A világ vakító, tündöklő fény.

És fájdalom. A születés iszonyú, csodálatos fájdalma.

Megfogadtam, hogy csendben tűröm, de ajkaim szétválnak, éles sikoly tör fel a torkom mélyéből.

Félek, rettegek, hogy örökké tart majd – vagy ami még rosszabb, hirtelen félbeszakad, és nem marad semmi.

Nem bukhatok el. Nem bukhatok el.

Nem. Bukhatok. El.

Mintha tőrt forgatnék a saját szívemben, mégis minden erőmet beleadom és még egy utolsót rántok rajta.

Sikolyom elhal, a fény elhalványul. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt. A szívem helyén különös űr tátong – ami eddig odabent lakozott, most kinyújtott tenyeremben ragyog.

Ökölbe szorítom a kezemet, ujjaim a meleg kőre fonódnak.

Eljött a bosszú ideje.

***

Iszonyú, lüktető fejfájásra tértem magamhoz, azzal fenyegetett, hogy felülről kettéhasítja a koponyámat. Elmosódott hangokat hallottam, próbáltam értelmezni őket, de a sötétség még újra meg újra utánam kapott, és az összes energiámat lefoglalta, hogy felnyissam ólomsúlyúnak érződő szemhéjamat.

– ...küldjenek... Várjon csak! Azt hiszem, kezd magához térni.

Kinyitottam a szememet.

Kellemes melegben feküdtem annak a szalonnak a pamlagján, ahol korábban bekapcsoltuk a fűtést. Alexei jobb füléhez telefont szorítva állt tőlem néhány lépésnyire és aggodalomtól tágra nyílt szemmel figyelt.

Meg akartam kérdezni, kivel beszél, de összesűrűsödő nyálam erősebbnek bizonyult bármilyen ragasztónál.

Alexei az arcomat pásztázta, és úgy tűnt, kiolvasott belőle valami megnyugtatót, mert végül csak annyit mondott a vonal másik végén lévő illetőnek, bárki volt is az, hogy:

– Úgy látom, jobban van. – Hallgatott, majd: – Igen, mindenképpen.

Letette a telefont, majd két lépéssel mellettem termett.

– Jól vagy? – kérdezte a homlokomat tapogatva.

Könnyed mozdulattal végigsimított az arcomon, a tenyerébe vette, én pedig önkéntelenül is lehunytam a szemem és odafordítottam a fejemet.

– Túlélem – krákogtam néhány másodpercnyi csend után nagy nehezen. – Mi történt?

– Elájultál – válaszolta Alexei komoran –, miután megérintetted azt a tőrt.

– Tőrt?

A közeli kis asztalra mutatott.

Megmozdultam, mire újult erővel hasogatott a fejem, de a fájdalommal mit sem törődve felültem. Vállamról az ölembe csúszott a pokróc, nyilván Alexei takarhatott be.

Úgy meredtem a megviselt, több helyen foltos kendőbe burkolt hosszúkás tárgyra, mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban életre kelhet.

– Talán az lesz a legjobb, ha mégis beviszlek a sürgősségire – szólalt meg Alexei óvatosan.

Odakaptam a fejemet.

– Velük beszéltél?

– Elvesztetted az eszméletedet, semmire nem reagáltál.

Alexei védekezően beszélt, és rádöbbentem, hogy akaratomon kívül egy kicsit élesen csendülhetett a kérdésem. Megdörgöltem az arcomat, küzdve az elmémet borító köd ellen.

– Azt hiszem, láttam valamit – szólaltam meg.

Alexei felvonta sötét szemöldökét.

– Miről beszélsz?

– A tőrrel... A lélekkővel kapcsolatban.

– Lélekkő?

Alexei arcára őszinte döbbenet ült ki. Felállt, odasétált a tőrhöz és széthajtotta a kendőt. Ujjai egyre közelebb értek a kőhöz...

– Ne! – kiáltottam.

