– Nem tetszik ez az egész – mormolta Alexei másnap délelőtt egy óriási, üres teremben, ahová az apja katonái kísértek minket azután, hogy reggeli közben félbeszakítottak.

Úgy kavargott a gyomrom az idegességtől, hogy nem bántam túlzottan az otthagyott pirítóst és tojást. Gyengéden megérintettem Alexei szüntelenül járó térdét.

– Minden rendben lesz – feleltem.

Több magabiztosság csengett a hangomban, mint amennyit valójában éreztem, de Alexei már így is túlságosan feszült volt. Más sem hiányzott, mint hogy dühében és kétségbeesésében szembeforduljon az apjával.

Amint hozzáértem, megdermedt a lába. Felnézett rám. Ellágyult a tekintete, a homlokán kisimultak a ráncok. Meleg terült szét jéghideg kézfejemen, ahogy Alexei rátette a kezét.

– Nem kell ezt csinálnod – suttogta. Önkéntelenül körbepillantott, majd nyelt egyet. – Kijuttatlak innen. Nem kell sem feleségül jönnöd hozzám, sem végigcsinálni ezt az egész...

Még szinte el sem kezdett beszélni, már a fejemet ráztam.

– Muszáj, Alexei. Mark élete múlik rajta.

És a tiéd, tettem hozzá némán.

Alexei megszorította a kezemet.

– Saját magadért kellene inkább aggódnod – mormolta frusztráltan.

Halványan elmosolyodtam.

– Azt megteszed te helyettem.

Alexei lesújtó pillantást vetett rám, úgy tűnt, nem értékeli a szánalmas viccemet. Már épp szólásra nyitotta a száját, nyilván azért, hogy jól leteremtsen, amiért nem veszem elég komolyan a helyzetet, amikor kinyílt az ajtó. Mindketten odakaptuk a fejünket.

Először egy katona lépett be, a kezét gondosan a fegyvere közelében tartotta. Őt Zakhar Demidov követte. Alexei azonnal felpattant. A szemem sarkából láttam, hogy megrándul az arca, mintha gyűlölné magát emiatt a szolgai, belé nevelt mozdulat miatt. Sajgott érte a szívem, de az érzést azonnal felülírta a rettegés, ugyanis Zakhar mögött nem más lépdelt, mint...

– Mark – leheltem riadtan.

A következő pillanatban már én is talpon voltam. A kezem ökölbe szorult a testem mellett, fájdalom nyilallt az állkapcsomba – fel sem fogtam, hogy ennyire megfeszítem.

– Mi ez az egész? – sziszegtem.

Alexei alig észrevehetően megrázta a fejét.

Zakhar és Mark nyomában Lev lépett be, a homlokán a szokásosnál több ránc ült. Őt további katonák követték, mindegyik állig felfegyverkezve: kések, pisztolyok... A sort zárónál még puska is volt.

Mark arca első pillantásra nyugodtnak tűnt, de a szája sarkában megfeszült a bőr. Akármilyen ügyesen álcázta is, ideges volt.

Ahogy Zakhar közelebb ért, Alexei megmozdult mellettem, úgy állt, hogy bármelyik pillanatban elém vethesse magát. Igazán feleslegesen aggódott – most, hogy a menyasszonya lettem, és én is az apja világuralomra törését segítettem, nem tűnt valószínűnek, hogy Zakhar Demidov ártani fog nekem.

Mark, Lev és a katonák tőlünk tisztes távolságban megtorpantak, és Zakhar egyedül sétált oda hozzánk. Amint megállt előttünk, az egyik katonája előhúzta a fegyverét, és Mark fejéhez szegezte. Mark szeme megrebbent, de nem szólt egy szót sem.

– Teljesen felesleges ez az egész – szűrtem összeszorított fogaimon keresztül üdvözlés helyett. – Már megállapodtunk, megmondtam, hogy segítek.

Zakhar elmosolyodott.

– Semmit sem szeretek a véletlenre bízni – mondta. – Ezt pedig főleg nem fogom.

Intett az egyik zord arcú katonájának, aki előrelépett, és átnyújtott neki egy sötétvörös fadobozt. Zakhar elvette, és felnyitotta a fedelét. Egy ragyogó, fehér kő hevert benne fekete bársonyágyon. Azonnal tudtam, mi az.

A lélekkő.

Eddig csak kisebb darabokat láttam belőle, de most... Akkora volt, mint egy nagyobb tojás, és bár korábban darabokra törték, most egyetlen repedés sem látszott rajta.

Nagyot nyeltem.

– Rajtad a világ szeme – mondta Zakhar oldalra billentett fejjel.

Felemeltem a kezemet, már csupán néhány centiméter választott el a kőtől, amikor Alexei hirtelen megszólalt:

– Talán jobb lenne, ha előbb hagynánk, hogy...

