Alexei félmeztelenül, víztől csöpögő hajjal állt előttem. Hirtelen teljesen kiürült az elmém, gondosan megkomponált gondolataim messze szálltak. Egyre csak egy vízcseppet bámultam, ami a mellizmáról legördülve végigfutott a hasán, le egészen a csípőjén lógó törölközőig.

Önkéntelenül is nyeltem egyet. Mennyi idő telt is el azóta, hogy utoljára...? Sok. Talán túlságosan is sok.

– Lily? – kérdezte tágra nyíló szemmel. – Mit keresel itt?

Volt valami a hangjában, amit nem tudtam hová tenni, amitől összerándult a gyomrom. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet Alexei felsőtestéről, és belestem a szobájába a válla felett. Félig azt hittem, megpillantok majd valakit, hogy Natasha lép ki tökéletes testét épphogy fedő fehérneműben – esetleg még annyiban sem – a fürdőszobából, de semmi sem mozdult odabent.

Alexeire néztem, és egy hosszúra nyúló pillanatig csak álltunk ott mozdulatlanul, egymásra meredve.

Alexei mintha egyfajta kábulatból tért volna magához, megragadta a felkaromat, és behúzott a szobájába. Homlokráncolva kidugta a fejét a folyosóra, gyorsan körbenézett, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs odakint, becsukta az ajtót.

A szemem sarkából láttam csak, hogy visszafordul hozzám, önkéntelenül is a fürdőszobára meredtem. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy van odabent valaki.

– Hogy jutottál el az őrök mellett? – kérdezte, magára vonva a figyelmemet.

– Született kém vagyok.

Alexei felvonta a szemöldökét, én pedig összerezzentem. Pontosan ugyanazt csináltam, amin megfogadtam, hogy változtatok. Tiszta vizet akartam önteni a pohárba, de előbb...

– Szerencsém volt, csak idefent futottam össze velük, de nem vettek észre – magyaráztam őszintén. – Kik ezek egyáltalán?

Alexei vállat vont.

– A biztonságunk érdekében bérelték fel őket.

– Történt valami, ami biztonsági szolgálat jelenlétét indokolná?

Alexei összehúzta a szemöldökét.

– Nem tudok róla.

Nem tehettem róla, Alexei nemtörődöm hozzáállása valahogy ezt a hivatalos modort hozta ki belőlem. Úgy éreztem, mintha vallatnom kellene. Frusztráltan a hajamba túrtam.

– Ugye nincs senki a fürdőszobában?

– Mi? Miért lenne bárki... – Megrázta a fejét. – Lily, mi bajod?

– Elegem van a folyamatos titkolózásból.

Alexei homlokán kisimultak a ráncok, arckifejezése kifürkészhetetlenné vált. Ökölbe szorult a kezem a haragtól. Miért nem képes közelebb engedni magához? Miért?

– Nekem ez így nem megy – mondtam halkan.

Alexei pillantása a földre vándorolt, majd azonnal vissza is nézett rám.

– Ha Kuznyecovval akarsz lenni, csak egy szavadba kerül.

Hűvösen csengett a hangja, és bár az arca rezzenéstelen maradt, a szemében jéghideg düh tombolt, a legkevésbé sem illett a bensejében lobogó tűzmágiához.

Képtelen voltam nem belegondolni abba, amit mondott. Erik és én... És talán Alexei is tudta, hogy végiggondolom, mert a következő másodpercben pengevékonnyá préselődött a szája.

Elegem volt a mellébeszélésből. Pajzsként fontam össze a karomat a mellkasom előtt, mintha az megvédhetne bármitől is most, hogy az igazság elhallgatása többé már nem volt opció.

– Nem azért volt ott, hogy megcsaljalak vele. – Elhallgattam, hogy mély levegőt vegyek. – Visszahozott az Atiából.

Alexei gondosan hűvös maszkja meghasadt, zavarodottság szivárgott az arcára.

– Megkértem, hogy segítsen edzeni – tettem hozzá.

– Ó!

Ó. A fogamat csikorgattam erre a lehetetlenül rövid, semmitmondó reakcióra. Épp bevallok neki mindent, és annyi a reakciója, hogy ó?!

De azért folytattam tovább, úgy ömlöttek belőlem a szavak, mintha gát szakadt volna át bennem:

– Nem mertem elmondani neked, mert attól féltem, hogy nem értenéd meg. Mert mostanában sosem értesz egyet velem, bármit szeretnék is tenni. Folyton, mindenben akadályoznál. – Amikor szólásra nyitotta a száját, felemeltem a kezemet, hogy belefojtsam a szót. Attól féltem, ha nem mondhatom végig, inamba száll a bátorságom, és talán sosem vallok be neki mindent. – Tudom, hogy csak azért teszed, mert féltesz. De mindentől nem védhetsz meg. Nem védhettél meg attól, amit Stephanie tett. Ami a szüleimmel történt. És mi van, ha mindez csak a kezdet? Fel kell készülnöm. Muszáj megvédenem magamat valahogyan.

