Bár a földet érés zökkenőmentesen zajlott, úgy sejtettem, a puha ülésekbe csatolva kényelmesebb lehetett, mint nekünk, a ládák között a földön, egymásba csimpaszkodva.

Megfeszültek az ujjaim Mark karján, ahogy valaki felrántotta a raktár ajtaját. Fény ömlött be az ajtónyíláson, körbefonta az illetőt és elvakított. Beletelt néhány pillanatba, mire heves pislogással sikerült hozzászoktatnom a szememet.

– Talpra! – vakkantotta a katona.

Bár szemlátomást nem érdekeltük, nem bánt velünk durván, amikor kitessékelt a raktárból. Talán ráparancsoltak, hogy vigyázzon ránk.

A repülőgép lépcsőjét már leeresztették, és még épp láttam Natasha lenszőke haját, ahogy kecses mozdulatokkal kimászott a gépből. Fogcsikorgatva hagytam, hogy kivezessenek.

Fogalmam sem volt, milyen távol kerültünk az egyetemtől, de nagyon nem juthattunk messzire, egyrészt azért, mert nem utaztunk nagyon sokat, másrészt azért, mert továbbra is iszonyúan hideg volt. Hálát adtam, amiért legalább a szél nem fúj, bár ettől még ugyanúgy vacogtam a pulóveremben, kabát nélkül.

Mark is kimászott mögöttem. A katonák azonnal közrefogták, és megindultak vele jobbra.

– Mark! – kiáltottam, a kezemet nyújtva utána akartam vetni magamat, csakhogy valaki megragadta a karomat. Sziszegve pördültem meg: – Eressz el vagy...

Alexei komor arcával találtam szemközt magamat. Egy hosszúra nyúló másodpercig egymást néztük, aztán Alexei pillantása oldalra siklott, oda, ahol pár méterre tőlünk Natasha állt. Sütött róla a türelmetlenség, fejét oldalra billentette, száját vékony vonallá préselte, úgy nézett Alexeire kérdőn, sürgetően.

– Vagy mi? – fordult hozzám vissza Alexei.

A szája sarkában gúnyos mosolykezdemény ült, és megint megremegtek az ujjaim, hogy képen töröljem.

Visszapillantottam Markra, aki gyorsan megrázta a fejét. Alexei megrántotta a karomat, az ellenkező irányba húzott. Csakhogy Natasha az utunkat állta.

– Mit művelsz? – kérdezte döbbenten.

– Aminek látszik.

– De hát miért nem a...

Alexei arca erre elsötétült, és olyan gyorsan peregtek a nyelvén a hűvös szavak, hogy talán még akkor sem értettem volna, ha beszélek valamennyire oroszul.

Natasha elkerekedő szemmel megdermedt. Szólásra nyitotta a száját, de aztán jobbnak látta inkább becsukni. Végül csak felsóhajtott, olyan hangosan, hogy talán még a végtelennek tűnő fenyőrengeteg túlfelén is hallották, és megindult előre.

– Hová viszik Markot? – kérdeztem Alexeitől, miután Natasha eltávolodott tőlünk pár lépésnyire.

Nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől vagy a haragtól remegek-e ennyire.

– Ha nyugton maradsz, nem esik bántódása.

– Ez nem válasz!

– Ennél többre ne számíts.

Olyan erősen ökölbe szorult a kezem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek.

Alexei intett annak a két katonának, aki még a gépnél állt, majd mi is elindultunk. Hiába néztem hátra, azt kockáztatva, hogy megbotlok a kövezett úton, Mark csapata máris egy kanyarhoz közeledett. Mark komoran lépdelt, és tudtam, csak azért nem hagyja, hogy kiüljön az arcára a kétségbeesés, mert erősnek akarja mutatni magát. Miattam. Még ebben az iszonyú helyzetben is engem védett. A szívem úgy túlcsordult az iránta érzett szeretettől és hálától, hogy már-már fizikailag fájt.

Miután eltűntek a kanyar mögött, kénytelen-kelletlen visszafordultam előre. Alexei továbbra sem eresztett el, és amikor megpróbáltam kirántani a karomat a kezéből, nem hagyta. Ujjai olyan erősen a felkaromba mélyedtek, hogy biztos voltam benne, nyomuk marad.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem beletörődő sóhajjal.

Alexei lelassította a lépteit, hagyta, hogy az előttük sétáló Natasha még jobban eltávolodjon tőlünk.

– Kérlek, ne csinálj ostobaságot! – szólalt meg Alexei olyan halkan, hogy még nekem is hegyeznem kellett a fülemet ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavait.

Azzal elengedett. Úgy meglepődtem, hogy elvétettem a lépést, mire Alexei ismét elkapta a karomat, de most már óvatosabban, gyengédebben szorított, és amikor visszanyertem az egyensúlyomat, ismét eleresztett.