Zakhar a szabad kezét felemelve belefojtotta a szót Alexeibe. Anélkül torkolta le a fiát, hogy ránézett volna:

– Ha nem tudsz uralkodni magadon, kivezettetlek.

Alexei megfeszült mellettem, de többé nem szólalt meg. Visszafordítottam a figyelmemet a kőre. Különös energia áradt belőle, egyszerre volt hívogató és riasztó.

Eddig valahányszor megérintettem, elveszítettem az eszméletemet, és furcsa látomásaim támadtak. Megacéloztam magamat, felkészültem a gondolatra, hogy ezúttal is ugyanez fog történni, és megérintettem a követ.

Semmi sem történt. A homlokomat ráncolva felpillantottam Zakharra, aki kérdőn felvonta a szemöldökét. Ebből az egyetlen gesztusból annyi fenyegetés áradt, hogy visszanéztem a kőre, és kiemeltem a dobozból.

És abban a pillanatban, hogy köré fontam az ujjaimat, és a hűvös kő a tenyerembe simult...

A világ ezernyi színes darabra robbant. Elmosódott a Demidov-palota, Alexei és a családja, Mark, a katonák. Olyan sebesen pörgött körülöttem minden, hogy felfordult a gyomrom, émelyegni kezdtem. És amikor úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet, és mindjárt viszontlátom azt a néhány falatot, amit a reggelinél sikerült lenyelnem, hirtelen megtorpant a külvilág, és vakító fehér fény töltötte meg a világot.

Ösztönösen emeltem a karomat, hogy eltakarjam a szememet. Beletelt néhány másodpercbe, mire ki tudtam nyitni a szememet, hogy körbenézzek. És amikor megtettem...

Hátrahőköltem.

Egy nő állt velem szemben. Karcsú alakját halvány ragyogás ölelte, sötét haja puha hullámokban omlott alá a mellkasára, és a szeme... Nem volt írisze, sem pupillája, az egész szemét megtöltötte ugyanaz a tündöklő fény, ami a lélekkőből is áradt.

– Kudarcot vallottál – szólalt meg mély, rekedtes hangon, ami egyáltalán nem illett törékeny megjelenéséhez. – Azt hittem, sikerült elpusztítanod.

– M-mi? – kérdeztem értetlenül.

A nő felvonta elegánsan ívelt szemöldökét.

– Nem emlékszel rám, Tatjana?

Tatjana? Ez a nő azt hiszi, hogy Tatjana vagyok? Megráztam a fejemet.

– Lilynek hívnak.

A nő a homlokát ráncolta.

– Mennyi idő telt el?

Feltételeztem, hogy arra kíváncsi, hány éve élt Tatjana – hogy hány éve vallott kudarcot, bármi volt is a feladata –, de mivel fogalmam sem volt, mikor született és halt meg, csak azt tudtam megmondani, hogy most milyen évet írunk.

– Őszintén azt hittem, hogy ő lesz az, aki képes megtörni ezt a nyomorult átkot – mormolta a nő.

Összeszedtem a bátorságomat, és azt kérdeztem:

– Ki vagy te?

Úgy nézett rám, mintha valami hatalmas ostobaságot kérdeztem volna.

– Szerintem pontosan tudod a választ erre a kérdésre.

Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Az egyetlen lehetséges magyarázat őrültségnek tűnt.

– Zinaida? – suttogtam hitetlenkedve.

– Legalábbis ami megmaradt belőlem. – Keserűen felnevetett, majd körbemutatott. – A lélekkőben vagyunk. Abban a nyomorult átokban, amit eddig a kvintesszencia egyetlen örökösének sem sikerült visszafordítania.

– Átok?

Zinaida felsóhajtott.

– Annyiszor meséltem már el ezt a történetet, hogy néha már én sem vagyok benne biztos, hogy megtörtént. – Elhallgatott, majd nagyon halkan így folytatta: – Az egyik legősibb klán vezetőjének a lányaként születtem. Én voltam az egyetlen gyerekük, az egyetlen, akit örökösüknek tekinthettek, és mivel lányként láttam meg a napvilágot, férjet kellett keresniük nekem, nehogy a rivális klán a gyengeségemet kihasználva háborút robbantson ki. – Elkapta a tekintetét, ökölbe szorult a keze. – Ostoba hagyományok! Ha bíztak volna bennem, ha hagyják, hogy egyedül irányítsam a klánt... Legyőzhettem volna őket. De nem, ők egyezséget kötöttek egy kisebb, de erős klánnal. A döntésük megpecsételte a sorsukat. Mindannyiunkét.

– Mi történt? – kérdeztem iszonyú balsejtelemmel.

Zinaida összefonta a karját.

– A Volkovok elárultak minket. Lemészárolták az egész családomat, felégették az otthonunkat.

A Volkovok? Alexei családja?

A szám elé kaptam a kezemet.

Zinaida mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Hadd találjam ki! A te sorsod is összefonódott egy Volkovéval és egy Kuznyecovéval.

