Az éjszaka hűvös levegője égette a tüdejét, arcát a szél pirosra csípte már. Kezei mereven, zsibbadtan feszültek az ölében, el sem tudta képzelni, hogy azok valaha egyszer újra képesek lesznek majd maguktól mozogni. A bőr lila volt a kézfején, csuklója duzzadtan, eldeformálódottan lógott, mintha nem is az ő tagja lett volna. Körül nézett, egy tetőn ült, hátát egy hideg fém ajtónak vetve. Rajta kívül nem volt más csak a kopasz fák, a sötétség, meg az ijesztően világító Hold. Arca nedves volt a rászáradt könnyektől. Lepillantott magára. A gömbölyű hasa nem volt sehol már. Lapos volt, mint hónapokkal előtte. Torkából hangos zokogás tőrt fel a rengeteg vér láttán, amely átitatta a pólóját. Érezte, hogy a szeme be volt dagadva, az orra eltörött és mindene fájt. Testét mindenhol zúzódások, hegek borították. Hogyha nem lettek volna összekötözve a lábai, már rég nem lenne a tetőn. Csakhogy előle nincs menekvés. Bármerre rejtőzne, ő biztosan megtalálná.
Hirtelen megjelent előtte a szerelme. Nem viselt pólót, de nem látszott rajta, hogy fázna. Mellkasa véres volt, arca könnyes, és úgy nézett ki, mintha komoly fájdalmai lennének. Göndör haja csapzottan lógott bele az arcába, amikor pedig felnézett ajkai ijesztő mosolyba húzódtak. Louis csak később vette észre az apró takarócsomót, amelyet Harry szorosan magához ölelt. A kék takaróból egy aprócska fehér láb kandikált ki.
Harry egy halk altatót énekelt, de szemét nem vette le a fiú alakjáról. Szemei sötétek voltak, akár a kátrány, és olyan hátborzongató volt a helyzet, hogy Louis megint elsírta magát. Mi történik?
-Lou-jelent meg előtte egy másik férfi. Egy fiatalabb, ugyanolyan kócos hajjal, ördögi mosollyal az arcán. Marcel. Louis automatikusan hátrálni próbált, de hiába, a kötelek szorosan tartották őt. - Lou, már vártalak. És, végre itt vagy-megállt Harry mellett, ujjaival megszorította báttya meztelen vállát. Csak egy fél fejjel volt alacsonyabb Harry-nél, mégis szokatlanul erősebbnek tűnt, mint idősebbik testvére. Louis őszinte rettegéssel a szemében nézte végig, ahogyan Marcel undorodva lenéz a babára, majd elvigyorodva felnézett. A baba sírni kezdett, Harry pedig hangosabban énekelt. A göndör hajú orrából folyni kezdett a vér, de úgy tűnt ebből semmit sem észlel. Azt is szó nélkül hagyta, amikor Marcel Louis elélépett, tényét a fiú térdére fektette.
-Louis-szólalt meg, szemeit Louis arcán járatta, olyan csodálkozó, szinte már hihetetlenkedő vigyorral az arcán, amitől a fiatal fiúnak hirtelen hányingere támadt. Látta, hogy Marcel szája mozog, de hangját az éles mennydörgés zaja nyomta el, vele egy időben a baba is hangosabban sírt fel. Louis arcán lefolyó könnyekkel nézett a szerelme karjaiban lévő kisbabára. Ő az övé volt! Akkor miért nem vele van? Aztán a baba elhalkult, Harry pedig térdre zuhanva zokogott fel.
-Ne.. Ne. Nem..mi..mi történik?! Mi történik a babánkkal? - fejét zavartan kapkodta. Fel akart kelni, hogy oda rohanhasson a babájához. De egyetlen porcikája sem mozdult. - Harry! Harry kérlek, kérlek csinálj valamit, Harry!
Harry nem válaszolt. Sírása arikulálatlan üvöltéssé változott, mint akinek komoly fájdalmai vannak.
-Mit tettél? - mellkasát összeszorította a fájdalom, és a gyász érzése. - Miért vetted el tőlem? Miért?!
Annyi ereje sem volt, hogy ellökje az előtte guggoló fiút, akinek arcára visszaköltözött az irritáló mosolya.
