit legszívesebben inkább elkerültél volna. Amikor nagyon vágysz valamire, akkor minden perc egy-egy hosszú-hosszú órának tűnik, és amikor a várt dolog bekövetkezésének küszöbén hátratekintesz, hogy visszaidézd, mivel is töltötted a napot, leginkább csak azon csodálkozol, hogy mégis hogyan voltál képes túlélni. Persze miután belépsz az ajtón, és megtörténik a várva várt esemény, akkor már eszedbe sem jut a sok várakozással töltött óra. Én valahol a kettő között voltam, mert egyrészt alig vártam már, hogy részt vehessek a Télköszöntő Bálon Alexei oldalán, másrészt viszont elborzasztott a tömérdek lehetőség, amellyel elszúrhattam az estét. Arról nem is beszélve, hogy olyanok is voltak, amiket egyszerűen ki sem védhettem, mert nem rajtam múltak. Mindez nyilvánvalóan csak a túlfűtött képzeletem terméke volt, ám éppolyan valósnak éreztem minden egyes aprólékosan kigondolt balszerencsés esetet, mintha csak az előbb történt volna meg velem a valóságban is. Igyekeztem ilyenkor minél részletesebben elképzelni a rossz lehetőségeket, ha már eszembe jutottak, mert minél részletgazdagabb a kidolgozás, annál valószerűtlenebb, hogy valóban pontosan úgy meg is történjen. Ez amolyan kis elméletem volt, s bár tudtam, hogy a valóság alakulásának nem sok köze van az én képzelgéseimhez, mégis megnyugtatott ez a fajta elmélkedés. Ezzel szinkronban természetesen a pozitív események részletes elképzelését igyekeztem kerülni, hogy azok viszont könnyebben bekövetkezhessenek, ám ez természetesen azzal járt, hogy elég nyomott hangulatban telt a pénteki napom.

A stressztől és a saját hülye gondolataimtól megfájdult a fejem. Így hát még kelletlenebbül láttam neki a készülődésnek. Órákkal előbb elkezdtem készülni, mint amikorra Alexei ígérte az érkezését, ám mivel készülődés közben mással is foglalkoztam (e–maileket nézegettem, cikkeket olvastam, hogy eltereljem a figyelmemet, még Markhoz is átszaladtam, de alig akart beengedni), így hát végül kapkodnom kellett, mert arra eszméltem, hogy már csak fél óra van Alexei érkezéséig. Csodával határos módon végül mégis elkészültem, és amikor öt perccel nyolc előtt kopogtattak az ajtómon, tündöklő mosollyal nyitottam ajtót. A mosoly szinte azonnal csodálkozásba váltott, amikor megláttam a küszöbön álló... Markot. Egyszerű fekete öltönyt viselt, ám nem tudta megállni, hogy „fel ne dobja valamivel ezt az unalmas viseletet", így a szíve fölé odabiggyesztett egy különös, kékes színű virágot, amely harmonizált a nyakkendőjének színével. Még sosem láttam hasonlót, de ezen még csak egy kicsit sem lepődtem meg, ugyanis Marktól még az is kitellett, hogy a világ másik végéről hozat valamit, csak hogy tökéletes legyen a kinézete. El kellett ismernem, hogy valóban nagyon jól festett. Azért jött, hogy még indulás előtt gyorsan „konzultáljunk egy utolsót", ahogyan ő fogalmazott, ám ez természetesen abban merült ki, hogy kritikus megjegyzéseket tett szinte mindenre, a hajamtól kezdve a sminkemen át egészen a cipőmig, és gyorsan igazított egy–két dolgon. Szerencsére megbízhattam Markban, mert igazán értett ahhoz, amit csinált, és ez jól is jött, mivel alig léptem a tükör elé, miután kitoltam a tiltakozó Markot, hogy induljon el végre Jelenáért, már kopogtak is. Ezúttal biztosra vettem, hogy Alexei lesz az. Ha nem, akkor igazán népszerű vagyok ma este, gondoltam.