Alexei megragadta a markolatot, és már félig a levegőbe emelte a tőrt, valószínűleg azért, hogy a fény felé fordítva alaposabban szemügyre vegye, amikor meglepetten pislogva felém fordult.

Hő szökött az arcomba.

– Azt hittem...

Elhallgattam. Rémesen ostobán éreztem magamat. Csak azért, mert rám ilyen hatással volt a tőr, még nem jelenti, hogy Alexei is ki van téve a lélekkő hatásának.

– Nem tudtam, veszélyes-e – fejeztem be végül sután.

Alexei megértően bólintott.

– Valószínűleg éreznénk, ha valamilyen rontás lenne rajta.

– Rontás?

– Nem csak védővarázslatokat meg ártalmatlan igézeteket lehet bocsátani a tárgyakra. Ugyanennyi erővel meg is lehet átkozni őket.

– Lehet, hogy tényleg volt valami ilyesmi rajta. És attól ájultam el.

– Lehet. – Elhallgatott, és azt hittem, ennyiben hagyja, de aztán ismét megszólalt: – Azt mondtad, láttál valamit...

Nem bukhatok el.

Mintha egy álomra próbáltam volna visszaemlékezni, minden homályos volt, csak a ragyogásra és erre a három szóra emlékeztem tisztán.

– Inkább csak egy érzés volt. Nehéz megfogalmazni. De azt hiszem, köze van a kőhöz – biccentettem az Alexei kezében lévő tőrre.

Alexei elkomorodott.

– Mit láttál, Lily?

Meglepett ez a komolyság.

– Nem tudom. Olyan volt, mintha valakinek az érzéseit és a gondolatait láttam volna. Éreztem volna. Fájt neki. És félt, valami nagyon aggasztotta. Talán azt láttam, ahogy megátkozta a követ. – Tenyeremet lüktető fejemre tettem, és lehunytam a szememet. – Tényleg nem tudom, Alexei.

Alexei visszatette a tőrt a foltos, megszürkült kendőre, és hozzám sétált. Súlya alatt besüppedt a pamlag alatt, megreccsentek a rugók. Tenyerébe vette a kezemet, ujjai forrónak tűntek hűvös bőrömön. Ahogy mindig, érintésére most is apró villámok cikáztak végig a végtagjaimon, lángra lobbantva bennem valamit, ami aztán lávaként áramlott végig az ereimen.

– Legjobb lesz, ha odaadjuk Anna Ivanovának.

Mintha egy vödör jeges vizet öntött volna rám.

– De hát ez az örökségem!

– Nagyobb biztonságban éreznélek, ha nem lenne nálad ilyesmi.

– Mi? Miért?

– Ez az egész! – sóhajtott Alexei frusztráltan. – A háború. A Kuznyecovok, a Volkovok...

Elkaptam a tekintetemet Alexeiről, az egyik hatalmas tájképre meredtem, a hófedte tájra, a jeges folyóra, a távolban narancs- és citromsárgán izzó napkorongra.

– Gondolod... – Nagyot nyeltem. Csikorogva, fájdalmasan távoztak a szavak a torkomból: – Gondolod, hogy megölették a szüleimet?

Alexei nem válaszolt. Fülsiketítővé vált a csend. Iszonyú, sajgó nyomássá a mellkasomban. A másodpercek a végtelenségbe nyúltak, és úgy éreztem, örökké így maradunk, mozdulatlanságba fagyva, némán, a kimondott és a kimondatlan közötti bizonytalanságban lebegve.

És talán jobb is lett volna, ha sosem kapok választ erre a kérdésre, ha soha fel sem merül bennem, ha nem gyötör, nem feszít ilyen kínzó fájdalommal.

– Nagyon remélem, hogy nem.

Alexei suttogása mennydörgésszerűen hangosnak tűnt a sűrű csendben.

Mély levegőt vettem. Egyet, majd még egyet. És még egyet.

Nem omolhatok össze. Többé nem. Erősnek kell lennem. Értük. Az örökségünkért.

