Holmes Chapel utcáit vékony rétegben hó fedte. Hideg idő volt így december első napján, ideális tél köszöntő. Harry szorosabban húzta össze magán fekete, térdig érő kabátját, miközben lassan sétált a sírkövek között. Bakancsa alatt ropogó hó hangja fülsértően hatott, rajta kívül egy lélek sem volt ilyen korai órában kint a temetőben. A sarkon bekanyarodva még néhány métert mennie kellett mielőtt megállt volna. A sírkő ugyanolyan volt, mint a többi. Egyszerű, komor, szomorú. A göndör hajú férfi sóhajtva hajolt le, hogy leporolja a havat a kőről fekete kesztyű fedte ujjaival. Most sem tudta megállni, szomorú mosollyal ajkain simított végig az odavésett betűkön. A belső zsebéből kihúzott egy kosorút. Mint minden évben most is az édesanyja készítette. Minden évben más színű volt a díszítés. Tavaly lila volt, azelőtt piros, most pedig fekete. Sima, egyszerű fekete. Szótlanul helyezte el apja sírján a koszorút, kicsit megigazgatta rajta a fenyőágakat, a szalagot, meg a gyertyát, aztán felállt. Két év alatt, ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogatta az édesapja sírját. Szíve mindennap kérlelte őt, hogy a szürke hétköznapokon, egy szabadnapján jöjjön el ide, de sosem volt elég lelki ereje hozzá. Karácsonykor lerótta a tiszteletét, hiszen mégis csak a szeretet ünnepe volt ez, máskor viszont sosem jött el. Ez olyan véglegesnek tűnt, az édesapja valóban itt feküdt. Valóban meghalt. És, ő csak két év után tudta igazán elfogadni.
Aznap Harry fél órán keresztül állt Desmond sírja előtt a Szent Jakab temetőben, miközben hangosan mesélt neki. Elmesélte az apjának, hogy eddig mennyi minden történt az életben vele. Csak azután indult el, hogy megígérte neki, amint tud vissza jön. A két órás visszaút Londonba unalmas volt, de tetszett neki a csend, még a rádiót sem kapcsolta be. Délután fél négy volt, amikor leparkolt egy külvárosi, kissé lepukkant kávézó előtt. Kapucniját mélyen az arcába húzta, napszemüvegét kikapta a kesztyűtartóből, mielőtt kilépett volna a hóesésbe. Minden épületre lassacskán felkerültek az ünnepi díszítések, egyedül ő maga volt az, aki egy cseppnyi hangulatot sem érzett a karácsonyozáshoz. Kezeit a zsebébe süllyesztve indult meg a keskeny úton. Nem nézett fel, szigorúan lehajtott fejjel ment végig, és tök ügyes volt mert senkit sem lökött fel. Szerencsére sokan voltak, elrejtőzhetett a tömegben. A kávézóba belépve azonnal megcsapta az orrát a fahéj, naranccsal keveredő illata. Az arca égni kezdett a hirtelen jött melegtől, de jól esett. Szinte érezte, ahogy a csontjai olvadásnak indulnak. Halkan köszönt, mielőtt hátat fordított, és megindult a hátsó asztalok felé. Az érkezésére az asztalnál ülő férfi abba hagyta a teája kevergetését, és felnézett.
-Oh, Mr. Styles!-pattant fel a székére, hogy kezet foghasson Harry-vel.-Kérem foglaljon helyet!
Harry, anélkül, hogy levette volna a kapucniját leült. Szeme sarkából látta, hogy a pincér lány feléjük indul, miután végzett a másik két asztalnál. Gyorsan lehajtotta a fejét, nem kockáztatta meg, hogy bárki felismerje. Csak egy teát kért, amit a lány furcsa pillantások közepette fel is jegyzetelt. Miután elment felnézett,tekintete összetalálkozott a nyomozóéval. Mintha tanulmányozta volna, kezdte kicsit feszülten érezni magát, és még el sem kezdtek beszélgetni. Benjamin Waldorf, egy vele egy korú, szőke, kékszemű nyomozó volt. Az ember azt hitte volna róla, hogy igazi zöldfülű, de Waldorf volt az egyik legjobb a szakmájában. Az egyik legjobb, akit egyszerűen pár szép szóval akár kenyérre is lehetne kenni. Harry ismerte őt, annak idején ő hallgatta ki Louis-t, meg Harry-t. Akkor még csak gyakornok volt, de a keresztkérdéseivel már akkor az őrületbe kergette őket. A rendőrség őt bízta meg négy nappal ezelőtt, hogy nyomozzon Marcel halálával kapcsolatban. De, mivel az öccse bűnös volt, így gyorsan le is zárták a nyomozást, továbbá tárgyalást sem rendeltek el.
