-Mit keresel itt te patkány?-sziszegte a göndör az összeszorított fogain keresztül. Elvörösödött arcában, a zöld szemei olyanok voltak, akár két szentjános bogár a sötétben. Ujjai elfehéredtek, ahogy a vele egymagas férfi gallérját szorította teljes erőből. A barna hajú férfit túlzottan nem lepte meg Harry kirohanása. Számított rá, hogy a cégvezető így fog reagálni, de arra nem készítette fel magát, hogy egy fél órás meetinget követően a háta keményen csapódik majd neki a falnak. Így is hatalmas rekodnak számított, hogy Harry ilyen sokáig bírta magát türtöztetni. Azt hitte, hogy Styles azonnal a nyakának ugrik, ahogy meglátja őt Louis Tomlinson közelében.
A magas szőke férfi megadóan emelte fel kezét, mire Harry egy utolsó rántást követően eleresztette az ingjét.
-Ez fájt!-jegyezte meg a férfi, miközben száját elhúzva masszírozta meg a tarkóját, amely percekkel ezelőtt még erősen csapódott a falnak. Zsebre vágott kézzel állt meg a főnök előtt, aki idegesen meredt rá. -Most meg mi van?
-Mi lenne Butler?-nevetett fel gúnyosan a göndör karjait széttárva.-Ide jössz, hol ott kurvára megtiltottam, hogy be tedd a lábad! Flörtölsz a pasimmal, és még itt vigyorogsz nekem, mintha semmi sem történt volna!-fáradtan dörzsölte meg az arcát, majd orra tetejét finoman összecsippentve lehunyta a szemeit.-Beszélj, mielőtt szétverem azt a mocskos képed, szépfiú.
-Igazság szerint, ha nem kapom el a pasid, valószínűleg szerzett volna egy jó kis gipszet a sürgősségin. Hé!-bökött a férfi felé, durcásan végig nézve saját fehér ingjén, amelyet elcsúfított egy hatalmas barna folt.-Ez egy Calvin Klein ing volt. Jössz nekem egy kibaszott Calvin Klein-nal!
Harry fintorogva nézte végig az ügyvéd srácot. Tulajdonképpen Austin nem is volt olyan rossz ember, sőt Harry nagyon is kedvelte, egészen addig, míg nem lett az öccse védőügyvéde. Austin, és ő évfolyamtársak voltak a gimiben, egy főiskolát végeztek, és huszonnyolc éves korára a szakmája egyik legkiválóbb ügyvéde lett. Nem is volt kérdés, hogy kit fog felkérni az öccse mellé. És, nem is bánta meg. Ha Austin nem lett volna, Marcel biztosan egy cellában rohadna. Austin volt az a személy, aki kockára téve az ő, és Harry hírnevét, titokban lefizette az embereket, hogy hozzájuthasson a vallomásokhoz. Megmásította őket, új aktákat nyitott, segítségül hívta az összes rendőr ismerősét, Harry pedig nem volt rest kifizetni Austin-t. Bármit hajlandó lett volna megtenni azért, hogy mentse az apja nevét, ha ehhez pedig az kellett, hogy minden szarból kimentse az öccsét,  nem félt bemocskolni a kezét. Akkor sem volt rest cselekedni, amikor Marcel megerőszakolta Louis-t. Szégyenkezve gondol vissza arra, amikor átnyújtotta a pénzt Austin-nak, és megkérte, hogy tüntesse el a Marcel-t ért feljelentést a rendszerből. Érje el, hogy Marcel ártatlan legyen, tegyen meg mindent azért, hogy ő jöjjön ki jól az egészből. És, bár akkor nem tudta, de Louis volt az a fiú is, akit Marcel megtámadott a parkban. Ő, és Austin intézték el, hogy Marcel meglépjen. Oh, hogy mekkora egy barom volt! Talán soha nem lesz elég bátorsága, hogy Louis elé álljon, és bevallja neki mindezt. Végülis, sokkal jobb volt, hogy Louis nem tudott semmiről.
