Alexei Volkov.

Alexei az ellenség.

Ködös elmével, földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogy Alexei oldalra billentett fejjel megvető pillantást lövellt az elégedetten mosolygó Natasha felé.

– Szólj, ha befejezted az előadást! – jegyezte meg Alexei unottan.

– Jól van, jól van! – emelte Natasha a kezét megadóan. – Mehetünk.

A tagbaszakadt katona előretaszított, csak a szerencsén múlt, hogy nem estem hasra. Alexeinek a szeme sem rebbent. Rám sem nézett. Mintha nem érdekelném. Mintha ott sem lennék.

Üvegből volt a szívem, ezernyi, milliónyi darabra tört. Minden egyes felszínre törő emlék pengeként hasított belém. Amikor azt mondta, hogy szeret, hogy számíthatok rá, hogy mellettem áll... A féltékenység, a szemében lobogó tűz... Hazugság lett volna az egész?

De miért?

Bátor kijelentés olyasvalakitől, aki mindent elveszített, csendültek a fülembe Natasha szavai.

Igaza volt. A szüleim meghaltak, Alexeiről kiderült, hogy Volkov... Egyedül a legjobb barátom, Mark maradt, de ő is fogságba esett velem együtt.

Hátrapillantottam a vállam felett, és láttam, hogy engedelmesen lépdel előre. Amikor összeakadt a tekintetünk, gyorsan megrázta a fejét, mintha azt hitte volna, hogy készülök valamire.

Eszedbe ne jusson! – intett óva a mozdulat.

De nem jutott eszembe semmi. Hiszen mit tehettem volna? Még ha nem is lennének túlerőben, még ha nem is kellene félnem a katonák fegyverétől, akkor is itt volt Alexei és Natasha, akik sokkal erősebb és gyakorlottabb mágiahasználók nálam. Ha sikerülne is kiszabadítanom Markot, és már ketten vehetnénk fel velük a harcot, akkor sem lenne esélyünk ellenük.

Megrogyott vállal fordultam előre, a fejemet leszegve tettem egyik lábamat a másik elé. A folyosó már kiürült, csupán egy-két diák lézengett erre-arra, de a katonák láttán azonnal félrehúzódtak, elfordultak. Tőlük nem számíthattunk segítségre.

Nem mintha bárki segíthetett volna rajtunk ekkora túlerővel szemben.

Reménykedtem, hogy Erik azt tette, amit megbeszéltünk, és tényleg kiszökött az épületből, hogy előkészítse a menekülésünket. És imádkoztam, hogy legyen annyi esze, hogy el is menekül, amikor rájön, hogy fogságba estem.

Aggodalom facsarta a szívemet, rettegtem, hogy Eriket is elkapják. Komolyan gondoltam, amit neki mondtam, Kuznyecovként tényleg sokkal fontosabb volt nálam. Ha elkapják, megzsarolhatják vele a szüleit, ki tudja, mi mindent kaphatnak a szabadon engedése fejében. Én viszont...

Egyszerűen nem értettem, mit akarnak tőlem. Értem semmit sem kaphattak. Hasztalan voltam. Egy senki. Legfeljebb a szüleim vagyonával szolgálhattam, de nem hittem, hogy a Volkovoknak pénzre lenne szüksége.

A hatalmas bejárati ajtón túl megcsapott a jeges, orosz tél, és megremegtem. Még kabátot sem vehettem. Pillanatokon belül vacogni kezdett a fogam.

Alexei pillantása felém siklott, de üres maradt, hűvös és kegyetlen. Az elviselhetetlenségig erősödött a mellkasomban a szorítás.

Apró szerencse volt a szerencsétlenség tengerében, hogy már ott vártak ránk a terepjárók járó motorral. Reménykedtem, hogy együtt utazhatunk majd, de Markot és engem két különböző kocsiba ültettek. Natasha Markkal ment, de amikor Alexei felé fordultam...

Nagyot nyeltem, amint bemászott mellém. Bizseregtek az ujjaim, az egész testem azért könyörgött, hogy érintsem meg, hogy simuljak hozzá. Mert az nem lehet, hogy nem karolna át, hogy nem védene meg, hogy...

Reszkettem, de Alexeitől csak egy kifürkészhetetlen pillantást kaptam.

