Harry legnagyobb meglepetésére koromsötét volt a lakásban amikor hazaért. Valószínűleg Louis már régen elaludt, legalábbis ez volt az első gondolata amikor átlépte a küszöböt. Fáradtan sóhajtva csukta be maga után a bejárati ajtót, és szabadította meg elzsibbadt testét a zakójától, nem sokkal később pedig a cipőjét is a polcra rakta a többi közé. Már bánta amiért délután nem hallgatott Louis-ra, és nem ment előbb haza. Helyette minden alkalmazottjával összeveszett, kettőt kirúgott, az  üzletkötői még csak elé sem mertek állni miután meg fenyegette őket- köztük Liam-et is-, de legalább úgy végezték a munkájukat, mint ahogyan azt Harry el is várta tőlük. Éhesen,-Louis-nak erről nem kell tudnia- fáradtan vészelte át a napot nem szabadulva a szorító érzéstől a mellkasában. A rossz érzés pedig egyre csak terebélyesedni kezdett abban a pillanatban, ahogyan leparkolta az autóját a garázs előtt. Mielőtt eljött volna a cégtől, két alkalommal telefonált be a biztonsági rendszert irányító szervhez, de ők egésznap nem észleltek semmit azon kívül, hogy Louis-t hét óra után haza hozta az édesanyja. Biztosították Harry-t arról, hogyha a múltkorihoz hasonló eset történik, a rendőrség mellett ő lesz az első, akit értesíteni fognak. Nos, kicsit féltették a munkájukat. Nem baj.
Elvonszolta magát a konyháig, ahol ivott egy nagy pohár vizet, de ahhoz kedve már nem igazán volt, hogy csináljon magának valami ehetőt. Zuhanyozni akart, úgyhogy a poharat a mosogatóba téve megindult az emelet irányába. Félúton járt, amikor szemöldökét ráncolva megtorpant, és megfordult.
-Jézusom, Lou! - kapott a szívéhez ijedten, félkezével a falnak támaszkodva, hogy megtartsa az egyensúlyát. - Megijesztettél!
Louis némán meredt rá. Nem szólt semmit, nem is tudott volna igazán mit mondani az agya teljesen le volt blokkolva, egy ép gondolata sem maradt. Még mindig ugyanazt a ruhát viselte amiben egésznap is volt. Nem fürdött le, még csak meg sem fésülködött. Zavarodottság látszott rajta, na meg azokat a könnyfoltokat sem tudta letagadni, amelyek, mint valami billog árulkodtak valamiről.
-Lou? Lou, minden rendben? - egyenesedett ki a göndör férfi, és lépett felé egyet, mire a fiatalabbik kezét feltéve megszólalt:
-Ne gyere közelebb-mondta halkan, mégis olyan hangsúllyal, hogy Harry azonnal megállt, és visszahúzta a kezét. Le sem vette a szemét Louis-ról, miközben a falon vakon tapogatózott a villanykapcsoló után. Pillanatokon belül az előszobát, a folyósót és a nappalit halvány sárga fény árasztotta el, pont elegendő, hogy lássanak valamit. A nappali közepén álló, lehajtott fejű fiú aprócskának tűnt. És, remegett is. Harry torkát a jeges félelem kezdte el szorongatni. Valami baj történt.
Louis felemelte a fejét. Harry, szinte hátra hőkölt a látványtól. Talán még azelőtt soha nem látta ilyennek a fiút.. Ilyen ridegnek, ennek ellenére a csalódottság okozta könnyei újra megindultak végig az arcán. Hátsó zsebéhez nyúlt, Harry eddig nem is látta, hogy lenne ott valami, a szíve pedig azonnal a torkába ugrott, amint meglátta Louis szorítása alatt azt a bizonyos két tárgyat.
-Gratulálok, Mr. Styles-szólt halkan, Harry felé nyújtva az arany szobrocskát, a Sunbury-díjat, amelyen az ő neve szerepelt, és az Év üzletembere felirat. Aztán a fekete, durva anyagba csomagolt pisztolyt is átadta.