-Beszélni szeretett volna velem-húzta fel szemöldökét Benjamin. Harry, beszédre nyitotta a száját, de a pincér lány akkor tért vissza az italaikkal.
-Nos, igen..-köszörülte meg a torkát a göndör, türelmetlenül sóhajtva fel. Úgy tűnt, hogy a lány-névtáblája szerint Lizbeth- soha nem akarja elhagyni az asztalukat. Felegyenesedve kikapta a lány kezéből a tejet.-Köszönöm, Lizbeth-mosolygott a lányra kényszeredetten, aki megszeppenten bólintott, hátra lépet egyet, és már sehol sem volt. Harry fintorogva öntötte bele teájába a fehér folyadékot, mielőtt visszahelyezte volna a Benjamin, és közte lévő kis tálcára. -Szeretném, hogy az itt elhangzott szavak kettőnk közt maradnának. Nem úgy hívtam ide magát, mint egy nyomozó, hanem mint egy barátot. Egy barát, aki megtesz egy kis szívességet tudja.. ha a másik barátja megkéri rá.-Waldorf nyomozó feszülten meredt az előtte ülő főnökre. Harry felvette a szokásos kemény arckifejezését, ajkait gúnyos mosolyra húzta.-Csak nem fél nyomozó?-pillantott le gyorsan az órájára. Sietnie kellett.
-Mégis mi értelme volt engem ide hívni? -kérdezte összezavarodva.-A nyomozást lezártuk, újat nem indítunk, hiszen a Marcel Styles több, mint huszonnégy órája halottnak lett nyílvánítva. Szerencse, hogy nem viselem a jelvényemet Mr. Styles, úgyanis ez hatalmas szabályszegésnek bizonyul-Benjamin szigorú arccal fonta össze karjait a mellkasa előtt. Harry, utálta az igazságszolgáltatást..olyan drámaian viselkedtek.
Néhány másodpercig még farkasszemet nézett a férfivel, akinek egyetlen arcizma sem rándult meg. Aztán Harry megunva a szemezést, kigombolt kabátján néhány gombot, majd kihúzott belülről egy sárga borítékot, valamint egy kisebb fehéret. Benjamin elé helyezte őket.
-Ezek mik? - húzta fel szemöldökét a nyomozó.
-Három ellopott tanúvallomás-mondta szenvtelenül. Mosolyogva nézte végig, ahogy Benjamin bőrszíne az egészségesről változik át vörössé. Szemei kikerekedtek, és látszott rajta, hogy legszívesebben elüvöltené magát, de a helyes utat választva gyorsan vissza nyelte. Körül nézett, és csak azután förmedt rá Harry-re. - Te most viccelsz ugye?!
-Úgy nézek én ki? - kérdezte flegmán.
-Ez kibaszottul nem vicces Styles! Ezért be kéne vinnem téged az őrsre! - a magázódás semmivé lett - Ez az amire gondolok, ugye?
-Attól függ, hogy mire gondolsz-Harry bögréje felett mosolygott a férfire, aki egy cseppet sem tűnt boldognak.
-Szóval igaz. Elloptátok az igazi vallomásokat-rázta a fejét hihetelenkedve. - Szerencsés vagy, hogy idáig megúsztátok.
-Köszönöm-bólintott a göndör, mintha élete legnagyobb bókját kapta volna.
-Ez nem dícséret volt baszki-csalódottan biggyesztette le az ajkait. - Hetekig azt hittem magamról, hogy bekattantam. Én hallgattalak ki titeket! Az a fiú...a halott gyerekkel.. mindent elmondott nekünk. Nagyon meg volt törve. Aztán egy héttel később, hirtelen már le is volt zárva az ügy, mintha semmi nem történt volna! Rajtam kívül senki sem volt meglepve, érdekes fel sem tűnt nekik a változás. Mennyit kaptak tőled?
Harry egymásnak préselte az ajkait. Kihúzta magát, aztán sóhajtva válaszolt.
-Eleget-motyogta.
Benjamin felvonta a szemöldökét.
-És, megérte?
