Fogalmam sem volt, mit felelhetnék, csak a számat tátottam. Ruha? Azt akarják, hogy kiöltözzek a vacsorára? Hirtelen azt kívántam, bár itt lenne Alexei, hogy kimentsen ebből az egészből. Csakhogy két lépés múltán rádöbbentem, még ha itt lenne is, akkor sem tudna kimenteni. Tegnap már megtette. Megmondta, hogy még egyszer nem fog menni.

Lexi szobája a ház egy másik szárnyában volt, és a legkevésbé sem hasonlított Alexeiére. Minden csupa fehérben és a rózsaszín különféle, visszafogott árnyalataiban pompázott. Az ajtóban megtorpantam.

Lexi, aki ekkor már a szoba közepén járt, megpördült.

– Mi az? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Nem tűntél igazán... rózsaszínnek – fejeztem be sután a mondatot.

Lexi felnevetett, hátravetette gesztenyebarna tincseit.

– Igazi királylány voltam gyerekként. – Vállat vont. – Nem volt szívem kidobni ezeket a vackokat.

Óvatosan beléptem a szobába. A fehér falakon a különböző festmények függtek, akadt, ami ismerősnek tűnt, de azonnal megakad a pillantásom egy olyan falszakaszon, ahová bekeretezett, védőüveg mögé rejtett rajzokat akasztottak. Az egyik a Volkov-palotát ábrázolta, azonnal felismertem az oszlopokról meg arról az óriási bejárati ajtóról. Közelebb sétáltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem.

– Tetszik? – kérdezte Lexi mellém lépve. – Alexei rajzolta.

Döbbenten felé fordultam.

– Alexei...?

– Nagyon ügyes. Bár nem hiszem, hogy rajzolt volna bármit is az utóbbi időben... – Oldalra billentett fejjel tanulmányozta a képet. – Ezt úgy öt éve rajzolhatta?

Elképedve visszafordultam a kép felé.

– Csak épületeket rajzolt? – kérdeztem Lexitől.

Tudtam, hogy átlátszó a kérdésem, de képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Olyan keveset tudtam meg Alexeiről, mialatt együtt voltunk, és most, hogy itt voltam, az otthonában...

Lexi felnevetett.

– Nem, mindenfélét. Volt egy képregénye is. Mi is volt a címe? Ja, igen, A télkirály.

– A télkirály? – visszhangoztam. Olyan ismerősnek tűnt a cím, mintha hallottam volna már valami ilyesmit korábban... Hirtelen beugrott. – Morozko?

Lexi meglepetten felém fordult.

– Ó, hallottál Morozkóról? Igen, azon a legendán alapult a története.

– Volt benne egy Zinaida nevű lány?

Lexi felvonta egyik elegánsan ívelt szemöldökét.

– Nem hiszem. Bár, igazság szerint csak az első rész felét olvastam, a rajzok tök jók voltak, de a sztori eléggé... – Elhallgatott, és vállat vont. – Szerintem ott van valahol a polcán, ha kíváncsi vagy rá.

Bólintottam.

– Rákérdezek majd.

– Jól van. De most – ragadta meg a vállamat, hogy megfordítson – irány a gardrób!

Elfintorodtam, bár Lexi, aki a lapockámnál fogva tolt előre, ezt persze nem láthatta. Lelkesen magyarázott a ruháiról, amiket kölcsön tud adni, csak úgy repkedtek az anyag- és a különböző fantázia színnevek.

Elhaladtunk a rózsaszín és fehér díszpárnákkal telezsúfolt ágy mellett, és már épp a helyiség másik végéből nyíló gardróbnál jártunk, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a minden egyéb falfelületet elborító komódok és polcok sora hirtelen véget ér. Bal kéz felől egy óriási részen üres volt a szoba. Teljesen üres.

Lefékeztem. Lexi megpróbált továbbtolni, de megvetettem a lábamat.

– Miért üres ez a rész? – kérdeztem döbbenten.