Harry úgy érezte, mint akit jó erősen pofán vágtak. Louis eközben igyekezett tartani magát, nem akart még összeomlani, erős szeretett volna maradni, a végéig. Szorosan lehunyta a szemeit, majd hátat fordított, és elindult a nappali felé maga mögött hagyva férfit. A helyiség közepe felé járva aztán megállt, Harry még mindig az ajtóban állt, és a kezeiben lévő tárgyakat nézte.
Louis tekintete a dohányzó asztalon lévő mappákra tévedt. Teste mellett lévő kezét ökölbe szorította, és megérezte azt az érzést a gyomrában, amivel először órákkal ezelőtt találkozott, amikor elolvasta azt a nagy rakás szennyet. Undort.
-Louis.. Hol találtad ezeket? - hallotta maga mögül Harry rekedt hangját. Idegesség bújkált a kérdés mögött, meg félelem, hiába is próbálta meg elrejteni, nem sikerült.
-Tudod jól, hogy hol találtam meg-Louis olyan sebesen pördült meg a sarkán, hogy Harry-nek még pislogni sem maradt ideje. A dohányzó asztalra mutatott idegesen, mire Harry szemei a felismeréstől elkerekedtek. Ledobva a kezében szorongatott tárgyakat, azonnal az asztal mellett termett, lehajolva felkapta az egyiket. Marcel Styles. - Hogy tehetted?!
-Louis.. Ezt.. Ehhez.. Ezt nem szabadott volna megtalálnod. Meg tudom magyarázni! - Harry nagyot nyelt. - Csak kérlek..
-Nem! Nem, elég!-kiáltotta el magát a fiatalabbik. - Elég volt abból, hogy te magyarázol, én hallgatok, aztán bocsánatot kérsz, nekem meg meg kell bocsájtanom neked! Nem! Hazudtál nekem! Egész eddig kibaszottul hazudtál nekem! Te tudod, hogy mit tettél?! Fogalmad sincs róla, mert egy önző patkány vagy!
-Louis, kérlek hallgass meg, én meg tudom magyarázni! - Harry könyörgő szemekkel nézett a fiúra. Ismét utána nyúlt, de Louis ismét hátra lépett. A göndör arca fájdalmas grimaszba  torzult, keze ott lógótt kettejük között a levegőben. Louis vádlija a kanapé szélének ütközött, odáig hátrált, miközben karját védelmezően fonta a pocakja köré. - Ezt nem szabadott volna megtalálnod, ezeket nem szabadott volna..
-Ne hajtogasd már ezt!-Louis hangja a falakról pattant le, visszhangot verve az egész lakásban. Harry úgy tátogott, mint egy hal, de nem szólt. Ajkai remegtek, szemei szomorúan csillogtak. Mint, aki mindent elveszített, de valójában lehetséges, hogy tényleg így is volt. - Meddig titkoltad volna még ha nem találom meg? Egyáltalán mióta titkolod? Hogy jutottál hozzá? Mégis, hogy jutottál hozzá ezekhez?!
Harry lehunyta a szemeit, miközben nyelvével megnedvesítette ajkait.
-Austin..Meg..megkértem Austin-t, hogy segítsen-motyogta. Hallotta, ahogy Louis élesen beszívja az orrán a levegőt.
-Hogy csináltátok? - Következő kérdése sürgető, türelmetlen volt. Már volt elképzelése néhány dologról, de azt akarta, hogy Harry mondja ki az igazságot bármennyire is fájdalmas. Tudni akart minden kis apró részletet, az okot, hogy miért érdemelte ezt? Mi rosszat tett ő?
-Lou..
-Hogy csináltátok, Harry?! - Louis idegesen csattant.
Az idősebbik férfi elveszetten nézett körbe, miközben idegesen túrt bele két kézzel a hajába. Aztán fejét rázva, erőtlenül az egyik fotelbe hanyatlott közvetlenül Louis-val szemben.