-Nem.-vallotta be őszintén
-Hát persze, hogy nem-fintorodott el. Lepillantott a borítékokra. - Gondolom azt szeretnéd ha kicserélném őket. Ez pénz, ha nem tévedek nagyot.. Aha.. - lesett bele a borítékba. Felnézett. - Gondoltam.
Harry fáradtan dörzsölte meg az arcát. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz.
Benjamin hirtelen felállt, és széken lévő kabátjáért nyúlt.
-Most hová mész? - Harry ijedten kapott utána.
-El. Én ebben nem fogok résztvenni Styles. Ez túl sok! Intézd a szarságaidat Butlerrel, ne pedig velem. - vetette oda keményen, azzal sarkon fordult.
Harry káromkodva kapta fel az asztalról a borítékokat, majd a tárcájából kikapva néhány bankjegyek gyorsan a félig megivott teák közé hajította. Sietősen az arcába húzta pulóverének kapucniját, és felrántva a kávézó ajtaját Benjamin után sietett. A hideg levegő, mint valami kés úgy vágott bele az arcába. Borzalmasan hideg volt, de annyira dolgozott benne a feszültség, hogy pár másodperc után, mintha meleget érzett volna végig futni az egész testében. Mint valami macska, úgy szlalomozott a járdán gyalogló emberek kavalkádjában. Szemét folyamatosan egy pontot tartva, Benjamin kék kabát fedte hátán. Amikor a nyomozó befordult a legelső sarkon, Harry begyorsított.
-Állj meg! - kapta el a karját, és rángatta be egy kukákkal téli sikátorba. Az üres terület bűzlött a rothadt ételtől, meg a patkányoktól.
-Ha most azonnal nem veszed le a kezedet rólam, golyót lövök a szemeid közé-hangja ijesztően dallamosan hangzott. Elhúzta kabátját, feledve ezzel az övén logó fekete pisztoly át.
-Amúgy nem is használhatnád. Nem vagy szolgálatban - duzogott Harry, miután elengedte a férfit. Benjamin leporolta magát, mintha Harry érintése bármilyen mocsokkal járt volna.
-Veszélyhelyzetben bármikor előkaphatom.
A göndör hajú férfi elővette a fehér borítékot meg a mappát.
-Nem kell a mocskos pénzed-rivallt rá a férfi. - Semmivel sem tudsz engem rávenni , hogy elfogadjam.
Harry lehunyta a szemeit.
-Nem foglak megzsarolni. Nem tudlak mivel, és ha lenne is valami, akkor sem tenném meg. Nem csináltál ellenem semmi rosszat.. De tudok a lányodról.
Benjamin arca fehérré változott.
Harry folytatta.
-Tudom, hogy nagyon beteg, és jelenleg nem álltok jól anyagilag-ajkába harapott. - Szüksége van a kezelésre. A feleséged is várandós..
-Honnan tudod ezt? - vágott a szavába dühösen, aztán hirtelen megvilágosodva a fejéhez kapott, miközben hihetetlenkedve felnevetett. - Butler. Rám küldted?
-Nem. A menyasszonyához jár Erin, a feleséged terhesgondozásra. Mondott ezt-azt..
Benjamin villámokat szórt a szemeivel, és olyan csalódottság ült ki az arcára, hogy Harry legszívesebben a Föld alá süllyedt volna szégyenében.
-És, mi van ha nem teszem meg? Az ajánlatod hirtelen semmivé foszlik?
-Akkor is oda fogom adni-felé nyújtotta a borítékot. - rajtad áll, hogy elfogadod vagy sem. Nem vagyok egy szívtelen alak.
Ben lenézett a közöttük lévő borítékra. Elfintorodott.
-Valóban nem vagy az? - hangja gúnyos, keserűségtől csöpögött. - Akkor miért hamisítottátok meg a vallomásokat? Miért csináltad ezt azzal a fiúval?
A göndör lesütötte a szemeit. Ő maga sem tudta. A családja becsületét akarta megmenteni, de azon már nem nagyon volt mit. Szeretet, összetartozás, őszinteség nem volt, csak hazugság, kapzsiság, ármány. Öccse akcióiról annak idején senki sem beszélt, egészen idáig. Most Harry-re vadásztak a paparazzik. Mindenhol ő volt, mindenhonnan a saját önarcképe nézett vissza rá. A közösségi média, az újságok, sőt még a híradó is róluk szólt.