Lexi nem felelt. Amikor hátrapillantottam rá a vállam felett, láttam, hogy csücsörít. Mintha nem igazán akarna válaszolni. Mégis mihez kellhet egy ekkora üres tér? Összehúzott szemmel, gyanakodva méregettem.

Hirtelen elengedett, épphogy csak sikerült megőriznem az egyensúlyomat.

– Szeretek táncolni! – emelte fel mindkét kezét tenyérrel felfelé. – Kell hozzá a hely. Nem vagyok túl ügyes, de attól még szeretem. Ez még nem bűn!

Kitört belőlem a nevetés.

– Nálam biztos jobban táncolsz.

– Nem tudsz táncolni?

– Megtanultam a legnépszerűbb társastáncok alapjait, de gyakorlatilag zéró ritmusérzékem van – vontam vállat.

Ez volt az igazság. Az elején még csoportos foglalkozásokra jártam, de folyamatosan rátapostam a párom lábára, és szegény fiú egyfolytában olyan képet vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. Idővel megmakacsoltam magamat, és megmondtam a szüleimnek, hogy vagy szereznek nekem magánoktatót, vagy nem tanulok semmit. Megszervezték a privát órákat.

Lexi arca hirtelen felragyogott. Előhúzta a telefonját, és a következő pillanatban felcsendült egy számomra teljességgel ismeretlen, vidám dallam. Lexi már ringatta is a csípőjét. Annyira ösztönösen jött neki a mozdulat, annyira kecsesen mozgott, hogy még a számat is eltátottam.

Még hogy nem ügyes...

– Gardrób! – jelentette ki, és megint elkezdett tolni előre, de közben egyetlen pillanatra sem hagyott fel a tánccal.

Az ő ruhatára jóval sokszínűbbnek bizonyult, mint Alexeié. Hirtelen értelmet nyert a sok idétlennek tűnő színnév. Egy egész falat két egymás feletti sorban elfoglaltak a különféle koktélruhák és estélyik.

Bár a rejtett hangszórókból továbbra is szólt a zene, Lexi megtorpant, merengőn a kezébe támasztotta az állát.

– Milyen fazonban gondolkozzunk? – kérdezte.

Vállat vontam.

– Rád bízom.

– Szín?

Ismét csak a vállamat vonogattam.

Lexi leakasztott egy csipkés vállrészű zöld ruhát.

– Ehhez mit szólsz?

– Felpróbálom, ha szerinted jó választás.

Lexi csípőre tette a kezét, a ruha a padlóra lógott.

– Lily! – dörrent rám. – Szedd össze magadat!

Meglepetten pislogtam. Ötletem sem volt, hogy érti ezt.

Lexi közelebb lépett, halkabbra fogta.

– Muszáj eladnod ezt a színjátékot a szüleimnek! Az életed múlik rajta. És a barátodé is.

Mark.

– Tudod, hol van? – kérdeztem mohón. – Szeretném látni őt.

Lexi arckifejezése ellágyult.

– Hidd el, ha odavihetnénk, Alexei már megtette volna. – Amikor látta, mennyire szíven ütöttek a szavai, megszorította a vállamat. – Sajnálom.

Egy pillanatig néma csendben álltunk, majd így folytatta:

– Nézd, fogalmam sincs, mi van most köztetek Alexeijel... – Szólásra nyitottam a számat, de felemelt kézzel belém fojtotta a szót. – És nem is kell magyarázkodnod. Csak elképzelni tudom, milyen elcseszett egy szituáció ez. De bármit érzel is a bátyám iránt, el kell hitetned mindenki mással, hogy annyira szerelmes vagy belé, hogy még a Volkovok mellé is képes vagy átállni, csak el ne veszítsd őt.

Összepréseltem az ajkamat. Határozottan nem voltam hajlandó átállni a Volkovok mellé. Sem Alexei, sem senki más kedvéért. Megölették a szüleimet. Elraboltak engem és Markot. És határozottan az volt az érzésem, hogy ez még csak az első néhány tétel a hosszas bűnlajstromukon.