-Mit akarsz?-sóhajtotta fáradtan, miközben zakója gombjával játszadózva helyet foglalt egy széken. A tágyaló üres volt, és aznap már nem tartott több meetingen. Még szerencse, hiszen hat óra múlt, és borzalmasan fáradt volt. Mellesleg, azt sem tudta, hogy Louis hol tartózkodott, remélte, hogy még az épületben volt. -Gondolom nem Louis-ról szeretnél velem csevegni.
Austin az asztalnak támaszkodott. Kezeit mellkasa előtt keresztezve, szemtelenül mosolyogva nézett a főnök szemébe.
-Tudod, hogyha engem látsz...-kezdte színpadiasan, mire Harry felhorkant.
-Akkor írhatom is a csekkeket, ugye?
- Ne légy már ilyen, Styles!-ciccegett a fejét ingatva.-Mindig olyan negatív vagy, és dühös!
Harry hihetetlenkedve ingatta a fejét.
-Butler!-csattant fel, elérve, hogy Austin arcáról leolvadjon a mosolya, amit már percekkel előtte legszívesebben, levakart volna az arcáról...nos, az egész arcával együtt.-Ne rabold a kibaszott időmet! Azt hiszed, hogy most dühös vagyok? Akkor még nem láttál igazán dühösnek, de még két felesleges szó, és bemutatkozom. Úgyhogy, beszélj!
Nem volt rá túl büszke, de az igazi énje mindig is jobban elérte amit akart, mint az a Harry, aki a sok gyógyszertől kába, és fáradt volt. Az igazi énje tudott az embereknek parancsolni, szigorú volt  és rettenthetetlen. Bár, ezt a Harry-t nem merte túl sokszor szabadjára engedni, mert amellett, hogy tiszteletet, és figyelmet kapott, látta az emberek szemében a félelmet. És, Harry utálta, ha a jó emberek féltek tőle. Viszont, Austin megérdemelte. A férfi szavai telibe találták az ügyvédet, aki azonnal ki is egyenesedett, többé már nem mosolygott. Derekát az asztalnak vetve állt, lábait maga előtt keresztbe rakta, és tűnt, hogy kezdi kényelmetlenül érezni magát Harry rideg pillantása alatt.
-Marcel itthon van-mondta ki egyszerűen, mire Harry szemöldökei a plafonig szaladtak.
-Londonban?-pattant fel hirtelen, nem foglalkozva a székkel, amely erősen a falnak csapódott. Zavartan rázta meg a fejét.-De..de engem nem keresett fel.
Austin lassan bólintott.
-Nyílván, úgyanis nem akarja, hogy tudd merre tartózkodik.
-De, te tudod-bökött felé.-Áruld el!
-Mi? Nem!
-Miért nem? Tudnom kell, hogy hol van!-csapott idegesen az asztal tetejére. Vagy nem tudod hol van?
-De, de tudom hol van Styles-erősítette meg a szőke hajú férfi.-Viszont nem mondhatom el!
-Mi van? Miért nem? Valami ügyvéd baromság miatt? Ne most kezd nekem eljátszani a Szentfazekat, Butler. Nem állj jól, úgyhogy beszélj, mielőtt kitépem a nyelved!
-Befejeznéd, hogy állandóan fenyegetsz?-förmedt rá az ügyvéd is. Harry elismerően biccentett felé, hol ott utálta, ha valaki felemelte a hangját, amikor vele beszélt. Austin, egy dühös kisfiúra emlékeztette őt a lebiggyesztett ajkaival, és kipirult arcával.-Már unom, hogy soha nem tudok veled anélkül beszélni, hogy megfenyegetnél.
-Csak nem félsz tőlem?
Austin nagyot nyelt, mire Harry ismét felállt az asztaltól.
-Marcel meg fog téged keresni, Harry-folytatta a férfi sokkal halkabban, mint eddig. Volt valami a hangjában, amit Harry nem tudott azonosítani, de Austin-tól szokatlan volt. Talán a sajnálat? Félelem?-Nem akarom elmondani, hogy merre van, mert ismerlek, és amilyen forró fejű seggfej vagy, biztosan olyat teszel, amit megbánnal. Ne keresd őt, és ne hergeld.