Valóban Alexei volt az. Zsebre tett kézzel álldogált az ajtóban, amin akár meg is sértődhettem volna, mert éppen olyan volt, mintha órák óta ott várna rám, pedig maximum fél percet kellett várnia, vagy még annyit sem. De nem sértődtem meg, mert túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a levegővételre koncentráljak. Ő is öltönyt vett fel, akárcsak Mark, ám nem viselt nyakkendőt, ingének nyakát lezseren kigombolva hagyta. Semmiféle kiegészítőt nem viselt, kivéve az elmaradhatatlan vörös köves gyűrűt, amelyet csak akkor láttam meg, amikor kihúzta a kezét a zsebéből, hogy odanyújtsa a karját. Rajta valahogy nem látszott az a fajta lenyűgözöttség, amelyet én magam produkáltam a láttára, így hát kezdtem kételkedni abban, hogy valóban jól áll nekem a ruha. Nem vittem magammal táskát, bár ezzel kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy még meg fogom bánni, mert így folyton másoktól kell majd kéregetnem mindent, de valahogy nem passzolt a ruhához egyik táskám sem, és erről a kiegészítőről valamiért teljesen el is felejtkeztem, amikor a boltban voltunk. Csak reménykedtem benne, hogy mások sem akartak egész este egy táskát cipelni a kezükben, és nem én leszek az egyedüli, aki kilóg a sorból. A mágneskártyát belerejtettem a ruhám fodrai között ügyesen megbúvó zsebbe, amelybe már más nem is fért volna. Hálát adtam az égnek, hogy legalább ez belefér a zsebbe, különben tényleg kellemetlenül éreztem volna magamat, hogy nem tudom hova rakni a kártyát, azt pedig nem éreztem tanácsosnak, hogy bárkinek is odaadjam. Ha esetleg kényelmetlen lenne, akkor majd odaadom Marknak, gondoltam magamban, miközben Alexeibe karoltam, és szótlanul elindultunk a lépcső felé. A bál a földszinten lévő fogadóteremben került megrendezésre, így arrafelé vettük az irányt mi is.

Amikor beléptünk a terembe, lélegzetelállító látvány fogadott minket. Azt gondoltam, hogy nem vacsorával egybekötött lesz az esemény, és nem is tévedtem nagyot, hiszen nem láttam asztalokat sehol sem, csak pincérek járkáltak körbe-körbe pezsgőt és falatnyi ételadagokat szervírozva. Áhá, szóval állófogadás. Nagyon puccos. Reménykedtem benne, hogy nem lesz kaviár és különféle belsőségekből készült alkotóeleme mindegyik ételnek, mert akkor nem sok esélyem lesz arra, hogy bármit is egyek. Épp csak egy pillanatra álltunk meg a bejáratnál, de egy pincér máris ott termett, és pezsgőt kínált, amiből Alexei el is vett egyet. Őszintén szólva ezen meg is lepődtem, mert azt gondoltam, hogy a hihetetlenül öntudatos életébe nem fér bele az alkohol. Egyéb esetben csak megráztam volna a fejemet, de valamiért szükségét éreztem annak, hogy elvegyek én is egy poharat. Hátha olyan fajta pezsgőt, amit én is szeretek. Csak a nagyon édes fajtát ittam meg, és abból se túl sokat. Nem igazán szerettem az alkohol ízét, így nem ittam túl gyakran, bár érdekes módon az asztal alá tudtam inni bármelyik edzett ismerősömet, aki hetente több alkalommal is engedett az alkoholos italok hívó szavának. Természetesen a másnapi macskajajt legszívesebben kihagytam volna, ezért minden alkalommal megfogadtam, hogy nem fogom túlzásba vinni legközelebb. Általában sikerült is betartani, ám néha-néha engedtem a kísértésnek. Ajkamhoz érintettem hát a poharat, amely leginkább kristálypohárnak tűnt, és amikor közelebbről is szemügyre vettem, akkor megbizonyosodtam felőle, hogy valóban az. Ezek után biztos voltam benne, hogy a tálcák, amelyeken felszolgálták az ételt és italt, ezüstből készültek. Puccos, de most komolyan. Legalább azt tudjuk, hogy nincsenek itt vámpírok, de ha megjelennének, akkor lenne mivel védekezni. Lágyan elmosolyodtam, aztán arra gondoltam, hogy igazán nem ildomos ilyeneken gondolkoznom, amikor egy ilyen eseményen vagyok. De nem tehettem róla, általában ilyesmik jutottak eszembe, amikor olyan környezetbe kerültem, ahol nem éreztem magamat teljesen otthon. Nem mondom, hogy nem tetszettek a puccos partik, de valahogy mindig esetlennek éreztem magamat, és oda nem illőnek.