-Austin Marcel védőügyvéde volt.. Őt kértem fel, mert amellett, hogy kibaszott jó ügyvéd, egyben a legjobb barátom is volt-nem mert Louis szemébe nézni, nem is tudott. A barna szőnyegen kinézett pontot bámulta a lába alatt, mintha olyan érdekes dolgok lettek volna rajta. Kezei jól láthatóan remegtek, helyzetén az sem segített, hogy Louis lyukat égetett a feje tetejébe. - Marcel-nek vége lett volna, ha Austin nem segít neki. Nem voltunk valami jó helyzetben, mindenki a családomról beszélt.. Nem hagyhattam.. Nem hagyhattam, hogy apám neve az öcsém miatt mocskos maradjon.. Tennem kellett valamit. Austin-nagyot nyelt. - Austin értett a meggyőzéshez, nekem meg sok pénzem van, és.. Hozzáfértünk a feljelentésekhez, az összes vallomáshoz, a kórházi leletekhez, mindent kézhez kaptunk, amit csak kértünk. Nem hagyhattam, hogy a drog ügyletei, az a sok lopás meg bántalmazás ki tudjon az által, hogy bíróságra viszik az ügyeket.. Semmink sem maradt volna, anyám meg már amúgy is teljesen ki volt apám halála miatt. Louis, annyira kibaszottul sajnálom-Harry szemei vörösek voltak a könnyektől, ajkai megremegtek, miközben fejét felemelve szerelmére nézett. Louis fehér arccal markolta a pocakját fedő felsőjét, és nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát. - Megmásítottuk a vallomásokat nem.. Nem csak a tiédet.. Elértük, hogy a feljelentések semmivé legyenek, ahogy az összes vád is.. Csak azután tudtam meg, hogy te voltál az a fiú, akit a parkban megtámadott, miután elolvastam az aktád! És, elhiheted utána kibaszottul megbántam, mert te nem ezt érdemelted. Annyira, annyira sajnálom, Napsugaram!
Az összetört Louis látványa sokkal rosszabb volt bárminél. Az ő mosolygós Napsugara, aki nevetésével bearanyozta az életét, aki mindig olyan jó, olyan türelmes volt hozzá, most sehol nem volt. Louis arcán könnyek hada folyt végig. Egy szót sem szólt csak hirtelen ellökte magát a kanapétól, és elviharzott Harry mellett.
-Louis! Louis, ne menj el! - sietett utána a férfi. Majdnem elbotlott a küszöbön, de abban a pillanatban ez volt a legérdektelenebb dolog, ami történhetett vele. Louis az előszobában állt, és a cipőjével küzdött. Az egyik már rajta volt, még szerencse, hogy ezeket a fűző nélküli cipőket hordta, amibe csak bele kellett ugrania, másképpen a fel-le vétel lehetetlenségnek bizonyult volna.
-Napsugaram, kérlek maradj! Kérlek ne me-
-Ne gyere közelebb, Harry!-Louis üvöltése szakította félbe. Fejét lehajtva állt meg az ajtóban. Louis mellkasa szinte sípolt a nehéz levegővételtől, a feje zsibbadt, és egy síró katasztrófa volt. - Ezek után ne várd, hogy itt maradok. Elmegyek!
-Beszéljük meg-kérlelte az idősebbik-Üljünk le, és beszéljük meg, könyörgöm!
Louis fájdalmas nevetés hallatott, a hangja szinte kilyukasztotta Harry szívét. Szipogva rázta meg a fejét, miközben azok a csodálatos kék szemek olyan megbántottságról meséltek, mint azelőtt még soha.