Az autó meglódult, nekem pedig minden izmomat meg kellett feszítenem ahhoz, hogy egyenesen tudjak ülni, és ne dőljek neki sem a tőlem jobbra ülő marcona katonának, sem bal oldalt Alexeinek. Amennyit az elején kanyargott az út, hamarosan sajogni kezdett minden tagom attól, hogy ilyen mereven kellett ülnöm, enyhe görcs állt a combomba.

Nem telt bele sok idő, hogy a sírás fojtogasson. Azt mondogattam magamnak, hogy csak a fájdalom miatt, és összeszorított fogakkal tűrtem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ennél többről van szó.

Alexei elárult. Nem egyszerűen csak hazudott nekem, elárult. Ő maga volt az ellenség, aki ellen látszólag együtt küzdöttünk. Bele sem mertem gondolni, mi mindenről volt még tudomása, mi mindenben lehetett benne a keze...

Vasszigorral söpörtem félre a feltörő gondolatokat. Most nem eshetek szét. Ez nem az a pillanat, amikor elgyengülhetek és zokogásban törhetek ki. Ébernek kell lennem, hogy Markkal az első adandó alkalommal megszökhessünk.

Ezt a gondolatot mantráztam, miközben végigszáguldottunk a csúszós, kanyargós utakon. A hólepte fenyőfák elmosódtak mellettünk, és beletelt némi időbe, mire rádöbbentem, hogy nagyrészt az önkéntelenül is a szemembe szökő könnyek okozzák. Megfeszítettem az állkapcsomat, próbáltam megakadályozni, hogy kicsorduljanak.

Egy idő után rájöttem, merre tartunk: ugyanarra a kis repülőtérre, ahonnan Alexeijel indultunk, amikor a szüleim halálát követően el kellett utaznunk.

Az egyszerű, téglalap alapú betonszürke épület egyre nagyobbá vált, ahogy közeledtünk, a kapu már tárva nyitva várt bennünket, könnyedén átjutottunk a létesítményt övező drótkerítésen. A sofőr kissé élesen vette az utolsó kanyart, és a lendülettől oldalra dőltem.

Egyenesen Alexeinek.

Azonnal mozdult, elkapta a karomat, megtartott. Bár csak a pulóveremhez ért hozzá, az ujjai tűzként égették a felkaromat. Felszisszentem.

Úgy tűnt senki sem hallja, vagy senkit sem érdekel, mert csak Alexei nézett felém különös tekintettel. Valami mintha fellobbant volna smaragd tekintetének a mélyén.

A kocsi hirtelen lefékezett, és mozgást láttam a szemem sarkából.

Mellbevágó volt a hideg, ahogy kiszálltunk, és most nem siettek melegebb helyre vinni. Alexei nem eresztette el a karomat, intett a katonának, hogy majd ő ügyel rám. A kocsitól pár lépés távolságban vártuk be a másik járművet.

Natasha rögtön kipattant, odasietett hozzánk.

– Nem mondhatod komolyan, hogy még mindig odáig vagy érte! – jegyezte meg gúnyosan.

Alexei felvonta a szemöldökét és metsző pillantást lövellt rá. Natasha pedig felnevetett.

Nagyot dobbant a szívem, ahogy Mark kiszállt. A haja a szemébe lógott, de szemlátomást nem merte felemelni a kezét, hogy kisöpörje az arcából a sötétbarna tincseket, csak a fejét rándította oldalra már-már görcsös mozdulattal újra meg újra. A kétségbeesés fojtogatott, hogy így kell látnom őt.

Már csak pár méter választott el bennünket egymástól, amikor Mark megcsúszott egy jégfolton. Az egyik őr utánakapott, olyan durván rántotta vissza, hogy Mark feljajdult. Előrelendültem, mély morgás tört fel a torkomból. Egyedül Alexei tartott vissza, hosszú ujjai a karomba mélyedtek.

– Milyen vérmes valaki – mormolta Natasha.

Rávicsorogtam.

– Jaj, állj már le, Natasha! – csattant fel Alexei.

Mindketten felé fordultunk, a szemem sarkából láttam, hogy Natasha is meglepetten pislog.

– Nekem te nem parancsolgatsz, Alexei! – sziszegte Natasha.

Aztán átváltott oroszra, hosszan, haragosan beszélt, még akkor is ömlött belőle a szó, amikor azután, hogy Markék beértek minket és megindultunk a kifutón álló óriási magánrepülőgép felé. Alexei mondott valamit neki, mielőtt megmásztuk a lépcsőt, és úgy tűnt, kibékítette vele Natashát, mert végre elhallgatott.