– Segíthettem volna.

– Megtartottam a tőrt.

– Mi?!

– És újra megérintettem. Megint volt egy látomásom. És kiderítettük, hogy egy ősi királynő, Zinaida emlékeit látom. Vagy valami olyasmi.

Innentől kezdve kezdett zavarossá válni a történet.

– Kiderítettétek.

– Markkal és Erikkel – bólintottam.

– Erikkel.

Ha korábban nem fonom össze a karomat, most biztosan megteszem. Zinaida tüze, haragja lobogott a lelkemben, ott izzott a mellkasomban, végigperzselte az ereimet. A folyosón felébredő mágiám nyughatatlanul kavargott a bensőmben. Az utolsó csepp önuralmamra is szükségem volt, hogy féken tartsam.

– Számon akarsz kérni? – Előreléptem, megszüntetve a kettőnk közötti távolságot, és mellkason böktem Alexeit. Meglepetésében kissé hátrahőkölt. – Pont te? Mit műveltél odakint Natashával ma este?

Alexei eltátotta a száját. Aztán becsukta.

– Azt mondta, érzett valamit odakint. Valamiféle mágiát. Addig nem hagyott békén, amíg ki nem mentem vele utánanézni, hogy mi történt. Találtunk egy különös, felforgatott földsávot. – Elhallgatott. Szinte láttam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek. Elkerekedett a szeme, suttogva folytatta: – Te voltál az.

– Valahogy ki kellett jutnom, és nem mindenki járkálhat olyan szabadon, mint a jelek szerint te meg a drágalátos menyasszonyod.

– A te ablakod alatt volt – mondta lassan, artikuláltan, mintha most kattannának a helyére a darabok a fejében. – És amikor láttam valamit a hóban...

– Ott voltam a fa mögött – igazoltam az elméletét.

Alexei hűvös arckifejezéssel méregetett. Pontosan láttam, melyik pillanatban lobban harag a tekintetében.

– Mindezt azért, hogy kiszökj Kuznyecovval találkozgatni?

Alexei gyakorlatilag vicsorgott, és ettől úgy meglepődtem, hogy hirtelen válaszolni sem tudtam.

Aztán, nem tehettem róla, kissé keserűen elnevettem magamat.

– Nem tudnál leakadni a témáról? Erik a barátom. Semmi több – tettem hozzá határozottan.

És máris megszegtem a fogadalmamat, miszerint mostantól mindenben teljesen őszinte leszek Alexeijel. De mégis hogyan vallhattam volna be, miféle érzelmek kavarognak bennem Erikkel kapcsolatban, amikor én magam sem tudtam rendet tenni közöttük?

Egyébként sem számított. Alexeijel jártam, nem Erikkel.

Alexeijel, akinek most megfeszült az állkapcsa és kitáguló orrlyukkal mély levegőt vett.

– Gyűlölöm, hogy folyamatosan utánad koslat.

Halkan, már-már remegve ejtette ki a szavakat, mintha csakis a sok-sok évnyi gyakorlatozásnak köszönhette volna, hogy nem tépte fel az ajtót, kereste meg Eriket és verte péppé most azonnal.

Megrezzent valami a szívem mélyén. Legszívesebben magamhoz húztam volna, számat az övéhez préselem, hogy forró csókkal biztosítsam róla, az övé vagyok. Egyedül az övé és senki másé.

De Zinaida haragja gúnyosan felhorkant, mintha csak azt mondaná:

Senkinek nem hajolsz meg!

És tudtam, ha most engedek, azzal iszonyú problémák hosszú sorát szabadítom magamra. Nem hagyhattam, hogy Alexei megszabja, kivel barátkozhatok és kivel nem.

Úgyhogy nem rántottam magamhoz. Nem csókoltam meg. Nem nyomtam a falhoz, hogy...

Lehunytam a szememet, igyekeztem pislogással száműzni az elém vetülő képeket.

– Én pedig gyűlölöm, hogy van egy menyasszonyod, akinek a létezéséről egészen idáig nem is tudtam, és akivel kijárkálsz az éjszaka leple alatt, aztán még el is hallgatod.

Alexei továbbra is feszülten állt, izmai bele-beleremegtek a természetellenes pózba.

Átkaroltam magamat, arra készültem, hogy kiöntsem neki a szívemet. Lesütöttem a szememet.

– Nem lehetnénk egymással végre őszinték? – Felnéztem rá. – Szeretlek.

Olyan egyszerűnek hangzott ez a szó, mégis annyi láthatatlan súly húzta, a múlt, a jelen és a jövő egyszerre szennyezte korábbi sugárzó tisztaságát.