A mellettem álló Alexei ezzel szemben olyannak tűnt, mint aki tökéletesen jól érzi magát. A legteljesebb mértékben udvarias volt, és valahogy minden mozdulatából az tűnt ki, hogy teljesen otthon mozog ebben a világban. Igyekeztem felidézni a puskás, fekete öltözetű Alexeit, amint éppen a hóba teper a második találkozásunkkor, de valahogy képtelen voltam rá. Egyszerűen mintha ide tervezték volna, ebbe a környezetbe.

A terem egyik szélén Marcela alakját láttam felvillanni, amikor végigpásztáztam a tömeget, és mikor visszaugrott a tekintetem rá, láttam, hogy ő is észrevett engem. Integetett, ezért szolidan intésre emeltem a kezemet, és éppen elindultam volna felé, amikor Alexei gyengéden másik irányba húzott:

– Ne!

Elkezdtünk lassan körbe-körbe sétálni a teremben. Mindenki más is így tett, illetve egy–két pár megállt a fal mellett beszélgetni, így hát nem lógtunk ki a sorból.

– Miért ne? – fordultam kérdő tekintettel felé.

– Nem ezt diktálják a hagyományok. A táncig nem beszélhetsz, csak a partnereddel. Így az illendő. – Tehát megint majdnem sikerült magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Nem ez lett volna az első példa a társasági érintkezéseim igencsak rövid sorában. Néha nem értettem, hogy hogyan lehetek a szüleim gyereke, akik úgy tűnt, hogy teljesen magától értetődőnek tartottak minden egyes szabályt, és mintha sosem kellett volna megtanulniuk semmit sem. Na, jól van, tehát nem beszélhetek senkivel sem Alexei-en kívül. Akkor tegyük egy kicsit érdekesebbé, ne csak a jól bevált „értem" vagy „rendben" legyen a felelet:

– Igazán nem hibáztathatsz, hiszen a partnerem nem túl bőbeszédű.

Felhúzott szemöldökkel nézett rám, és úgy tűnt, sikerült elvennem a kedvét attól, hogy ma este megszólaljon még egyáltalán, ám kisvártatva azt mondta:

– Neked kellett volna beszélgetést kezdeményezni.

– Nekem? Hát persze. Ez is nyilván egy az illemszabályok hosszú sorából, amellyel én nem vagyok tisztában – mondtam enyhe gúnnyal a hangomban.

– Valószínűleg – értett egyet, ám ez természetesen csak feldühített. Mégis honnan kellene tudnom a hülye illemszabályokat, amik ezen az isten háta mögötti vidéken érvényesek? Vagy talán ezek mindenhol érvényesek, és nekem ez idáig halvány fogalmam sem volt róluk? Nem, azért az mégis csak túlzás lenne. Inkább az a valószínű, hogy Alexei egy másik korból származik, és valami véletlen folytán került a XXI. századba. Esetleg tényleg Romanov, és olyan neveltetésben részesült, mint amilyenben egy királyi család sarjának részesülnie kell. Ezzel persze én, akinek a szülei gyakorlatilag újgazdagok voltak, nem vehettem fel a versenyt. Dühöm átcsapott enyhe szégyenérzetbe, de aztán inkább mégis kihúztam magamat, mert úgy véltem, hogy nem lehet semmi okom sem arra, hogy rosszul érezzem magamat, hiszen mostanra már igazán ki kellett volna múlnia annak a nézetnek, amely szerint egy nemesi családból származó egyén többet ér, mint egy nem nemesi családból érkező.