-Mert az enyém vagy Louis. Azt csinálok veled, amit akarok-vonta meg a vállát. - A markomban vagy, mindig is ott voltál, és nem szabadulhatsz!
-A fiam-zokogta, könnyei fátylán át pislogva az üvöltő szerelmére. Tényét a pocakjára simította, teljesen lapos volt, mintha soha nem is lett volna ott egy baba. - A kicsikém...
-Már jó helyen van.
-Ne..
-Louis.
-Még mit akarsz tőlem elvenni? -suttogta megtörten. Marcel gonoszul elvigyorodott.
-Louis... - Harry-re pillantott aztán vissza, az összetört kékszemű fiúra. - Soha nem is szeretett, ugye tudod, Louis, édesem? Csak sajnál, amiért ilyen szerencsétlen vagy..Louis..De, ne aggódj! Visszajövök érted, mindig visszajövök, Louis! Csak kérlek, nyisd ki a szemed! Louis! Lou.. Angyalom! Louis!
-Louis!
Úgy érezte magát, mint egy fuldokló, aki az utolsó pillanatban jut hozzá az életet adó oxigénhez. Égett a tüdeje, és az összes procikája sajgott, ahogyan átszakította a rémálom-valóság közötti vékony réteget, hogy végre a felszínre törhessen. Sikított.
Harry, aki eddig azon dolgozott, hogy minél előbb felkeltse a fiút, azonnal mozdult. Nem ez volt az első alkalom, hogy így kellett látnia a kékszemű angyalt. Általában Louis minden rémálmából így ébredt, és eltartott egy ideig, míg teljesen magához tért. Ilyenkor nem reagált semmire, sem Harry érintésére, sem halk, nyugtató szavaira. A göndör nem ijedt meg. Lábával odébb rúgta a padlószőnyegre került takarót, aztán felmászva a fejtámlához leeresztette magát a fiú mögé. Louis egész testében remegett, pólóját az izzadság a bőréhez tapasztotta, de ez Harry-t nem igazán zavarta, amikor hátulról átölelte őt. Érezte a bőréből áradó forróságot, és azt is, hogy mennyire meg volt ijedve. A szíve összeszorult ha belegondolt, mennyire rossznak kellett lennie annak a rémálomnak, ami így megijesztette őt.
-Lou, édesem, itt vagy velem-szólalt meg hangosan, de csak éppen annyira hangosan, hogy a sikolyon át Harry hallhassa a saját hangját is. Ilyenkor a göndör hátulról mindig lefogta a fiú kezeit, és amilyen szorosan csak tudta magához ölelte. Sokszor attól félt, hogy Louis tudatán kívül véletlenül megcsapja a hasát, ezért remegő, tiltakozó tagjait a sajátjaival borította. - Harry vagyok, Lou..És..és rajtam kívül nincs itt senki más! A babánk itt a pocakodban, érzed? Érzed, Lou? Rásimítottam a tenyeredet a pocakodra, ott.. Ott van az én tenyerem is-ha azt mondaná, hogy ez neki nem volt nehéz, akkor hazudott volna. Harry, felfelé nézve igyekezett kipislogni a könnyeket a szeméből, és összeszedni magát. Tudta jól, hogy milyen amikor csatát kellett vívnia a saját démonjaival. Üldözték őt is rémálmok, nem egy pánikrohamon volt már túl az évek folyamán. Idő kellett ahhoz, hogy kontrollálni tudja magát, és elfogadnia magát olyannak, amilyen. Számtalan rossz dolgot megélt már, de Louis-t így látni borzalmas érzés volt. Könnyei hangtalanul folytak végig az arcán, mellkasa pedig fájdalmasan szorult össze minden Louis által kiadott borzalmas hang hallatán. Homlokát kékszemű lapockájának támasztotta, miközben megszakítás nélkül motyogott. Néha, néha megpuszilta Louis vékony vállát, meg a pocakját simogatta, de amúgy csak várt. Türelmesen várta, hogy Louis sikolya zokogássá, halk sírássá, végül pedig halk szipogássá változzon.