-Fogalmad sincs róla, hogy az elmúlt években mint mentem keresztül! Az öcséd mindenemet elvette, érted?! Tizenhat éves voltam, és átvert, csak egy kibaszott fogadás voltam neki! Bedrogozott, megerőszakolt, elvette a szűzességem! Megalázott úgy, hogy egész London, de talán egész Európa látta azt a kibaszott videót. Rajtam nevetett mindenki! És, akkor is rajtam  nevetett mindenki, amikor elveszítettem a kislányom! Az én egyetlen kislányomat, akit én magam akartam felnevelni, ha már a családomon kívül semmim sem maradt! Nem kaptam tőle segítséget, ti nem is tudtátok, hogy terhes vagyok mert nem mondta el nektek, hogy én voltam az a fiú, akit te azon a délutánon haza vittél! Fogalmad sincs róla, hogy milyen érzés volt nekem azt a pici testet a karomban tartani, és tudni, hogy nem vihetem haza! Összesen négy órát élt a kisbabám, én pedig öt percet tölthettem vele, és csak egy fényképem maradt róla, mert az én kislányom rendes temetést sem kaphatott! Ezek után csak abban reménykedtem, hogy az a rohadék, aki ezt tette vele az a rácsok között fog megdögleni. Nem magamat néztem, nem érdekelt az, hogy semmi nem lett az első feljelentésből.. Az rólam szólt, de ez nem! A kislányomnak akartam jót.. És, amikor megtudtam, hogy visszadobták az ügyem, és semmit sem kaptam magamat hibáztattam! Gyűlöltem magam!-Louis erőszakosan törölte le a könnyeit. - Elvetted tőlem az egyetlen esélyt arra, hogy a lányom békére leljen, hogy.. Hogy megbocsássak magamnak, amiért nem voltam elég erős.. Amiért nem vigyáztam rá..
Louis-nak igaza volt. Harry-nek még csak elképzelése sem volt erről az egészről. Mégis hogyan lett volna? Harry erről sosem kérdezte. Azt hitte, hogy ez tabu téma , aminek titkon örült is, mert kellemetlennek tartotta, hogy Louis terhes volt az öccsétől is.
Louis ott állt előtte. Egész testében remegett, mint a nyárfalevél, ő pedig semmit sem tehetett, hogy jobbá tegye, mert ő volt minden bajnak az okozója. A fiú teljes szívéből szerette őt, hónapokon keresztül tudatlanságban élt, és olyan szív fájdalommal, amely egy gyenge embert már réges régen megölt volna. Harry ezért sem kérdezte soha. Nem volt elég erős, és bátor, hogy Louis érzelmeivel foglalkozzon, mert amin ő átment az nem csak egy aprócska rossz kanyar volt, hanem egy szakadék a fiatalabbik életében, amihez neki nem volt elég ereje. A saját érzelmeivel sem tudott megbirkozni, hiszen még azt sem tudta elmondani a kékszeműnek, hogy mennyire szereti.
-Gondoltam, hogy csak azért engeded, hogy ide költözzem, mert sajnálsz. Sajnálod, amit az öcséd tett velem, sajnálod, amiért felcsináltál. Sajnálod az elcseszett életem.. Nem akartad, hogy egyedül neveljem a gyereked, mert az milyen dolog lett volna, hogy a Milliárdos Harry Styles-nak csóró gyereke van, egy szegény tizennyolc éves fiútól. Apád nem így nevelt, ezt nem tűrhetted el, tudtad jól, hogy nem lenne rád büszke! Bűntudatod volt mindenért. Nem akartam bevallani magamnak, de ezek szerint mégis igazam volt. Itt éltem veled, eltűrtem, hogy úgy kezelsz, mint ha nem is léteznék, csak azért, hogy néha megölelj, megcsókolj, vagy beszélgess velem. Elhitetted velem, hogy számítok valamit az életedben, és hagytad, hogy beléd szeressek. Kitartottam melletted minden szarságod ellenére, próbáltam úgy alakítani a dolgaim, hogy neked jó legyen-Louis szomorúan ejtette le a fejét.-Szégyelted a társad, azért nem vittél magaddal a Sunbury-gálára. Semmi baj.. De nagyon örültem volna annak is, hogyha csak megkérdezel.. Vagy mesélsz nekem róla, hidd el nagyon büszke lettem volna rád! Azért nem kellett volna megkérned a sajtósod, hogy ne hozzák le a cikket sehol, mert félsz attól, hogy meglátom.
-Nem akartam, hogy bántsanak téged az emberek-Harry hangja torz volt, ismeretlen a torkában lévő gombóctól. - A babánkat, téged.. Nem.. Nem akartam, hogy kinézzenek maguknak.
Louis mélyen a szemébe nézett.
-Ezért inkább te bántottál engem, hogy ne nekik kelljen. Szégyelled a saját fiad, és engem is igaz?