Saját magadért, súgta egy ismerős hang az elmém egy rejtett zugából.

– Ha igen, kiderítem, ki tette, és...

– Lily! – szólt rám Alexei, még mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Szorítása erősödött a kezemen, a fejét rázta. – Ne is gondolj ilyesmire! Kérlek!

– Miért ne? – Kihúztam a kezemet az övéből, hogy aztán összefonjam a karomat. – Megölték a szüleimet. Azt mondod, hagyjam megtorlatlanul?

Mintha a lelkem legmélyéről tört volna fel a harag, elborította minden egyes porcikámat, megfeszítette az izmaimat. Olyan erősen csikorgattam a fogamat, hogy belesajdult az állkapcsom.

Alexei ujjai az arcomat érintették, lágyan, óvatosan.

– Ez nem te vagy, Lily.

Ne mondd meg, hogy ki vagyok! – vágtam volna vissza legszívesebben.

De ekkor belenéztem Alexei zöld szemébe, ami még itt, a mesterséges fényben is úgy ragyogott, mintha azon keresztül megpillanthattam volna a benne izzó nyers mágiát.

– Ne hagyd, hogy így bemocskoljanak!

Volt valami Alexei hangjában, ami felért egy pofonnal. Homlokráncolva néztem rá, próbáltam kihallani a levegőben rezgő szavakból a bennük csengő érzelmeket. Bánat, fájdalom, aggodalom...

Teleszívtam a tüdőmet. Aztán bólintottam. Többször, egymás után, mintha csak magamat biztatnám.

– Oké. – Kifújtam a levegőt. – Oké.

Alexei az enyémhez nyomta a homlokát, és az a különös érzésem támadt, mintha nemcsak én merítenék belőle erőt, hanem ő is belőlem.

– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – súgtam. – Itt vagyok.

És nem fogok összeroppanni minden apró súly miatt. Többé nem.

Elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett, hosszan, kutatóan. Ajkai elváltak egymástól, mire szívem, magam sem tudom miért, a torkomba ugrott. A következő pillanatban közelebb hajolt.

Olyan hevesen csókolt, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, hátradőltem, gerincem a karfának nyomódott. Mintha csak megérezte volna, Alexei elhúzódott.

– Szeretlek.

Hangja cirógatásként simított végig minden egyes porcikámon, libabőrt hagyva maga után.

De még mielőtt válaszolhattam volna, Alexei felállt.

– Hol akarsz aludni? – kérdezte.

Meglepetten pislogtam rá, ajkamon még ott éreztem a csókját, nyelvemen a kimondatlan, édes szavak ízét. Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, hol vagyunk, és mit akar.

Miután meggyőztem, hogy igen, meg tudok állni a két lábamon, a tőrt magunkhoz véve megindultunk az emeleti szobám felé. Alexei végig aggodalmas tekintettel figyelt, mint aki készen áll rá, hogy a legapróbb megingásra is azonnal a karjába kap.

– Baldachinos ágy? – vonta fel a szemöldökét, miután felkattintottam a villanyt a szobámban.

– Örülj neki, hogy legalább nem rózsaszín.

– Igen, végül is rosszabb is lehetne.

Volt valami erőltetettség a könnyed hangnemben, de nem bántam, még így is balzsamként hatott sajtó szívemre.

– Miért, neked milyen ágyad van? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

– Olyan, amin ketten is kényelmesen elférünk.

Homlokráncolva néztem rá, nem értettem, hogy most ezzel célozgatni akar vagy... Aztán ismét az ágyra néztem. És elnevettem magam.

– Sokkal nagyobbra emlékeztem – magyaráztam. – Gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttünk, de az utóbbi években nem igazán jártunk itt.

Úgy tűnik, az utóbbi évek elég gyorsan elszaladhattak, mert az ágy valóban jóval kisebb volt, mint gondoltam. Ha összehúzzuk magunkat, biztosan elférünk rajta, de Alexeinek igaza volt, ennél kényelmesebb fekvőhelyet is találhattunk magunknak.