-Bűnös vagyok, bünhődöm a tetteimért. Azért kértelek meg, hogy cseréld ki a mappákat, mert Louis és a kislányom megérdemli. Megérdemlik, hogy tudják a kibaszott igazságot a történtekről. Azt akarom, hogy a gyermekünk békére leljen. Meg kell tudniuk az igazat.. - hangja veszélyesen bicsaklott meg, közelt állt a síráshoz. Ez volt az első alkalom, hogy a kislányának nevezte azt a babát, akinek valójában az öccse volt az édesapja. Nem, Marcel soha nem volt az édesapja. Harry sokkal jobban megérdemelte ezt a státuszt. Ha a kislány élne, Harry gyermekéül fogadta volna. - Nyissák meg az ügyet újra! Vizsgálják meg! Nem érdekel. Marcel egy seggfej volt, és mindenkinek tudnia kell, hogy Louis csak egy áldozat volt azzal az ártatlan kisbabával együtt a hasában.
Ha nem teszed meg, akkor sincs semmi probléma. Megoldom. De, akkor legalább vedd el a pénzt! Te még meg tudod menteni a lányodat.
A nyomozó ajkait megnyalva rázta meg a fejét. Elmosolyodott.
-Soha nem gondoltam volna, hogy a nagy Harry Styles-nak nem csak a neve nagy, hanem a szíve is. Te nagyot szeretheted ezt a fiút.
-Ő a mindenem. - felelte egyszerűen.
Benjamin elvette a borítékokat, a hó pedig ismét szállingózni kezdett.

***

Harry útja a kórházig csendesen telt. A hotel, ahol ideiglenesen megszállt közel is volt a kórházhoz, nem kellett sokat utaznia. Az autóban lebonyolított egy pár perces beszélgetést az édesanyjával, aki nem volt a szobájában, amikor elindult. Sétálni ment. Azt mondta ki kell szellőztetnie a fejét, ha visszaért a hotelbe valószínűleg lefog pihenni. Harry tudta jól, hogy ez hazugság. Anne elveszítette a fiát is, két évvel a férje halála után. Sokkolta hír, de nem lepte meg. Marcel szeretett veszélyesen élni, Anne számított rá, hogy egy napon kapni fog egy ilyen telefont, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar el is jön ez az idő. Harry pontosan jól tudta, hogy Anne magát okolta Marcel haláláért. Hibás volt, amiért nem figyelt rá eleget.. Pedig de. Marcel több figyelmet kapott, mint ő maga.. Neki keményen kellett dolgoznia, mert az apja elvárta tőle. Valahol szomorú volt ez az egész. Marcel lazíthatott, utazhatott, megkaphatott bármit, amit csak szeretett volna. Tőle nem vártak el semmit, pedig lehet sokkal jobban vezette volna a céget, mint Harry. Elszaladt vele a ló, csak ezt mindenki félválról vette, a baj hamarabb megtörtént, mint a probléma felismerése. Gyászolta az öccsét, ahogy az édesanyja is gyászolta a fiát, de Harry másképpen. Nem érzett szeretet Marcel iránt, csak ürességet ha rá gondolt, semmi mást.
-Harry! - üdvözölte Abby vidáman integetve, amikor felért a negyedik emeletre.
Rajta kívül a váróban nem volt senki más. Korán érkezett, mint mindig.
-Abby, szia-ölelte át a szőke hajú lányt. - Mi újság?
Abby kedvesen végig simította a férfi karját mielőtt vállat vonva válaszolt.
-Nem rég jöttem át a klinikáról. Nagyon fáradt vagyok, de két óra múlva mehetek is haza.
-Akkor pihenhetsz ma.
A lány kelletlenül megrázta a fejét.
-Dehogy!-legyintett. - Torta kóstolásra megyünk Austinnal, azután kiválasztjuk a meghívokat, meg az asztalterítők színét, valamint a díszítést is át kell beszélnünk. Borzasztó nehéz megszervezni egy esküvőt-sóhajtott fel, letörölve a láthatatlan izzadságcseppeket a homlokáról. - Louis-hoz jöttél, ugye?
Harry szíve hatalmasat dobbant szerelme nevének említésére.
Kiegyenesedve megköszörülte a torkát, zavartan beletúrt a hajába, és csak azután sikerült válaszolnia.
-Öhm, igen..
Abby elhúzta a száját.
-Sajnálom, de még vizsgálják.
-Oh. - Harry alig tudta leplezni a csalódottságát.-Akkor..akkor lemegyek a büfébe addi, és megvárom. Fél óra, és visszajövök..