Harry összehúzott szemekkel meredt a férfire, miközben ujjaival az állán dobolt.
-Te tudod, hogy miért jött vissza-szólalt meg.-tudod, hogy mit akar tőlem.
Austin kelletlenül sóhajtott.
-Igen.
-Miért figyelmeztetsz? Soha nem tettél nekem semmit ingyen. Pénzt szeretnél ezért az aprócska információért is? Nem kell nekem a jelentéktelen intelmed, Butler. Megmondtam, hogy ne rabold az időmet! Ha befejezted, kérlek-mutatott az ajtó irányába, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Austin hirtelen megszólalt.
-Marcel rájött, hogy átverted-látta, hogy Harry kíváncsi pillantását, így hát folytatta.-Követeli az ő részét az örökségből. Valakitől megtudta, hogy te rendelkezel a cég mellett az összes vagyonnal. Tudja, hogy apád halála után megmásítottátok a végrendeletet, ami valljuk be elég szemétség volt a részetekről. Aztán meg-sóhajtott fel fáradtan-Figyelj, ne nézz így rám. Logikus döntés volt, tekintve, hogy Marcel kezébe pénz nem kerülhet. De, erre gondolnotok kellett volna, mielőtt anyáddal ügyvédhez fordultok.
-Te..te erről honnan..-dadogta a főnök teljesen lesújtva.
-Az lényegtelen, de az már annyira nem, hogy Marcel az összes nálad lévő részvényről is tud. Kibaszott, dühös Harry..
Harry úgy érezte, mintha a lábai gumiból lennének. Hirtelen megszédült, és inkább kapkodva kihúzta a székét, hogy újra helyet foglaljon. Idegesen tépett bele a hajába, miközben frusztrált sóhajt hallatott.
-Ezt, most miért mondtad el nekem?-suttogta, rémülten nézve fel az előtte álló alakra, aki kissé röhejesen festett az összekent ingjében. Normálesetben Harry biztosan elejtett volna valami tapló megjegyzést, de akkor még a levegővétel is nehezére esett.
Úgy tűnt Austin távozni készül. Lassan, -amivel Harry idegeire ment-, felvette a zakóját, megigazította a gombokat, és csak azután vette fel az asztalra helyezett mappát.
-Nem vagyok az ellenséged, Styles. Nem akarok veled rosszban lenni, ahogy te sem velem. Alábecsültük az öcsédet, ez egy ostoba lépés volt a részünkről. Marcel, készül valamire, nem tudom, hogy mire, de légy óvatos! Azt ajánlom, hogy ha teheted, tarsd magad mellett a kékszemű angyalodat, csak a biztonság kedvéért-az íróasztalhoz lépve finoman megpaskolta Harry kézfejét, majd az ajtó felé sétált ruganyos lépteivel.
Csak akkor észlelt fel a kábulatból, amikor Austin hangosan becsapva maga után az ajtót távozott.