-Ez.. Ez nem igaz!-Harry tiltakozva rázta meg a fejét. - Soha nem szégyellnélek benneteket, ti vagytok a mindeneim!
Louis orrát felhúzva bólintott, aztán kihúzta a zsebében lévő mobilját. Harry összeráncolt szemöldökkel figyelte a fiút, aki szaporán húzogatta ujját végig a kijelzőn aztán nagyot nyelve megnyitott valamit. Ismét felemelte a fejét.
-Kaptam néhány fényképet is-lenézett a telefonjára, újabb könnyek jelentek meg a szemében. - Ugyanerre a bálra vitted el Oliviát is, mint a partneredet igaz? Ezen az estén feküdtetek le egymással.
Megfordította a telefont, de nem ment közelebb, Harry így is elég jól látta őket. A levegő kiszökött a tüdejéből, olyan volt, mintha valaki páros lábbal ráugrott volna a mellkasára. Ő volt és Olivia. Ahogy távoznak a bárból. Ahogy Oliviát a falnak préselve csókolja, keze a combján, másik a ruhája alatt. Ahogy bemennek az ajtón. Az utolsó képen Harry szerepel. Félmeztelenül alszik, a kép sarkában Olivia vigyorog Harry mellett feküdve, szintén kevés ruhában.
-Louis-túrt a hajába a férfi-én.. Részeg voltam.. Nagyon részeg voltam, nem tudtam, hogy mit csinálok!
-De azt tudtad, hogy le kell előttem tagadnod, igaz? Gusztustalan vagy-fintorgott Louis, aztán kabátját lekapva a fogasról feltépte a bejárati ajtót. Harry pedig nem volt rest, követte őt a hűvös novemberi éjszakába.
-Hagyj békén Harry! - kiáltotta a fiatalabbik, anélkül, hogy hátra fordult volna. Amennyire csak tudott, a kapu felé sietett, de hiába.. Hiszen harmincöt hetes terhesen, mégis mit várt? Harry utólérte, elkapta a karját, és nem túl kedvesen mellkasához rántotta.
Louis teljes erejéből pofonvágta.
-Hagyj békén!
Harry nem foglalkozva a sajgó érzéssel az arcában, meg ragadta a kékszeműt mindkét karjával, és magával szembe fordította.
-Napsugaram, Louis, Lou..kérlek, kérlek angyalom gyere be, és beszéljük meg! Muszáj megbeszélnünk, nem hagyhatsz el-Harry szemeiből a könnyek megállíthatatlanul folytak. Eltört nála a mécses, miután realizálta, hogy elveszítheti a szerelmét. Louis kisétálhat az életéből, és ott hagyhatja. Ez nem történhet meg!
-Nem akarok veled beszélgetni többé-zokogta a a fiú. - Tönkretettél! Tönkretetted az életemet, elvettél tőlem mindent, és megcsaltál! Megcsaltál az asszisztenseddel. Ezek után, hogy várhatod el tőlem, hogy leüljek veled beszélgetni?
Harry könnyei fátylán keresztül nézte, ahogyan szerelme megsemmisül előtte. Elengedte a karját, tenyerét pedig a fiú forró, nedves arcára csúsztatta.
-Nélküled semmi vagyok, Napsugaram.. Kérlek..
-Melletted semmi vagyok Harry. Nem vagyok számodra elég, nem én vagyok az, akit keresel...
-Ez nem igaz, Louis! Te minden vagy. Csodálatos vagy, Lou! Engedd meg, hogy bebizonyitsam! Hadd mutassam meg, hogy.. Hogy.. hogy mennyire szeretlek!
Louis szemei hatalmasra tágultak. Jól hallotta? Hátrébb lépett, még mindig hihetetlenkedve bámulva a férfira, akinek kezei a teste mellé estek. Tényleg azt mondta, hogy szereti? Szerelmet vallott neki?
Látta, hogy Harry felé közeledik. Könyörgött neki, de ez túl soknak bizonyult a fiúnak. Hátat fordított, és ahogy csak a lába bírta futni kezdett..