Odabent elegáns, krémszínű bőrfotelek és kanapéra emlékeztető ülések vártak, jobb kéz felől, egy ajtó mellett óriási képernyő sötétlett, az ablakokon függöny lógott. Ezt leszámítva nem sok mindent láttam, de feltételeztem, hogy étellel, itallal és mindenféle szórakozási formával felszerelt járműről van szó.

Natasha levágódott az egyik fotelbe, mélyet sóhajtott, mint aki egy nagyon hosszú, nagyon kellemetlen útról tért vissza végre a neki kijáró kényelembe és pompába. Lerúgta magáról a csizmát és a lábát maga alá húzva bevackolta magát az ülésbe.

Alexei eleresztette a karomat, és intett a katonáknak. Aztán hirtelen a combomhoz nyúlt, keze végigsimított az oldalamon.

– Erre nem lesz szükséged – húzta elő a telefonomat a zsebemből.

Még láttam, ahogy leül a másik fotelbe, Natasha pedig a szempilláját rebegtetve csábosan rámosolyog. Harag lobbant a mellkasomban, összerándult tőle a gyomrom.

Pedig Alexei nem volt az enyém. Valószínűleg soha, egyetlen szava sem volt igaz. Az orromnál fogva vezetett. Én pedig bedőltem neki. Annyira vágytam az igaz szerelemre, a valódi szenvedélyre, hogy semmit sem kérdőjeleztem meg, mindent elhittem és elfogadtam. Nem vontam kérdőre a titkolózások miatt, időt akartam adni neki, hogy teljesen megnyíljon előttem.

Ostoba voltam. Naiv. És egyedül az én hibám volt, hogy ide jutottunk.

Az egyik fegyveres megtaszított, és botladozva továbbindultam. Azt hittem, az utastér hátuljába visz, az óriási képernyő elé, megdöbbentem, amikor kinyitotta az ajtót. Teketóriázás nélkül betaszított, és utánam lökték Markot is, aki nekem esett. A világ megdőlt, és iszonyú fájdalom hasított az oldalamba, ahogy nekiestem egy leszíjazott ládának.

– Lily! – kiáltotta Mark. Ellökte magát a ládától és megragadta a vállamat, segített visszanyerni az egyensúlyomat. – Te jó ég, megütötted magad?

– Túlélem – feleltem fogcsikorgatva.

Egy pillanatra láttam még Alexei arcát, semleges pillantással mustrált bennünket, aztán becsukódott az ajtó.

Bár egy csíkban halvány, vörös fény égett a raktárhelyiségben, olyan hirtelen volt a váltás, hogy kellett némi idő, mire hozzászoktam a megváltozott fényviszonyokhoz.

Mark magához vont, én pedig a vállába fúrtam az arcomat. Azonnal könnyek szöktek a szemembe, és ezúttal nem álltam útjukat. Mark pulóvere beitta őket.

– Szerinted miért raboltak el? – kérdezte suttogva.

Elraboltak. Levegőért kaptam. Bár én is pontosan tudtam, mi történt, szíven ütött a szó, amit használt.

– Fogalmam sincs. – Elhúzódtam kissé, de a sötétben csak Mark arcának a körvonalát láttam. – Ugyanezen gondolkoztam én is, de kétlem, hogy pénzre lenne szükségük.

– Gondolod, hogy arról a tanácsról lehet szó, ami miatt...

Mark elhallgatott, mintha nem akarta volna szavakkal feleleveníteni mindazt, ami az előző félévben történt. Mintha nem akarta volna kiejteni Stephanie nevét.

Vállat vontam.

– Őszintén nem tudom. A szüleim halála után nem kaptam semmiféle felkérést vagy meghívást semmilyen tanácsba. Persze, minden ilyesmit az ügyvédemre bíztam, hogy a tanulmányaimra koncentrálhassak... – Elszorult a torkom. A zokogás fojtogatott. – Nem mintha... – Nagyot nyeltem. – Előbb a szüleim, most meg ez...

– Hát, egy dolgot mindenképpen megtudtunk. – Kihallottam Mark hangjából a fanyar mosolyt. – Alexei nem Romanov.

Megtaszítottam Mark vállát.

– Hogy vagy képes ilyesmivel viccelődni?!

– Az alternatíva az, hogy sírva fakadok, de azzal biztosan nem segítek egyikünkön sem.