-Nagyon ügyes vagy, Kincsem-suttogta a fiú fülébe Harry, lazítva a szorításán. Louis, szemeit lehunyva pihegett erőtlenül a karjaiban. - Az én ügyes kicsikém, büszke vagyok rád, Lou! Kicsit pihenünk, még rendben? Nem megyünk sehová itt maradunk, és még mindig a karjaimban vagy!
Tétova bólintás volt a válasz semmi több, nem mintha Harry mást is várt volna a fiútól. Még erőtlen volt, és valószínűleg fel sem fogta szavainak a jelentőségét. Harry nem tudta pontosan, hogy mióta ültek ebben a pozícióban, és azt sem tudta, hogy hány óra, hiszen Louis telefonja valahol a polcon lapult, óra pedig nem volt a falon. Ezért, amikor megérezte az aprócska hangyákat a talpában, halkan köhintett egyet.
-Lou?-simította meg a fiatalabbik kézfejét hüvelykujjának párnájával. -Szeretnél velem aludni? Átvigyelek az én szobámba, vagy maradjak itt veled, amíg elalszol?
A fiatalabbik a lassan megrázta a fejét, ujjaival kissé megszorította a göndörét jelezve, hogy mit is szeretne. Otthon is ez történt. Louis makacs módon a vendég,- vagy a gyerekszobában aludt ha összevesztek, de ha villámlott, rosszat álmodott, vagy éppen hiányozni kezdett neki a göndör mindig átkéredzkedett az ő szobájába. Nem mintha a göndört győzködni kellett volna. Csak azért nem kapta fel a fiút azokon az éjszakákon, és vitte magával, mert tisztelte a privátszféráját, meg valahol még úri embernek is tartotta magát.
Így hát óvatosan karjaiba kapta a kékszeműt, hogy átvihesse az ő szobájába. A szállodai ágya nem volt olyan kényelmes, mint az otthoni, de Louis-val a karjaiban lényegtelenné válik a matrac idegesítő keménysége is. Mindegy. Majd holnap reggel reklamál a recepción.. Ha már ennyi pénzt itt hagy pár éjszakáért, akkor miért nem a legjobb lakosztályt kapták, a legjobb ággyal?
Louis halkan szusszant, amikor Harry óvatosan a matracra helyezte. Mielőtt betakarta volna, még visszahúzta a hasán felcsúszó pólóját a helyére. A takarót a nyakáig húzta, majd ő is kényelmesen elhelyezkedett a fiú mögött. Karját lazán átvetette Louis derekán, és apró csókot nyomva a vállára behunyta a szemeit.

Valamikor hajnali öt óra környékén, Louis a hasában nyílaló fájdalomra ébredt fel. Nem sokkal később pedig már a WC előtt térdelve hányt. Fejben meg is dícsérte magát, amiért nem felejtette el, hogy merre van a mosdó. Utálta terhességének utolsó hónapjait,  mert minden olyan fájdalmas, meg nehéz volt.. Nagyon várta már a végét. A legrosszabb dolog mégis a jósló fájások voltak, amik pár nappal ezelőtt kezdődtek. Nem voltak vészesek, de Louis amúgy is tök keveset aludt az éjjel, nem érezte túl jól magát, úgyhogy a fájásokat sem viselte fapofával. Az elején még számolta is őket. Öt, meg tíz percenként jöttek, és kibaszottul fájtak, de tudta jól, hogy ez még nem az éles helyzet, úgyhogy igyekezett nem bepánikolni. Miután megmosta a fogát, megivott egy pohár vizet, aztán visszafeküdt az ágyba. Pechére nem sikerült visszaaludnia a fájdalomtól, ráadásul a kisfia is fel ébredt, aki az ide-oda kalimpáló végtagjaival csak rondított a helyzetén. Próbált erős maradni, és összeszedetten állni a helyzethez nehogy Harry észrevegye. Egy ideig remekül működött is, hogy összeszorított szájjal, magzatpózba húzva össze magát némán folyó könnyekkel feküdt. De, amikor Harry hét órakor arra ébredt fel, hogy Louis hangosan felkiált a fájdalomtól, már nem volt mit titkolni. A göndör azonnal kipattant az ágyból, magára kapkodta a tegnap este viselt ruháit, és azonnal tárcsázta Abby-t meg sem hallva Louis kérdését. Ezek után a kékszemű vett egy forró fürdőt bízva abban, hogy a görcsök elmúlnak, és minden oké lesz. Csak azzal nem számolt, hogy Harry akinek munkába lett volna a helye, egész végig a nyakába lihegett. Louis látta rajta, hogy mennyire megvan ijedve. Legszívesebben azonnal kórházba vitte volna szerelmét, de Louis nagy erőkkel tiltakozott, ez pedig Harry-neki nem tetszett. Miért nem csinálja azt, amit ő mond? Annak ellenére, hogy Harry úgy bánt vele, mint egy haldoklóval, Louis rettenetesen hálás volt a sok segítségért, amit tőle kapott. Csak ne lett volna ennyire megijedve.. Kissé bűntudat volt, mert tudta jól, hogy Harry-nem aznap fontos meetingjei voltak, és ahelyett, hogy azokon ült volna, Louis derekát masszírozta a a kanapén ülve. Ráadásul miatta nem aludt eleget az éjjel.. Miatta nézett ki úgy, mint egy mosott szar, és Louis legszívesebben elsírta volna magát, annyira kínozta őt a bűntudat. De, úgy tűnt, hogy Harry magasról letolja a munkáját.