Louis az ujjait tördelve állt a nappaliban, miközben kétségbeesetten nézett a kanapén helyet foglaló Harry irányába. A fiú nem tudta eldönteni, hogy rá dühös, amiért leborított egy fontos embert a buta forrócsokijával, vagy csak szimplán elfáradt. Az egésznapos meeting nem vicc, és nem is megy olyan gyorsan, és könnyedén, mint a filmekben, ahol a főnök nyugodt hangnemben beszél az őt érdeklődve figyelő alkalmazottjaival. Az utolsó megbeszélés, -ahol Harry kiosztotta a feladatokat- sem ment könnyebben, mint azt megelőzőek. Louis el is csodálkozott, hogy nem rohant még el senki sírva, hogy aztán otthon megírhassa a felmondását, és postán elküldhesse Harry-nek. Ezeket az embereket kemény fából faraghatták, hiszen még pislogni sem pislogtak. Azt is némán tűrték, amikor a főnöküket üvöltözve dobálta a papírokat, csapkodta az asztalt. Ő az egész meeting alatt lehajtott fejjel ült, és próbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Ezt nagyban megnehezítette a két, hatalmas keblekkel, és tökéletes arccal megáldott titkárnő, akik folyamatosan Louis-t bámulták. Úgy néztek rá, mint ha egy undorító csuszómászó lenne, akit azonnal likvidálni kellene. Ráadásul az sem könnyítette még a helyzetét, hogy a férfi, akit leöntött, szintén a tágyalóban volt, és nagyon érdekesnek találta Louis-t, valamint a hatalmas pocakját.  A megbeszélés véget ért, miután Harry egyik alkalmazottja megígérte neki, hogy amíg távol van meghírdetnek egy személyi asszisztensi állást, a fejleményekről értesíteni fogjàk Harry-t, valamint ő is meg kapja majd a jelentkezők önéletrajzát. De, mielőtt Louis fellélegezhetett volna, a korábban leöntött ismeretlen beszélni szeretett volna négyszemközt a göndörrel. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett a téma, de Harry-t még azelőtt soha sem látta olyan dühösnek, mint akkor. Az ismeretlen szőke után érkezett, a tágyaló ajtaját idegesen bevágta maga után. Egy szó nélkül ragadta meg Louis kezét, és rángatta fel a helyéről. Amikor haza értek, Harry egy szót sem szólt a fiúhoz, csak bevonult a dolgozóba, és magára zárta az ajtót. Ennek, pedig már két órája, de legalább Harry már a nappaliban ült, és valamit nagyon pötyögött a laptopján.
-Haragszol rám?-Louis hangja hangosan hasított a levegőben, elvágva a közöttük lévő nehéz csendet.
-Tettél valamit, amiért kéne?-kérdezett vissza unottan az idősebbik, anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna.
-Nem,-rázta meg gyorsan a fejét.-de nem szólsz hozzám már órák óta, és..
-Mert dolgom van, Louis-szakította félbe kissé durvábban.-Az, hogy itthon maradok veled, az nem azt jelenti, hogy nem is fogok dolgozni. Úgyhogy kérlek, találd fel magad, mert ehhez most tényleg nincsen semmi humorom.
Louis nagyot nyelve lépett közelebb a kanapéhoz. Harry előtt állt, miközben ujjait csavargatta idegesen.
Harry szemöldökeit felhúzva pillantott fel a laptopja mögül.
-Igen?-sóhajtott fel kelletlenül.
-Én..én nagyon sajnálom..Nem..nem akartam, leönteni-motyogta, szemeit a zokniba bújtatott lábfejein tartva, amelyeket nem igazán látott már a pocakja miatt.
-Louis, Austinnak ehhez tényleg semmi köze. Inkább hálás vagyok neki, amiért elkapott, és nem hagyott elesni.
-A..akkor nem miatta haragszol rám?
A göndör meglepetten pislogott.
-Ki mondta egy szóval is, hogy haragszom rád?
Louis csak vállat vont, mire Harry egy határozott mozdulattal lecsukta gépe tetejét, és félre rakta azt.
-Ne haragudj, Napsugaram-állt fel, majd átölelve a fiatalabbik derekát óvatosan magához húzta. -Stresszes ez a munka.
-Ma láttam, hogy leüvöltötted ötven ember haját. Elhiszem.-felelte komolyan Louis. Harry nevetve csóválta meg a fejét, majd két tenyere közé fogva Louis arcát, hosszasan megcsókolta. Louis szokásosan beleborzongott a csókba. Imádta, hogy Harry teljesen felé magasodott, uralta őt, de mindeközben biztonságot is adott neki. Ő volt a védelmezője, a szerelme. Csak Louis túlságosan félt, és inkább nem hangoztatta, hogy mennyire szerelmes a férfibe.
