– Alekszandra? – suttogtam.

– Hívj csak Lexinek! Az Alexet jobban szeretem, de a hülye bátyám miatt senki sem akar úgy szólítani – fintorodott el. – Azt mondják, túlságosan összekeverhető.

Döbbenten pislogtam.

Alekszandra... Lexi végignézett magán.

– Mi az? Nem öltöztem fel rendesen? – Halkabban folytatta, úgy suttogott, mintha valami hatalmas titkot osztana meg velem: – Az elmúlt két hétben legalább háromszor álmodtam olyat, hogy elfelejtettem nadrágot venni.

Nem is tudom, pontosan milyennek képzeltem Alexei húgát, de valahogy... nem ilyennek. A legfeltűnőbb dolog az volt, hogy...

– Egy kicsit fiatalabbnak gondoltalak – bukott ki a számon önkéntelenül.

Lexi elhúzta a száját.

– Alexei nem mondta el.

– Nem meglepő. Rengeteg mindent nem mondott el.

– Ugyanannyi idősek vagyunk – magyarázta, ügyet sem vetve a hangomban csendülő ellenségességre. – Ikrek vagyunk.

Eltátottam a számat.

– Hát persze hogy azok vagytok – motyogtam.

Elfordultam, és a hajamba túrtam.

– Nem hiszel nekem?

Megpördültem, hogy ismét Lexire nézhessek.

– Nem, nem az. Hiszek neked. Csak... – A harag fortyogva tört utat a felszínre, a mellkasomat feszítette, a nyelőcsövemet marta. – Hónapokig voltam vele. Hónapokig. És semmit sem mondott el. Végig hazudott nekem...

Az utolsó szavakra elcsuklott a hangom, és átkaroltam magamat.

Mit művelek? Alexei az ellenségem. Ami azt jelenti, hogy a húga is az ellenségem. És most kiöntöm neki a lelkemet? Ennyire még én sem lehetek ostoba.

– Mit akarsz? – kérdeztem nagyot sóhajtva.

Lexi arckifejezése ellágyult. Mintha... szánalom rajzolódott volna ki rá. Oldalra billentette a fejét, és hirtelen annyira egyértelműnek tűnt a hasonlóság. Az orruk, a szájuk, az, ahogyan a szemöldöküket ráncolják... Mégis hogy gondolhattam, hogy Alexei szeretője?

– Nem vagyok az ellenséged – szólalt meg halkan, mintha hallotta volna az iménti gondolataimat.

Megráztam a fejemet.

– Nem várhatod, hogy ezt elhiggyem neked.

– Nem várom, de ettől még igaz. – Lexi elkomorodott. – Elegem van az ellenségeskedésből. Ez a háború már így is túl sok életet követelt. Véget akarok vetni neki. És szükségem van a segítségedre.

– Nem egyszerűbb lenne apádat támogatnod?

Lexi elmosolyodott.

– Rá akarsz beszélni, hogy forduljak ellened? – A fejét csóválta. – Nem értek egyet apám módszereivel. És nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó lenne, ha ő uralná a világot.

– A világot? – kérdeztem döbbenten.

Lexi hátravetette dús, barna fürtjeit.

– Miért, szerinted megelégedne a mágiahasználók feletti uralommal, a háttérbe húzódva? Nem. Ő mindent vagy semmit típus. Az egész világot akarná. Azt gondolja, hogy mi, akik mágiával bírunk, felsőbbrendűek vagyunk. Ha rajta múlna, mi lennénk az arisztokrácia. Nem csodálkoznék, ha arról álmodozna, hogy a világ urává koronáztatja magát.

Nagyot nyeltem. Zakhar Demidov, mint a világ ura... Semmi jó nem sülhetne ki belőle.

– Vajon minek hívná magát? – gondolkozott hangosan Lexi. – Cárnak? Királynak? Császárnak?

Összevont szemöldökkel meredtem rá. Úgy tűnt, azonnal kimondja, ami csak megfordul a fejében, talán ezzel vezette le a feszültséget.