Kilenc óra után megéreztek Abby-hez, aki már mindent előkészítve várt rájuk. Kedvenc asszisztense, Betty köszöntötte őket, majd Louis-t bevezette a vetkőzőbe.
Abby-hez azért szerettek járni, mert nem csak Louis orvosa, hanem egy nagyon jó barátja is volt. A zavaró vizsgálatok is lazán teltek, mert a lány folyamatosan szóval tartotta őket, ezzel terelve el a figyelmüket. Abby megmérte Louis vérnyomását, súlyát, csinált egy gyors ultrahangot, a végén pedig csak ennyit mondott:
-A 34.hétben vagy Loulou, ilyenkor ezek a fals fájások rendszerint normálisak-közölte, miután levette a maszkját, és megdörzsölte az arcát. Aztán elmosolyodott, fejét ingatva Harry-re nézett. - Apuka maga meg ne legyen már ennyire beszari! Hidd el, tudni fogod, amikor eljön az idő, de az nem mostanában lesz!
Harry zavartan lesütötte a szemét.
-Igazából minden a legnagyobb rendben, úgyhogy felesleges lenne benntartanom téged megfigyelésen-magyarázta, majd szaknyelven motyogott valamit Betty-nek, aki bólint a visszafordult a gépéhez, és írni kezdett. - Annyit szeretnék kérni tőled, hogy pihenj, amennyit csak tudsz, és ne stresszeld magad. Módosítom a várható szülés idejét, mert nem hiszem, hogy kifogod húzni december elejéig.. Ki merem jelenteni, hogy még a hónap végéig sem.
Visszaérve a szállodába, Louis nagy nehezen legyűrt néhány zabkekszet, büszke volt magára, mert nem hánytam ki azonnal, csak tíz perc után. A nappaliban kucorodott össze a kanapé egyik felében ülve, miközben fáradtan masszírozta pocakja oldalát. Fél kezében a távírányítóval keresett valami nézhető sorozatot a Netflixen.
Éppen csak elindította az első részt, valami csajos borzalomból, amikor Harry jelent meg előtte kezében egy bögrét tartva.
-Nem volt olyan tea amit szeretsz, de azt mondták, ez hasonlít legjobban az ízére-sóhajtotta, majd óvatosan Louis kezébe helyezte a bögrét, és leült mellé a kanapéra.
-Köszönöm-mosolyodott el a fiú, aprót kortyolva a meleg italból. Fejét oldalra biccentve nézett a férfira, aki szintén őt bámulva fáradtan, de ajkain édes mosollyal. - Miért nem mész és pihensz le?
Harry ásítva legyintett.