Ha azt hittem, ez meglepő, hát tévedtem. A következő pillanatban ugyanis Alexei a mellkasához nyúlt, lehúzta a cipzárját. Aztán kibújt a kabátjából, és felajánlotta nekem a ruhadarabot.

– Megtarthatod – öleltem át magamat dideregve.

– Senkin sem segítesz azzal, ha megfagysz. – Vállat vont. – Én nem fázom annyira.

Hát persze, hogy nem. Alexeit fűti a tűzmágiája. Önkéntelenül is eszembe jutott, amikor odabújtam hozzá a járőrözések alkalmával, átkarolt, az ajka az enyémhez ért... Belülről az arcomba harapva, a fejemet elfordítva száműztem az emlékeket.

Hazugság volt. Minden. Az első csóktól az utolsóig. És én odaadtam magamat ennek a fiúnak, beengedtem az ágyamba, az életembe, a szívembe...

Melegség terjedt szét a vállamon. Összerezzenve fordultam vissza. Alexei a hátamra terítette a kabátot. Döbbenten meredtem rá.

Őszintén nem értettem őt. Hazudik nekem, átver, hagyja, hogy katonák taszigáljanak, aztán most rám teríti a kabátját, hogy ne fázzak? Egyszerűen semmi értelme nem volt.

Szerettem volna levetni magamról a kabátot, visszahajítani neki, de olyan kellemes volt a meleg, hogy libabőr futott végig a karomon, és az illata... Ki tudja, mennyi időbe telik majd, mire nem a szerelemmel, a gyengédséggel, az otthonnal kötöm össze ezt az illatot.

Mozgást láttam a szemem sarkából jobb oldalt, mire Alexei elszakította a tekintetét az enyémről, és előre meredt. Zsibbadt elmével utánoztam le a mozdulatot, és láttam, hogy Natasha hátranézett a válla felett. Tökéletesre fazonírozott szemöldöke komikusan magasra szökött, száját undorodva elhúzta. Szerencsére nem tett megjegyzést, némán előrefordult.

Ismét magamon éreztem Alexei pillantását, de nem akartam a szemébe nézni. Nem mertem. Fogalmam sem volt, mi történne. Könnyek közt törnék ki? Dührohamot kapnék? A karjába omlanék, mert az elmém egyszerűen képtelen elfogadni, hogy a fiú, akit szeretek, ellenem fordult?

Nem, biztonságosabb volt végignézni a különböző méretű, halvány színű lapokkal kövezett, egymástól egyenlő távolságra leszúrt lámpákkal szegélyezett úton, a mellette elterülő hófedte területet, a távolban magasodó fenyőfákat kémlelni.

És amikor befordultunk a kígyózó út következő ívén... Tágra nyílt a szemem az elém táruló látványra.

Egy óriási, háromemeletes épület töltötte be a látómezőm alját, első pillantásra olyan volt, mintha a végtelenségig futna. Az oszlopok, a szegélyek, az erkélyek és az ablakkeretek fehérek voltak, a falak maguk kékek, és mindenhol arany díszítette, annyi arany, hogy csoda volt, nem omlik le tőle az épület homlokzata.

Nem tehettem róla, lefékeztem. Mert ez az épület...

Ez a palota...

Szinte a megszólalásig hasonlított arra, amit Zinaida porig égetett az egyik látomásomban.

Alexei megtorpant, és hátranézett rám. Kifürkészhetetlen volt az arckifejezése. Gyorsan továbbindultam és felzárkóztam Alexei mellé, még mielőtt Natasha is hátrafordult volna.

Hirtelen eszembe jutott, amikor odahaza, Magyarországon a családi villánál jártunk, és azon viccelődtem, hogy az ő otthona nyilván egy kastély lehet, Alexei pedig rögtön vette a lapot...

Nem a lapot vette. Igazat mondott.

Ez a hely tényleg egy kastély volt. Palota. A nyomába sem érhetett a mi villánknak.

– Mi a baj? – mormolta Alexei.

Kis híján felnevettem.

Hogy mi a baj? Ez most komoly?

De persze tudtam, miről beszél. Nyilván leolvashatott valamit az arcomról, amikor megláttam a Demidov-palotát. Volkov-palotát, javítottam ki magamat keserűen.

A látomásom alapján elképzelni sem tudtam, hogy akár egyetlen ép gerenda megmaradt volna abból a palotából Zinaida kék tüze után. Bár a legkevésbé sem akartam Alexeijel beszélgetni, a kíváncsiságom úrrá lett rajtam.

– Milyen régi ez az épület? – kérdeztem rekedtesen.

Alexei pislogott egyet, csupán ez jelezte, hogy meglepte a kérdés. Vagy maga a tény, hogy egyáltalán hozzászóltam.