Szöges ellentéte volt Alexeinek, aki mindent megtartott magának. Még a lényeges információkat is harapófogóval kellett kihúzni belőle.

Leeresztettem a karomat.

– Mit akarsz tőlem, Lexi? – ismételtem a korábbi kérdésemet, de most hiányzott belőle az él.

– Szeretnélek meggyőzni, hogy fogadd el Alexei ajánlatát.

– Ő küldött?

– Alexei? Nem, dehogy – nevetett fel. – Iszonyú dühös lenne, ha tudná, hogy itt vagyok.

– Hogyhogy?

– A lelkemre kötötte, hogy nem jöhetek ide. – Komoly képet vágott, csípőre tette a kezét, elmélyítette a hangját, úgy utánozta Alexeit: – Eszedbe ne jusson!

Nem tehettem róla, megrezzent a szám széle. Meglepően jól utánozta a bátyját.

– Egyébként pedig nincs más választásod – komolyodott el. – Apám nyilván Mark Reeddel fenyeget majd, ha ellenállsz.

Összerezzentem.

– Ki kell juttatnunk őt innen. Az egyetlen bűne az, hogy összebarátkozott velem.

– Teljesen biztos, hogy apám nem engedné el – ingatta a fejét Lexi bánatosan. – Ő az ütőkártyája veled szemben. – Elhallgatott. – De megpróbálok gondoskodni róla... Már amennyire a körülmények engedik.

Bűntudat rajzolódott ki az arcára, mint aki őszintén sajnálja mindazt, ami velünk történt. És hiába tudtam, hogy Volkov, hogy az engem eláruló Alexei húga... hittem neki.

– Köszönöm – suttogtam.

Lexi hirtelen mozdult, és még mielőtt hátrahőkölhettem volna, megragadta és megszorította a kezemet. Meleg volt a keze, a bőre puha. El kellett volna húzódnom, hiszen az ellenségem volt, épp arra akart rávenni, hogy – még ha csak színjátékként is, de – segítsek nekik, mégis... Mégis jólesett az érintése. Egy kicsit kevésbé éreztem egyedül magamat.

– Most mennem kell, de mindenképpen visszajövök még. – Elengedte a kezemet, majd szélesen elmosolyodott. – Persze, ha úgy döntesz, hogy elfogadod Alexei ajánlatát, bármikor élvezheted csodás társaságomat, nem kell így lopva találkoznunk.

Ezúttal képtelen voltam elfojtani a mosolyomat.

– Átgondolom – ígértem.

Lexi olyan arcot vágott, mint aki mondani akar még valamit, de végül csak biccentett. Az ajtóhoz ment, kidugta a fejét a folyosóra, hogy körbenézzen, majd vetett még egy utolsó pillantást rám és végleg magamra hagyott. Halkan kattant mögötte az ajtó.

Nem tudom, mi dolga volt, de ha attól félt, hogy Alexei véletlenül itt találja, feleslegesen aggódott. Órákon át járkáltam fel-alá a szobában, Alexei ajánlatán, Lexi szavain töprengtem. Újra meg újra felmerült bennem, hogy egyszerűen kisétálok Alexei szobájából – hiszen nem zárták be az ajtót, nem igaz? –, de minden egyes alkalommal elvetettem az ötletet.

Mégis hová mehetnék? Odakint fegyveresek strázsáltak, ráadásul időről időre lépteket hallottam odakintről, ami azt jelentette, hogy még a háznak ez a szárnya sem üres. Ki tudja, ki járkált odakint.

Már alkonyodott, mire ismét léptek dobbantak a folyosón, és ezúttal lelassítottak az ajtó előtt. Az ablaknál álltam, eddig összefont karral bámultam a fákat, a hóban nyomokat hagyó katonákat, de most felkaptam a fejemet, megdermedtem. Megrezzent a kilincs, kinyílt az ajtó.

Fájdalom hasított a szívembe Alexei láttán. Kimerültnek tűnt, a haja kissé kócos volt, mintha frusztráltan újra meg újra beletúrt volna.