-Rengeteg dolgom van még angyalom. Hívtam már egy sőfört is. Haza kell mennem, felvennem egy másik autómat, összeszedek néhány ruhát, mert ma még szerintem itt alszunk. Ki kell mennem két építési térületre, be kell mennem meg tartani két meetinget. Sajnos Niall nem volt túl jó választás-dörzsölt meg az arcát. - Nem bírja annyira a strapát, Olivia meg ma szabadnapos, és nincs kedvem vitatkozni vele, amiért tapló módon megpróbálom behívni dolgozni. Ja, a Rover este kész lesz, el kell mennem érte. Beszélnem kell egy ablakossal, aki megcsinálja az üvegezés a nappaliban, és a szobában. Találkozom van Austinnal, egy rendőrrel, és talán valamikor vissza is érek hozzád.. Oh, majdnem elfelejtettem, az én anyám üdvözöl, és puszil, a tiéd viszont hisztérikus állapotban követeli, hogy ídézem "vedd már fel azt a mocskos telefont."
-Azta, és még csak dél van.
-Igen, a nap meg huszonnégy órából áll-dörmögte a göndör. Ajkait egymásnak préselve simította tenyerét a fiú pocakjára, élérve, hogy Louis ránézzen. Harry szomorúan mosolygott. - Sajnálom, hogy így alakult. Nem akarlak egyedül hagyni..
-Muszáj elmenned, én amúgy is jobban vagyok már.
-Mindketten tudjuk, hogy nem igaz.
Louis a szemeit forgatta.
-Túl aggódod-dorgált a zöld szemű, ujjaikat bátran összefűzve a hasán. -Hallottad Abby-t, ez normális!
-Igen, de utálom amikor fáj valamid.. Amikor nem tudok segíteni, olyan tetetlennek éreztem magam! Szenvedtél, én meg mit csináltam?! Csak..
-Csak mellettem voltál, ahogy annak lennie kellett-vágott a szavába a fiatalabbik
-Igen, de..
-Harry, vannak olyan helyzetek, amikor nem tudsz mit csinálni, csak reménykedni, hogy minden rendben lesz. Nem kell mindig mindent megoldanod-Louis komolyan nézett az idősebbikre. Harry másodpercek erejéig tanulmányozta az arcát, mielőtt közelebb hajolt volna, hogy megcsókólhassa.
-Hozzászoktam, hogy a dolgok általában az én írányításom alatt állnak.. Egészen addig volt így, míg meg nem ismertem azt a cuki, makacs fejedet. Te ezt mind felülírod, és felidegesítesz, mert állandóan ellenkezel
-Nem is igaz!
-De, ez így van. Mindegy is, nem ez a lényeg!-legyintett, fél kezével átkarolta a kékszeműt, és szorosan magához húzta. - Folyamatosan az jár a fejemben, hogy mégis mit fogok csinálni, ha valóban itt az idő? Hogy fogok reagálni?
-Szerintem tök jól.
Harry felhorkant.
-Szerinted..
Louis még mondani szeretett volna valamit, de Harry mobiljának csengése megakadályozta ebben. Lebiggyesztett ajkakkal, akár egy öt éves kis gyerek nézte végig, ahogyan Harry feláll, és kelletlenül kihalássza a zsebéből a telefonját.
-Styles! - csattant, aztán azonnal letette. Sóhajtva hajolt le szerelméhez, hogy hosszú csókot nyomhasson az ajkaira. - Itt az Uber, mennem kell gyönyörűm.
Louis szomorúan megrázta a fejét.
-Még beszélgetni akartam veled!
-Tudom, Kincsem. De, mennem kell. Rengeteg dolgom van! Igyekszem időben hazaérni, és ha lesz egy lélegzetnyi szabadidőm, akkor felhívlak!
-Megígéred?
Harry elmosolyodott, és újra a kékszemű elé lépett.
-Meg ígérem-mondta, majd megcsókolta, búcsúzóul még megsimogatta a pocakját.
Mire Louis feleszmélt a kábulatból, Harry már sehol nem volt, ő pedig egyedül maradt a gondolataival. Nem szólt Harry-nem az üzenetről, nem mintha lett volna rá lehetősége a tegnap este történtek után. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogta. Csak azt vette észre, hogy Niall a szállodába hozta őt, és vele is maradt, míg Harry Liam-mel a lakására sietett. Harry későn ért vissza. Nem említett semmit, csak annyit, hogy ujjlenyomatokat keresnek, vagy valamit, ami Marcel nyomára vezetheti a rendőröket. Mivel senki nem tudott semmit, nem gyanúsították meg a fiút. Ez nagyon bosszantotta Louis-t. Legszívesebben megmutatta volna az üzenetet, de jól tudta, hogy azzal bajba sodorhatja magát, a kisfiát, és Harry-t. Nem kockáztathat ilyen könnyedén semmit. Marcel köztudottan őrült volt, Zayn-nel az oldalán pedig ki tudja, hogy mire volt még képes.