Remegő lábakkal fordult meg, hogy elinduljon a lift irányába, amikor Abby elkapta a karját.
-Hé-mondta kedvesen mosolyogva. - Nekem van egy jobb ötletem!
A zöld szemű férfi azonnal felismerte a lány mosolya mögött rejlő szándékot. Elhúzta a karját.
-Abbs.. Én.. Én nem.. Én nem állok erre készen-suttogta szomorúan.
-De! De igen! - bólógatott Abby izgatottan csillogó szemekkel. - Meglátod, beleszeretsz, és higyj nekem.. Nem akarod majd elengedni őt. Istenem, Harry! Olyan csodálatos kisfiad van!
-Abby..kérlek..Ez nekem nem fog menni-Harry remegő ajkakkal kérlelte a lányt. Egy pánikroham szélén állt, bármilyen nevetségesnek is tűnt, de így volt. Esélye sem lehetett tiltakozni, merr a szőke hajú lány lecsapta a nővérpultra a kezében tartott mappát, szólt a pult mögött ülő lánynak, aki megszeppenten figyelte, ahogy Abby megragadja a nálánál jóval magasabb férfit, és elrángatja a helyéről.
-Parancsolj, itt egy maszk. Vedd fel-parancsolt rá a lány, immáron maszkkal az arcán.
"Csecsemőgondozó" - állt egy fehér papíron, amely az üvegajtó elejére volt felragasztva. Harry-t kirázta a hideg, ahogy benézve meglátta az üvegbölcsőket, valamint két inkubátort. Mindkettő alatt babál feküdtek, felettük kékfény világított. Megtorpant.
-Abby..
-Ne csacsiskodj már! Gyere-ragadta meg kezét a lány, és már bent is voltak a helyiségben. Az ott lévő nővérek, akik eddig az asztalnál ülve nézelődtek, most kíváncsian néztek fel.
-Sziasztok csajok! - köszönt nekik Abby vidáman. - Nyugodtan menjenek csak szünetre, én itt vagyok tudok figyelni.
-Köszi, Abby-mosolyodott el hálásan a fekete hajú nővérke. Felkapták a táskájukat, és már sehol sem voltak.
Harry nagyot nyelve nézett körbe. Ideges volt. A babák csendesen aludtak, csak halk zúgást hallott, valószínűleg a bekapcsolt gépek zaját.
-Csüccsenj csak le, Styles-kacsintott rá a lány. Harry gépiesen helyet foglalt az asztalnál, ahol eddig a nővérkék ültek, beljebb nem mert merészkedni.
Idegesen beletúrt a hajába, miközben pár mély lélegzettel igyekezett legyűrni a hirtelen keletkezett hányingerét. Pechére nem volt ideje gondolkozni, mert megjelent Abby.
-Ülj ide, ebbe a székbe-fejével egy fehér, döntött fotelra bökött, amelynek még karfája is volt. Kényelmesnek tűnt. Harry lábai ólómból voltak öntve, legalábbis ő úgy érezte. Zöld szemeit nem tudta levenni arról az aprócska, vékony takaróba bújtatott alakról, akit Abby ölelt magához.
-Harry, üdvözöld a kisfiadat-mondta Abby halkan, majd óvatosan átadta a babát Harry-nek.
-Úristen.. - akadt el a férfi lélegzete, ahogy megérezte a kis súlyt a karjaiban. - Úristen..
Felfelé pislogva igyekezett visszatartani a könnyeit. Hiába. Megindultak azok, akár a patak. Néma zokogás tört fel a torkából, ahogy lenézett a kisfiúra. Az ő csodálatos kisfiára, aki most csendesen szuszogott az ölében nem foglalkozva senkivel, és semmivel. El sem hitte.. Olyan hosszú hónapok álltak mögötte, most pedig itt volt velük. A sok várakozás, türelmetlenség, és aggódalom után, Axel Nolen Styles megérkezett hozzájuk három nappal ezelőtt. És, három nap után végre Harry is összeszedte magát annyira, hogy megfogja őt.
-Hát szia kis herceg-suttogta, óvatosan végig simítva Axel pisze orrocskáján, amelyet Louis-tól örökölt. - Üdvözöllek a nagy világban, kisfiam.
Nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek, de igazából nem is akart. Három nap után végre újra boldognak érezte magát. Eufórikus érzés volt a tulajdon fiát a karjai között tartani, ilyen szeretet azelőtt még soha nem érzett. Elmondhatatlanul csodás érzés.