De igaz volt. Éppolyan igaz, mint ahogyan ott álltam és lélegeztem.

Szerelmes voltam Alexeibe.

És az égvilágon semmi sem változtathatott ezen. Semmi.

Alexei sötétzöld szemében megrebbent valami. Valami, amitől szép lassan ellazultak az izmai. Lassan, nagyon lassan kifújta a levegőt, majd az ajkába harapva, hosszan pislogva elfordította a fejét.

Megrezzentek az ujjaim, a tenyerembe akartam venni az arcát, végigsimítani rajta, a hajába fúrni az ujjaimat. Az ajkamon érezni a száját, a nyakamon, a kulcscsontomon, miközben ujjai felfedezőútra indulnak a testem ívein...

De nem mozdultam. Mintha szerepet cseréltünk volna, most én merevedtem meg. Úgy éreztem, szétfeszít a bennem dúló rengeteg érzelem, az Alexei iránt érzett szerelmem, az Erik iránti vonzalmam, Zinaida haragja és bosszúvágya, a veszteség fájdalma, a magány, a zavarodottság...

Alexei visszanézett rám, de én képtelen voltam levenni a szememet a szájáról. Tudtam, hogy csak menekülnék. Hogy ezzel nem oldom meg a problémáimat. Mégis beleborzongtam.

És ekkor Alexei megragadta a karomat, a hátam az ajtónak csattant. A bennem tomboló vágy vadállatként élvezte a fájdalmat. Mozdulni akartam, Alexeire vetni magamat, de lefogta a kezemet, és szorosan tartott, még csak véletlenül sem engedett el.

A mágiám mindezt játékra hívásnak érezhette, mert a szemem sarkából láttam, hogy az Alexei testét borító vízcseppek megremegnek, körénk gyűlnek.

Alexei szájszéle korábban sosem látott félmosolyra húzódott.

A vízcseppek sisteregve csaptak össze a tűzmágiájával, gőz szállt, a lángok végignyalták a bőrömet, épp annyira, hogy érezzem a hőjüket, de ne fájjon.

Önkéntelenül is felnyögtem.

Nem olyan volt, mint korábban bármikor. Ez valami új volt, egyszerre veszedelmes és izgató.

És ideje volt, hogy én is beszálljak a játszmába.

A mágiámat megragadva kirántottam a kezemet Alexei szorításából. Egyetlen szemvillanás alatt fordult a helyzet, most az ő háta nyomódott az ajtónak, és még mielőtt bármit is tehetett volna, közelebb hajoltam hozzá.

A számon éreztem a leheletét, ahogy közvetlenül az ajka előtt megtorpantam. A pupillája kitágult, a nyakán erőteljesen lüktetett egy ér, és ha nem zakatol olyan fülsiketítően a szívem, talán még az ő szívverését is hallom.

A pillanat az örökkévalóságig nyúlt, mozdulatlanságba zárta a világot.

Nem tudtam eldönteni, melyikünk hajolt közelebb előbb. Csókunk édes fájdalom volt, ajkak, nyelvek és fogak csatája.

Hirtelen sötétség borult ránk és ugrott egyet a világ, ahogy Alexei felkapott. Lábamat a dereka, karomat a nyaka köré fontam. Csak annyira szakította meg a csókunkat, hogy az ágyra dobjon, és lerántsa rólam a csizmámat, amit hamarosan követett a nadrágom, a pulóverem és minden egyéb ruhadarabom is.

Egy pillanatra magamra hagyott, kínszenvedés volt kivárni, mire ismét besüppedt mellettem a matrac. Amikor végigsimítottam a hátán, a csípőjéhez érve éreztem, hogy a törölközője a ruháim társaságában hever a földön.

Fölém mászott ugyan, de nem sokáig maradtam alul. Halk szisszenéssel tűrtem a hirtelen fájdalmat, körmeimet Alexei vállába vájtam. A szenvedély olvadt lávaként járta be a testem minden egyes porcikáját, elködösítette a gondolataimat, teljesen elvette az eszemet.

Feloldódtam, mindenestől elvesztem benne, összemosódott az én és a te, nem maradt más, csak a puszta ösztön, a testünk ritmusa, az Alexeiből áradó hő.

Egyszerre volt harag és szerelem, tomboló vágy, pusztítás, maga a színtiszta csoda. Nem jöhetett elég hamar a gyönyör.

Amikor végül lefeküdtem Alexei mellé, és ismét rendesen kaptam levegőt, rádöbbentem, hogy enyhe fémes szag üli meg a levegőt. Alexei válla iszamós volt ott, ahol korábban belemartam.

– Vérzel – leheltem.

– Van, amiért érdemes áldozatot hozni – mormolta mosollyal a hangjában, és magához húzott, hogy megcsókoljon.

Képtelen voltam elcsendesíteni a fejemben visszhangzó kérdést:

Igen, de mekkorát?