– Kijuttatunk innen – suttogta Lexi. – Mindkettőtöket. De ahhoz az kell, hogy eljátszd a szerepedet. – Elhallgatott, majd szemlátomást tépelődött egy darabig, mielőtt hozzátette: – Ahogy Alexei is megteszi.

– Ha nem játszott volna szerepet, most nem lennénk ebben a helyzetben – bukott ki a számon.

Lexi arca megrándult.

– Ebben nem vagyok annyira biztos. Tudom, hogy elárult téged, hogy elfogadhatatlan az, amit tett. Ezt meg is mondtam neki már az elején. De... hiszem, hogy őszintén beléd szeretett. És most minden telhetőt megtesz, hogy kimentsen téged. Még a hűséges fiú szerepét is hajlandó eljátszani apánk előtt. Csak annyit kérünk tőled, hogy tarts ki egy kicsit. Aztán soha többet nem kell egyikünket sem látnod, ha nem akarod.

Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, valóban ezt akarom-e.

Lexi még egyszer megszorította a vállamat, aztán ellépett tőlem.

– Na, akkor milyen fazont szeretnél?

Beletelt némi időbe, hogy kiválasszuk a megfelelő ruhát. Próbáltam lelkesnek és együttműködőnek mutatkozni. Nem volt egyszerű. De Lexi bátorító mosolyaiból láttam, hogy értékeli az igyekezetemet.

A nap nagy részét együtt töltöttük, csak akkor hagyott magamra, amikor már eljött az idő, hogy elkezdjünk a vacsorára készülődni. Alexei még nem ért vissza, úgyhogy bezárkóztam a fürdőszobájába, lezuhanyoztam és felvettem Lexi egyszerű szabású, első pillantásra átlapolt szoknyájúnak tűnő ujjatlan kék ruháját. Visszafogottan kisminkeltem magamat a szintén Lexitől kölcsönzött kozmetikumokkal. A hajamat egyszerűen csak összefogtam.

– Szerelmes vagy Alexeibe – jelentettem ki határozottan a tükörbe nézve, mintha ez olyasmi lett volna, amiről pár szóval meggyőzhetem magamat. – Bármit megtennél érte. Még a Volkovok mellé is átállnál.

A tükörképem kételkedve nézett vissza rám. Felsóhajtottam. Aztán kihúztam magamat, és az ajtóhoz sétáltam.

Alexei állt a túloldalon felemelt kézzel.

– Épp be akartam kopogni... – Elhallgatott. Végignézett rajtam. Egyszer, majd még egyszer. Amikor összefonódott a tekintetünk, a pillantásában lobogó tűztől hő szökött az arcomba. – Gyönyörű vagy.

– Lexi választotta a ruhát – vallottam be.

– Jó ízlése van.

Biccentettem, mert nem tudtam, mi egyebet mondhatnék még. Kínzás volt Alexei közelében állni. Elfordultam, hogy elengedjem őt, de ahogy mellém ért, megtorpant. A karja kis híján a mellkasomat súrolta.

– Lily – lehelte, de nem vártam meg, hogy kimondja azt, amit valójában gondol.

– Milyen volt az ebéd? – kérdeztem.

– Unalmas. – Alexei felém pillantott, mire bennrekedt a levegő a tüdőmben. – Hiányoztál.

– Te is hiányoztál nekem – bukott ki a számon önkéntelenül is.

Mert ez volt az igazság. Bár jól éreztem magamat Lexivel, a gondolataim unos-untalan Alexei felé kalandoztak. Próbáltam őt jobban megismerni, hogy megérthessem, miért tette azt, amit. Hogy miért teszi azt, amit.

Alexei felém fordult. A torkomba ugrott a szívem.

Mégis hogyan játsszam el a szerepemet, ha ennyire zavarba jövök Alexei közelségétől? Elég lesz egyetlen pillantást vetniük rám, máris tudni fogják az igazat.

Szerelmes vagy Alexeibe, jutott eszembe a kis fürdőszobai beszédem. Bármit megtennél érte. Még a Volkovok mellé is átállnál.