Pislogtam egyet, majd leeresztettem a kezemet.

– Mi közük a Kuznyecovoknak ehhez az egészhez?

– Ők voltak a rivális klán. – Zinaida átvetette a vállán a haját. – Minden egyes alkalommal ez történik. Valaki megörökli az erőm maradékát, és akármilyen távol születik is, a sors visszasodorja ide, a Volkovok és a Kuznyecovok mellé. Azt hittem, Tatjana képes lesz megtörni ezt az ördögi kört, és elpusztítani ezt az átkozott lélekkövet...

– El akarod pusztítani a lélekkövet?

– Másképpen nem lelhetek nyugalomra. – Lesütötte a szemét, mintha kissé elszégyellte volna magát. – Egyedül én éltem túl a Volkovok árulását. Az erdőből néztem végig, ahogy porig ég az otthonom. Bosszút esküdtem. – Elhallgatott. – Ekkor találkoztam Morozkóval.

– A Fagykirállyal – suttogtam.

Zinaida bólintott.

– Elmondta, hogyan tudok bosszút állni a családomért. Figyelmeztetett, hogy hatalmas árat kell fizetnem érte, de nem érdekelt. Bármire hajlandó lettem volna. Még a saját lelkemet is kitéptem a helyéről. – Széttárta a karját. – Így végeztem. Azok a nyomorult Volkovok és Kuznyecovok azóta is uralkodnak felettem.

Bár Zinaida iszonyú dolgot művelt, hogy bosszút álljon, mégis sajgott érte a szívem.

– Mit tehetnék? – kérdeztem. – Hogyan pusztíthatnám el a követ?

Zinaida a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs. Azt hittem, Tatjanának sikerülni fog, de mivel itt vagy... Egyértelmű, hogy kudarcot vallott.

– A kő összetört – magyaráztam. – De Zakhar Demidov összeszedte a darabokat.

– Demidov?

– Ő... – Azt akartam mondani, hogy Alexei apja, de rájöttem, hogy ez semmit sem mondana Zinaidának. – Beházasodott a Volkovok közé.

Zinaida égnek emelte a tekintetét.

– Jellemző – motyogta.

– Talán, ha hozzáférnék a kő teljes erejéhez, el tudnám pusztítani vele.

– Tatjana is ugyanezzel próbálkozott. Mint látod, sikertelenül.

Márpedig valahogy el kell pusztítanunk a követ, ha szabadjára akarjuk engedni Zinaida lelkét. Másképp nem vethetünk véget ennek az iszonyú, átkozott háborúnak. Ameddig a kő létezik, ameddig erősebbé teszi azt, aki birtokolja, addig úgyis lesz olyan, aki ki akarja majd ezt használni.

Közelebb léptem Zinaidához, megragadtam a kezét. Hátrahőkölt kissé, de nem rántotta el.

– Segíts hozzáférni a kő teljes erejéhez! – kértem. – Segíts használni a kvintesszenciát!

– Már hozzá kellene férned – mormolta a kezünkre meredve.

A homlokomat ráncoltam.

– Különös érzés a követ fogni, de sosem tudtam még semmilyen addig ismeretlen erőhöz hozzáférni.

– Pedig csak rajtad múlik. – Elhúzta a kezét, elhátrált egy lépést. – Én nem akadályozom meg, hogy hozzáférj a lélekkő erejéhez.

Csalódottság ömlött végig rajtam. Annyira biztos voltam benne, hogy csak el kell nyernem Zinaida jóváhagyását, hogy rá kell vennem, segítsen nekem, és akkor hozzáférek majd a kvintesszenciához, le tudom győzni Zakhart és az embereit, megóvhatom Markot és Alexeit, és végre vége lesz ennek az egésznek...

Egyértelműen kirajzolódhattak az érzéseim az arcomra, mert Zinaida közelebb lépett, megérintette a vállamat.

– Nézz mélyen magadba, Lily! Ott megtalálod a választ mindenre.

Felpillantottam rá.

– Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani.

Zinaida vállat vont.

– Szívesen segítenék, hiszen az én érdekem is, de nem tudok. Egyedül te jöhetsz rá, miért nem férsz hozzá a kő erejéhez.

Elszoruló szívvel bólintottam.

Zinaida ajka halovány, bátorító mosolyra húzódott.

– Akkor ideje visszatérned, hogy elkezdj dolgozni a megoldáson.

Felemelte a kezét, de elhúzódtam.

– Várj! Fogunk még találkozni?

– Ha szükség van rá.

De hát segítened kell! – kiáltottam volna szívem szerint. Egyedül képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel. Nem vagyok elég erős.

De nem mondtam semmit, csak bólintottam. Zinaida megérintette a homlokomat, és még egyszer belenéztem színtiszta kvintesszenciától ragyogó szemébe, mielőtt magával ragadott a sötétség.