Átvezettem az egyik vendégszobába, és gondosan ügyeltem rá, hogy még csak oda se pillantsak a szüleim szobájának csukott ajtajára. Egyszer majd visszajövök ide, hogy bemenjek oda is, de a szívem mélyén éreztem, hogy az a nap még nagyon messze van.

És különös dologra döbbentem rá: nem jöttem zavarba az ostoba hibától, amit vétettem. Régen, bárki más előtt biztosan iszonyúan szégyelltem volna magamat, de most csak nevettem rajta. Nem tudom, hogy a közelmúlt eseményei tették-e vagy az, hogy Alexei mellett történt mindez, de most egyszerűen nem érdekelt. Természetesnek vettem, hogy hibázok. Nem számított.

Hagytam, hogy Alexei menjen először fürdeni, és csak ültem a karosszékben a kinti sötétséget bámulva, azon gondolkozva, milyen mindannak ellenére, ami történt, milyen szerencsés vagyok, hogy mellettem van.

Tekintetem időről időre az asztalon heverő tőrre tévedt, a benne ragyogó lélekkőre. A kendőt széthajtottam ugyan, de nem mertem hozzáérni. Tudtam, hogy Alexeinek igaza van, és az lenne a legjobb, ha odaadnám Anna Ivanovának, a lelkem mélyén valami mégis tiltakozott ez ellen.

Mi volt az a különös érzés, ami hatalmába kerített, amikor megérintettem a követ? Mit láttam?

És még inkább... kinek a szemén keresztül láttam azt, amit?

Az egész olyan zavaros volt, a látomás érzelmei összefonódtak a sajátjaimmal. Az a valaki bosszút akart, és én... Ha bosszúra nem is, igazságszolgáltatásra mindenképpen vágytam. De kire számíthatok? Ha valaki tényleg megölte a szüleimet és ennek az egésznek köze van a mágiánkhoz, mégsem fordulhatok a rendőséghez.

Tudtam, hogy Alexei azt akarja, hogy maradjak nyugton, hogy ne keverjem magam bajba, de tudtam, hogy hazudnék, ha megpróbálnám elhitetni magammal, hogy ennyi elég. Szívem mélyén elhatározás kelt: igenis megkeresem azt, aki a szüleim haláláért felelős – és bosszút állok értük.

A tőrre pillantottam. Lehet valami köze ennek az egésznek a szüleim halálához?

Felálltam, és átszeltem az asztaltól elválasztó háromlépésnyi távolságot. Visszafojtott lélegzettel nyúltam a tőr után, már csupán néhány centiméter választotta el az ujjaimat a kőtől...

– Lily!

Oldalra kaptam a fejemet Alexei hangja hallatán. A fürdőszobaajtóban állt, aggodalmas, már-már gyanakvó pillantással méregetett.

Gyorsan bebugyoláltam a tőrt a kendőbe, és beraktam az éjjeliszekrény fiókjába.

– Végeztél? – kérdeztem.

Alexei összehúzott szemmel figyelt ugyan, de bólintott. Puszit nyomtam az arcára, amikor elhaladtam mellette, és egy pillanatig olyan érzésem volt, mintha el akarná kapni a karomat, de nem tette, hagyta, hogy elmenjek mellette és bezárkózzak a fürdőszobába.

A forró, gőzölgő vízben elmerülve a csempe mintáját figyeltem, és igyekeztem ellazulni. Csakhogy gondolataim unos-untalan visszatértek a lélekkőhöz és ahhoz a különös látomáshoz.

Szerettem volna többet megtudni róla, és ennek egyetlen módját láttam: ha ismét megérintem a követ.

De tudtam, hiába vetném fel Alexeinek, úgysem engedné. Ami azt jelentette, hogy meg kell várnom, míg visszamegyünk az egyetemre – és valahogy magamnál kell tartanom a tőrt, miután odaértünk.