Megragadtam Alexei zakójának a hajtókáját, és magamhoz rántottam. Az ajka mohón préselődött az enyémhez. Bár én kezdeményeztem, hamarosan már ő irányított. Megragadta a derekamat, és az ajtófélfának préselt. Feloldódtam az ölelésében.

Minden egyes porcikám bizseregve életre kelt, nem tudtam elég szorosan hozzá simulni. A hajába túrtam, és amikor beleharapott az ajkamba, a szájába nyögtem. Alexei keze lejjebb siklott, tudtam, hogy fel akar kapni, és már készen álltam rá, hogy a lábammal átfonjam a derekát, amikor...

– Khmm.

Lexi állt Alexei ajtajában.

– Anya küldött, hogy szóljak nektek. – Vigyorogva feltartotta mindkét hüvelykujját. – De csak így tovább, srácok!

Mélyvörösre pirultam, de Lexi már nem törődött velünk, sarkon fordult, és eltűnt a folyosón. Az ajtót jelzésértékűen nyitva hagyta.

– Mindjárt jövök, csak... – Alexei a hajára mutatott, én pedig bólintottam.

De még mielőtt valóban elindult volna, megragadta az arcomat, és ismét megcsókolt. Röviden, de hevesen. Teljesen beleszédültem, mire elengedett.

Alexei gyorsan megfésülködött, aztán kézen fogott, és megindultunk kifelé. Egy kicsit nehéz volt járni Lexi fél számmal nagyobb cipőjében, de Alexei türelmesen megvárta, míg egyesével lelépkedek a lépcsőfokokon, sőt, lovagiasan támogatott is.

Végigsétáltunk két folyosón, és hamarosan hangok ütötték meg a fülemet.

Megtorpantam, görcsösen szorítottam Alexei karját.

– Minden rendben lesz – súgta Alexei, majd csókot lehelt a halántékomra.

Aggodalmasan felpillantottam rá, de annyi hit és gyengédség ült az arcán, hogy sikerült valamelyest erőt öntenie belém. Bólintottam. Nagy levegőt vettem, aztán ismét megindultunk előre.

A jobb kéz felől nyíló terem kitárt ajtaján arany fény ömlött ki, és szükségem volt egy pillanatra, hogy hozzászokjon a szemem a benti fényárhoz, miután beléptünk.

Hirtelen mindenki elhallgatott, és felénk fordult. Lexit azonnal felismertem, egy karcsú, gesztenyebarna haját kontyba tűző nő mellett állt. Nem volt nehéz megállapítani, kire ütött Lexi. Az anyja éppolyan sugárzóan szép volt, mint ő, még erősen látszottak a vonásain a fiatalságának a nyomai. Mellette Natasha állt, akitől azonnal fellobbant a harag a mellkasomban. A savanyú arckifejezése alapján ő sem volt túlzottan elragadtatva a jelenlétemtől.

Nem messze tőlük egy zömök, barna hajú fiatal férfi állt – mivel valamelyest hasonlított az arca Alexeiére, kizárásos alapján csakis a bátyja, Vlagyimir lehetett. És mellette...

Zakhar Demidov. Széles mellkasú, szálfaegyenes tartású férfi állt velem szemben. Bár nem volt különösebben jóképű, úgy sejtettem, az idő az ő malmára hajtotta a vizet. Kíváncsi lettem volna, mit látott benne egy Marina Volkova kaliberű nő.

– Lily Parker – szólalt meg széles, hamis mosollyal.

Teljesen kiszáradt a szám. A mágiám ott kavargott a mélyben, jéggel borította az ereimet, az utolsó csepp akaraterőmre is szükségem volt, hogy elfojtsam.

– Lily – szólalt meg Alexei halkan, figyelmeztetően.

Képtelen voltam elszakítani a tekintetemet Zakhar Demidovról. Meg akartam ölni. Látni akartam, ahogyan elvérzik előttem. Azt akartam, hogy...

Hirtelen kicsapódott a terem másik ajtaja, amit eddig észre sem vettem.

– A francba, tudtam, hogy elkésünk! – forgatta a szemét Lev.

És mögötte nem más állt, mint...

Mark.