– Akkor legyél szíves ismertetni azokat az illemszabályokat, amelyeknek a mai estén meg kell felelnem. – Alexei rám emelte smaragd tekintetét, de képtelen voltam kiolvasni belőle, hogy vajon mit gondolhat most magában. – Gondolom, felsőbb évesként ez lenne a feladatod...

– Valóban – mondta ismét, és még mindig engem nézett ugyanazzal a különös tekintettel. – Ha esetleg valami olyat csinálnál, amit nem illik, akkor azt igyekszem idejében megakadályozni majd. De nem hiszem, hogy külön előadást kellene tartanom neked abból, hogy hogyan illik viselkedni.

– Mondja ezt az, aki egy üveget sem tud megköszönni...

– Tessék? – kérdezett vissza meghökkenve.

– Semmi – motyogtam.

Alexei hirtelen olyan lett, mint akibe belecsapott a villám, és ettől pontosan az ellenkezőjét teszi, mint amit idáig.

– Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. – Túlságosan békülékeny. Túlságosan elnéző. Alexei nem ilyen szokott lenni. Persze az is lehet, hogy én vagyok túl érzékeny, és inkább a vitalehetőséget keresem ahelyett, hogy hogyan tudnánk ezt az estét kellemesen eltölteni. Hirtelen belém hasított a felismerés: most én játszottam, nem ő! Én voltam az, aki úgy csinált, mintha nem lennénk már együtt (miért, együtt vagyunk?, fogalmazódott meg rögtön a kérdés, de félresöpörtem a gondolatot), és nem mutatta volna már ki, hogy törődik velem. Mégis miért akarok akkor vele vitatkozni? Miért akarom, hogy nekem legyen igazam? Tudom persze, hogy ez a természetemből is fakad, de ettől függetlenül érthetetlen volt. Miért akarom magamat intellektuálisan Alexei fölé helyezni minden áron, amikor azt érzem, hogy jóval alatta vagyok? Talán csak ki akarom ezt a két ellentétes vágyat és érzelmet egyenlíteni? Alexei még mindig engem bámult. Szerényen, természetesen, csak kerüljük a feltűnést! Na, jó, hát szerencséje van, békülékeny hangulatba kerültem én is. Félretettem a negatív érzelmeimet, és csak ennyit mondtam:

– Én is sajnálom. – Alexei biccentett, és nem kérdezte meg, hogy mit sajnálok. Szerencsére, mert valójában nem tudtam én sem, hogy mit is sajnálok. Azt, hogy túlságosan gyorsan felkaptam a vizet? Vagy azt, hogy nem reagáltam elég udvariasan arra, amit mondott? Vagy valójában nem is sajnálok semmit, csak így tűnt illendőnek reagálnom? Fogós kérdés volt, annyi szent.

Feltűnt Mark is a tömegben, denem próbált meg odajönni hozzám, csak enyhe mosollyal ajkán biccentett, amit énszintén egy mosollyal nyugtáztam. Valószínűleg Jelena elmondta neki, hogy mithogyan illik, gondoltam először, aztán rájöttem, hogy nem, igazából az tűnik aleghihetőbbnek, hogy Marknak semmiféle szüksége sem volt eligazításra, mertebben is teljesen profi volt, ahogyan minden másban is. Mintha csak a fejébenlenne az összes tudás a világon, vagy mintha a koponyájában is egy számítógéplenne, és képes lenne rákeresni a megfelelő adatra bármelyik másodpercben. Ígyhát természetesen most is kifogástalanul viselkedett.