-Két napja nem kap már oxigént nappal, egyedül lélegzik a kicsike. Szerencsére elég jó súllyal született, nem volt semmi komplikáció, de azért még mindig megfigyeljük. Igazából csak azért, mert a harmincötödik hétre született, így koraszülöttnek számít-magyarázta Abby, miközben egy fekete hajú kislány bölcsője előtt állva gyönyörködött.
Harry szíve automatikusan összeszorult. Majdnem elveszítette a családját. A kisfiát, és Louis-t. Közelebb vonta magához a babát, óvatos puszit nyomva a homlokára.
-Apa olyan buta volt-hangja megremegett. - Nem akart hozzád bejönni, mert azt hitte, hogy a mama meghalt (tehát, mégis Louis szenvedett ezzel a babával nem tudom egyszerűen csak apának hívni. Az anyuka lelkem nem engedi, szerk.)
Aznap, amikor Louis-t eszméletlenül behozták a kórházba, Harry sokkos állapotban volt. Kiabált volna de hang nem jött ki a torkán. Tört, és zúzott volna, de a karjai bénultan fonódtak Niall dereka köré, aki olyan szorosan tartotta a legjobb barátját, mint még soha. Niall titkon attól tartott, hogy q berohan a műtőbe. Két óra múltán tolták ki Louis-t a műtőből, de azt Harry pont nem láthatta, mert Niall akkor ráncigálta le a büfébe, hogy igyanak egy kávét. Amikor visszaértek, Abby meg az orvosok eltűntek, csak egy nővér jött eléjük, hogy közölje vele a kisfia megszületett, ha szeretné nyugodtan megnézheti. Harry nem ment be Axel-hez, Louis-t akarta. De, Louis sehol nem volt, ő pedig egyedül nem bírta volna ki.. Olyan világ amiben Louis nem él számára nem létezhet. Kiborult. Emlékezett, hogy Niall nyalábolta fel a földről, arcát a tenyerei közé fogta, és nyugtató szavak sokaságát suttogta nekik. "Harry, Louis él." Harry a megkönnyebbüléstől sírva fakadt.
-Olyan csodálatos vagy kisfiam-szipogta, boldog mosollyal az ajkaim. - Te vagy a legcsodálatosabb dolog, ami valaha velem történhetett.
Axel csendesen pihengetett hosszú perceken keresztül az édesapja karjai között. És, Harry hiába érezte magát fáradtnak, nem akarta lehunyni a szemét. Gyönyörködni szeretett volna..

Louis, mint egy fehérre meszelt szellem hasonmás feküdt a kórházi ágyában. Arca rettenetesen sápadt volt, színt csak a lila horzsolások adtak bőrének, amelyek billogként világítottak az arcában. Feje hátul összevarrva, érezte is a varratokat akárcsak a pocakjában úgy feszültek azok is. Harry szomorúan nézett rá, miközben ujjait idegesen csavargatta az ölében. Azelőtt ilyen még nem volt, hogy Harry Louis közelében ilyen ideges legyen. Három nap után csak néhány szót váltottak, akkor is Zayn, meg Liam volt a téma. Az utóbbi a második emeleten feküdt, míg Liam már otthon lábadozott élvezve, hogy Niall körbe ugrálja őt. Az elmúlt napokban inkább csak Harry beszélt. Elmondta neki, hogy elküldte a rendőrt, aki Louis-hoz érkezett. Beszélni akart vele, de Harry nem engedte. Louis nem rég szült, alig hetvenkét órája tragikus dolgok történtek körülötte még nem állt erre készen. A rendőr nem volt valami boldog, de sokkal jobban tartott a dühös Harry alakjától, mint a saját felettesétől. Nos, ezért senki nem hibáztathatta. Beszélt neki Axel-ről, hogy milyen csodálatos a kisfiúk, hogy milyen nyugodt baba.. Harry varázslat alatt állt ez nem kétség. Louis viselkedését aggasztónak találta. Nem szólt, akkor sem válaszolt ha valaki kérdezte, csak ha tényleg igazán muszáj volt. Axel-hez járt át, olyankor mosolygott, de Harry látta, hogy a szemei szomorúan csillognak.
-Harry-szólította meg hirtelen a göndört a kékszemű, mire Harry automatikusan felkapta a fejét. Végre..
-Igen angyalom? - mosolyodott el halványan.
Louis szemei könnyesek voltak, Harry mosolya lehervedt az ajkairól.
-Harry.. Kérlek.. Menj el...