Egy tányért tartott a kezében, hús volt rajta valamilyen világos és lilás körettel. Összefutott a nyál a számban, a gyomrom hangos korgással árulkodott.

Alexei becsukta maga mögött az ajtót.

– A ma esti vacsoráról kimentettelek – mondta, miközben közelebb sétált. Letette a tányért és az evőeszközöket az íróasztalra. – Azt mondtam, fáradt vagy, nagyon kimerítettek a történtek. Holnap már nem fogják elfogadni ezt az indokot.

– Mármint apád nem fogja elfogadni ezt az indokot.

Alexei bólintott.

– Jobb nem ujjat húzni vele.

– Te mégis erre készülsz.

Alexei a szemembe nézett. Fáradt volt a tekintete, fénytelen.

– Jó néhány rossz döntést hoztam a múltban. Ezeken már nem tudok változtatni, együtt kell élnem a következményekkel. De a jövő még nincs eldöntve. És szeretném a legtöbbet kihozni belőle.

Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre. Őszintén csengtek a szavai, de mit változtatott ez a jelenlegi helyzetemen?

Jó néhány másodperces néma csend után Alexei elfordult, megindult a szobája másik végébe.

– Te nem eszel? – kérdeztem halkan.

Alexei megtorpant. Enyhén megremegett a válla. Mire hátrapillantott a válla felett, valami megváltozott az arcán. Már nem tűnt olyan kétségbeesettnek, olyan elveszettnek, olyan... megtörtnek. De aztán előrefordult, és továbbindult, menet közben válaszolt:

– Már ettem. Elmegyek zuhanyozni. – Hirtelen megtorpant, ezúttal rendesen hátrafordult. – Már ha nem szeretnél te menni először, persze.

Kirázott a hideg attól, mennyire természetesnek, normálisnak hatott a kérdés. Hevesen megráztam a fejemet. Alexei biccentett. Ezúttal valóban átvágott a helyiségen, magához vett pár ruhát, aztán bement a fürdőszobába.

Csak behúzta az ajtót, nem csukta be rendesen. Bár semmit sem láttam a keskeny résen keresztül, hallottam, ahogy záporozni kezd a víz a zuhanytálcára. Szándékosan hagyta volna nyitva az ajtót? Hogy erősítse az összetartozásunk érzetét, hogy azt mutassa, megbízik bennem, ezzel akarta volna kivívni a bizalmamat?

Bár ilyesfajta kérdések aggasztotta, mégis azt éreztem, hogy ez nem játszma. Hogy véletlen volt. Hogy őszintén elengedi és otthon érzi magát mellettem.

Megdörgöltem az arcomat, és az asztalhoz sétáltam. Lehuppantam Alexei székébe, megragadtam a villát, és enni kezdtem. Fel sem fogtam eddig, mennyire éhes vagyok.

Csak néhány falat maradt, mire hallottam, hogy Alexei elzárja a vizet. Halkan csörrent az evőeszköz, ahogy letettem a tányérra. Ebben a pillanatban lépett ki a fürdőszobából.

Szándékosan nem fordultam hátra. Nem mertem ránézni. Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elviselni a látványát. A közelségét. Fáradt voltam. Kimerült. Be akartam kúszni a takaró alá, hogy magával ragadjon a jótékony sötétség.

– Beszélnünk kell – csendült Alexei hangja mögöttem.

Lehunytam a szememet, összeszedtem az erőmet. Aztán eltoltam magamat az asztaltól, felálltam, és felé fordultam.

Egyszerű, szürke nadrágot és pólót viselt, a hajában meg-megcsillantak a vízcseppek. Nagyot nyeltem.

– Miről?

Alexei szólásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és inkább becsukta. A székre mutatott.

– Talán jobb lesz, ha leülsz.

– Alexei! – figyelmeztettem.

Felsóhajtott, majd az ágyához lépett és lerogyott rá. A térdére könyökölve a tenyerébe támasztotta a fejét. Egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét.

– A szüleidről van szó.