– Harminc éves lehet. – Vállat vont. – Apám építtette. Épp olyan, mint amilyen a festmények és a leírások alapján anyám családjának az ősi otthona volt.

Alexei úgy mesélt, mintha nem épp fogolyként sétáltam volna mellette, hanem hazahozott volna bemutatni a szüleinek. Olyan erős fájdalom hasított a mellkasomba erre a gondolatra, hogy az ajkamba kellett harapnom, nehogy felnyüszítsek kínomban. Most még súlyosabbnak éreztem Alexei kabátját a vállamon.

Egyre közeledtünk az épülethez. A bágyadt napfény ragyogóvá varázsolta az aranyat és a fehéret, de a hideggel nem küzdhetett meg, nem éreztem a melegét az arcomon. A leheletem apró felhőpamacsokat rajzolt a levegőbe.

Ilyen közelről már ki tudtam venni, hogy az óriási üvegajtók előtt marcona, feketébe öltözött katonák állnak. Még néhány tucat lépés után már azt is láttam, hogy a vállukon puska lóg. Nyeltem egy nagyot.

Natasha úgy sétált fel az ajtóhoz vezető, széles félkört leíró lépcső jobb oldalán, mintha otthon lett volna. A bal oldalt álló őrnek a szeme sem rebbent, a jobb oldali viszont ugrott, hogy kinyissa neki az ajtót.

Amikor mi is odaértünk Alexeijel, az ajtót kinyitó férfi megszólalt. A szavak kurtán csattantak, az őr hangjából és testtartásából mégis a lehető legmélyebb tisztelet áradt. Alexei válaszképp biccentett.

Nem csoda, hogy az egyetemen is mindenkivel ilyen hűvösen viselkedett, még velem is, gondoltam, ha egyszer egy ilyen helyen nőtt fel.

Nyilván az érzelmeket is kiölték belőle, már ha dolgozott benne egyáltalán bármennyi. Szorosabbra húztam magam körül a kabátot, és leszegett fejjel beléptem az épületbe.

Bent minden ugyanolyan fehér és arany volt, mint kint, már-már vakított, csupán a vörös futószőnyeg és néhány cserepes növény törte meg az egyhangúságot.

Natasha továbbra is olyan határozottan haladt, mintha egész életét itt élte volna le, csak annyira torpant meg, hogy visszaszóljon Alexeinek valamit oroszul és gúnyosan rám mosolyogjon. Ahogy Natasha megindult bal kéz felé a folyosón, visszanéztem Alexeire és még épp láttam, hogy a szemét forgatja.

– Erre! – emelte a karját udvariasan, mintha valóban önszántamból, baráti látogatásra érkeztem volna.

Tudtam, hogy úgysem menekülhetek, az a két őr odakint, az ajtónál valószínűleg csak a jéghegy csúcsa volt. Úgy sejtettem, tele lehet velük az egész palota és a birtok. Ha az enyém lett volna hely és annyi veszítenivalóm lett volna, mint Zakhar Demidovnak, biztosan mindenhová őröket állítok.

Megindultunk felfelé a lépcsőn, és meg sem álltunk a második emeletig, ahol Alexei végigvezetett az ablakok sorának köszönhetően világos folyosón. Magabiztosan mozgott, olyan ösztönösen, mint aki tudja, melyik padlódeszkát kerülje, hogy ne recsegjen a lába alatt – na persze, nem mintha egy ilyen helyen bármi is recseghetett, ropoghatott, nyikoroghatott vagy csikoroghatott volna.

Számomra az összes fehér ajtó ugyanolyannak tűnt, Alexei viszont pontosan tudhatta, merre járunk, mert nagyon határozottan torpant meg, hogy kinyissa az egyiket. Odabent félhomály uralkodott, de nagyjából ki tudtam venni egy ágyat, egy íróasztalt, szekrényeket...

Halkan kifújtam a levegőt megkönnyebbülésemben. Tehát nem valami kínzókamrába hozott. Ez csak egy hálószoba. De még mielőtt mélyebben elgondolkozhattam volna, Alexei beterelt. Engedelmesen beléptem.

Már három lépést megtettem a szobában, mire rájöttem, hogy Alexei nem követ.

– Nemsokára visszajövök – ígérte, mielőtt becsukta a szoba ajtaját.

– Ne! – kiáltottam, és azonnal visszaugrottam, de hiba ráztam a kilincset, már kattant a zár. – Alexei!

Csakhogy hiábavaló volt minden. Magamra maradtam.

****

Kíváncsi vagy, hová megy Alexei és mi történik vele? A bónuszjelenetből megtudhatod! :)

https://www.wattpad.com/1067313847-elemek-akadémiája-extrák-alexei-ea-2-11-1