Egész délután egyedül volt. Aludt pár órát, és az édesanyjával is beszélt, aki valóban rettenetesen aggódott érte. Megbeszélték, hogy Jay este hét után meglátogatja őt. Harry csak a családjuknak, és a barátaiknak engedélyeztette a látogatást biztonsági okokból. Ha a szálloda recepciósa bárki mást be mert volna engedni az az állásával játszott. Délután öt órakor kopogást hallott az ajtó felöl. Nagy nehezen felkászálódott a kanapéról, hogy ajtót nyithasson, de mire odaért, a folyosón álló személy már bent is volt.
-Liam?
A barna hajú férfi vigyorogva intett.
-Bejöhetek?
Louis sóhajtva beletúrt a hajába.
-Persze, gyere csak.
Liam tagadhatatlan ámulattal nézett körbe a nappali közepén álva. Hát, igen. A lakosztály, amit Harry kapott hatalmas, és gyönyörű volt. Nem hibáztatta, amiért tátva maradt a szája, hiszen ő is megdöbbent, amikor először meglátta.
-De kibaszott nagy! - mondta végül, majd fejét megrázva lehuppant a kanapéra. Mosolyogva Louis-ra nézett. Tekintetét végig járatta a fiú, végül szemei a pocakján állapodtak meg. - Hogy van a kis lurkó? És, te?
Louis megrázta a fejét.
-Jól vagyunk, de Li? Te mit keresel itt? Nem kéne dolgoznod?
Liam vállát vont, miközben kezébe vette a távírányítót.
-Szabadnapos vagyok, te meg egyedül vagy, gondoltam lógjunk együtt.
-Most komolyan.. Miért vagy itt?
-Mert egyedül vagy.
-Honnan tudtad, hogy egyedül vagyok?
Liam a szemeit forgatva dőlt hátra a kanapén.
-Nem lapozhatnánk? Figyelj, tudom, hogy nem akarsz látni, de én még nem szeretném, ha a történtek után egyedül lennél. Nem kell beszélgetünk ha nem akarsz.. Rendeljünk kaját, nézzünk valami filmet. Na, mit szólsz?
Louis szemeit lehunyva bólintott.

***

Harry megszokta már, hogy a feje felett összecsapnak a hullámok, és amit eltervez általában soha nem úgy alakul. Magához képest ezt elég jól kezelte. Csak azzal nem számolt, hogy ezúttal a több napos fáradtság, a stressz, és az önmarcangolás előhívja a rég nem látott barátját, a pánikrohamot. Arra nem készült, hogy pont az irodájában fog rájönni, de inkább itt, mint Louis előtt, vagy egy meetingen ülve.
Amikor fél órával ezelőtt, Austin közölte vele, hogy sem ő, sem pedig a rendőrök nem találtak semmi nyoma vezető dolgot, érezte, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Azután mindenkit kiküldött az irodájából, és magára zárta az ajtót. Nem kapott levegőt, szédült, és úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Szemeit égették a könnyek, a fejfe fájt az oxigén hiánytól. És, mindene annyira fájt. Az összes porcikája sajgott.
Nem is emlékezett, hogy utóljára mikor volt rohama, amióta Louis-val van azóta egy sem.. De most miért?
A lábai összecsuklottak alatta, de annyi ereje még pont volt, hogy elkússzon az asztaláig. Remegő kezekkel kihúzta az alsó fiókját, és addig fötört, amíg a kezébe került egy henger alakú, sárga üvegcse. Kipattintotta a tetejét, majd három szemet a tenyerébe szórt, aztán a szájába dobta, és víz nélkül lenyelte. Percekkel később hátát a falnak vetve ült, miközben igyekezett a légzését csítitani.

Harry, négy hónap után bevette a nyugtatóit.

🤍🤍🤍🤍🤍