Hirtelen megrándult a repülőgép, mire mindketten ösztönösen a fal felé botorkáltunk. A gép irányba fordult, és mire megkezdte a gyorsulást, már a hátunkat a falnak vetve, a lábunkat pedig az egyik ládának támasztva ültünk. Megragadtam Mark kezét és összefontam az ujjainkat.

Bár ezerszer ültem már repülőgépen, mindig egy kényelmes ülésben, becsatolva, biztonságban szálltam fel, sosem így, attól rettegve, hogy rám zuhan és agyonnyom egy rosszul rögzített láda a gyéren megvilágított raktárhelyiségben, miközben odakint az ellenségeim ülnek, köztük az a fiú, akit szeretek.

Gyomrom a torkomba ugrott, ahogy a gép felemelkedett a kifutóról. Erősebben kapaszkodtam Markba, ő pedig biztatóan megszorította az ujjaimat.

– Úgy sajnálom – suttogtam, amikor úgy tűnt, a gép végre elérte az utazómagasságot.

– Miről beszélsz?

Letöröltem egy kibuggyanó könnyet.

– Miattam raboltak el téged is.

Mark halkan felnevetett.

– Ugyan, kérlek! Nyilván éles elmém és lehengerlő vonzerőm miatt hoztak el. Sőt, ami azt illeti, valószínűleg pont, hogy téged hoztak el miattam.

Nem tehettem róla, horkantásszerű nevetés csúszott ki a számon, ami azonnal zokogásba fúlt. Mark magához ölelt.

– Nem lesz semmi baj, Lily – súgta a hajamba.

Hálásan bújtam hozzá, erőt merítettem a melegéből.

Veszettül kavarogtak a gondolataim: Mi lesz most velünk? Hova visznek bennünket? Alexei, Natasha, az egyetem, a mágiahasználók háborúja... Végül mindig ugyanott kötöttem ki.

Erik.

Hol lehet most? Jól van? Ugye nem kapták el?

– Gondolod, hogy akik a kastélyban maradtak, biztonságban vannak? – kérdeztem, amikor már megnyugodtam egy kicsit.

– Nagyon remélem – felelte Mark komoran. – Ha történik valami...

Hirtelen elharapta a mondatot. Felé fordultam. Mark szabad jobbjával zavarodottan megvakarta a tarkóját.

– Aggódom Max miatt – vallotta be.

Beletelet egy pillanatba, mire eszembe jutott, kiről beszél. A magas szőkésbarna fiú, akivel beszélgetett. Az új srác, aki ösztöndíjat kapott a Szent Andrásra és úgy tetszik Marknak. A mellkasomat feszítő félelem és a kétségbeesés mellé most szégyen is keveredett, amiért ilyen pocsék barát vagyok.

– Biztos vagyok benne, hogy semmi baja – szorítottam meg Mark kezét. – Végül is semmi köze ehhez az egész háborúsdihoz.

Már hozzászokott annyira a szemem a félhomályhoz, hogy lássam, Mark felvonja a szemöldökét.

– Azt hittem, Max gyanús.

Vállat vontam.

– Ha szerinted nem az, hajlandó vagyok megbízni benne.

Mark szája mosolyra húzódott. Most először ült ki az arcára őszinte mosoly azóta, hogy megláttam őt a fegyver csövével a halántékánál.

Hozzábújtam és mélyet sóhajtottam.

– Remélem, Erik is jól van – mondta halkan.

Nem emeltem fel ugyan a fejemet a válláról, de meglepetten pislogtam. Ennyire átlátszó lennék?

– Én is – feleltem végül az igazsághoz híven.

Egy ideig még beszélgettünk, próbáltuk kitalálni, miért raboltak el és hova visznek bennünket, de csak ugyanazokat a hasztalan köröket róttuk, a megoldáshoz nem jutottunk közelebb. Az utastérből nem szűrődtek be hozzánk hangok, a raktárban túl hangos volt a zúgás ahhoz, hogy bármit is halljunk, hiába próbáltunk hallgatózni. Senki sem jött be hozzánk.

Mivel a telefont mindkettőnktől elvették, karórát pedig csak Mark hordott, de mivel okosóra volt, attól is megfosztották, pontosan nem tudtuk, mennyi az idő. Az én időérzékem híresen rossz volt, Mark szerint nagyjából négy óra telhetett el, mire a gép irányt váltott. Görcsösen kapaszkodtam a legjobb barátom karjába, ahogy ereszkedni kezdtünk az ismeretlen felé.