-Hogy van az én kisfiam?-húzodott el tőle a zöld szemű. Vigyorogva csúsztatta le a kezeit a fiú arcáról, hogy aztán tenyereivel immáron Louis kerekedő pocakját teríthesse be.-Talán már fáradt? Nem érzem azokat az izmos lábakat!
-És, éhes is-motyogta a fiú. Harry lehajolva puszit nyomott a pocakra, majd kiegyenesedve ismét átölelte a fiút.
-Mit szólnál ha rendelnénk valamit?
-De hát már napok óta csak rendelünk!-húzta el a száját a fiú.-Senki nem engedheti meg ezt magának.
Harry szemöldökét felvonva nézett le rá.
-Akkor én senki vagyok?-kérdezte, mire Louis ciccegve, játékosan mellkasba csapta.
-Ne légy nagyképű! Tudod, hogy értettem.
-Tudom, Napsugaram, de ma sem volt időnk elmenni vásárolni, semmi sincs itthon. Különben is, ilyen későn már nem szeretném, ha neki állnál főzöcskézni-puszilta meg a homlokát. -Rendelj, amit csak szeretnél én addig megválaszolok néhány e-mailt.
-Néhányat?-húzta fel a szemöldökét Louis, unottan meredve a göndörre, aki hangosan nevetve elhúzodott.
-Azután csak a tiéd vagyok, Édesem-kacsintott felé, és már indult is vissza a kanapé irányába, ahol a laptopját hagyta.
Louis nagy nehezen felszenvedte magát a bárszékek egyikére, majd telefonját előhúzva, írt egy üzenetet az édesanyjának. Jay dolgozott, éjszakás volt, Louis pedig szeretett neki hagyni néhány pár kedves szót, amit majd később elolvas. Az ilyen csendes estéken mindig hiányzott neki az édesanyja, és a testvérei. Általában ilyenkor, amikor a kicsiket lefektették, ők négyen sorozatokat néztek, társasoztak, vagy éppen csak nyugodtan beszélgettek egy bögre forró tea társaságában. Imádta ezeket az estéket. Éppen azon gondolkozott, hogy valamikor át kellene hívnia a családját vacsorára, amikor meghallotta a bejárati ajtót nyitódni. Harry felé pillantott, aki abban a pillanatban tette le a kanapéra laptopot, és fejét a hang irányába fordította.
Nem sokkal később Niall jelent meg a nappaliban, nyomában egy Louis számára ismeretlen hölggyel. A nő láttán Harry szemei elkerekedtek, és mielőtt felpattant volna, hogy átölelje, lopva a karórájára pillantott.
-Anya!-puszilta meg édesanyja mindkét orcáját.-Hát te? Nem úgy volt, hogy kilenc után száll le a géped?
Louis figyelmét nem kerülte el, hogy Mrs. Styles a korához képest mennyire szép volt. Nem lehetett több ötvennél, de úgy tűnt, mintha csak harminc lenne. Hosszú sötét barna kabátot, és tűsarkú csizmát viselt, nyaka köré vörös sálat kanyarított. Kezén egy méreg drágának kinéző, fekete bőrtáskát egyensúlyozott, ami talán többe kerülhetett, mint amennyit Louis egy hónap alatt megkereshetett volna. Sötétbarna, vállig érő haja alaposan beszárítva keretezte gömbölyű, mégis vékony arcát. Szemei szinte ragyogtak, ahogy a fölé magasodó fiára nézett, miközben tenyerei közé vette az arcát.
-Kicsit korábban érkeztem, mint reméltem, és gondoltam megleplek. Niall volt olyan kedves, és elhízott!-pillantott hálásan az Ír férfire, aki ajkait rágcsálva állt egyik lábaról a másikra.
Kényelmetlenül érezte magát. Liam biztosan elmesélte neki, hogy összevesztek, és nem nagyon volt ínyére így Harry elé állni, hiszen nem tudta, hogy  a göndör haragszik-e rá, vagy sem. Ráadásul Liam nem volt jelen a meetingeken, pedig fontos lett volna, hogy ott legyen.
Mrs. Styles pillantása a fiáról a pulton könyöklő Louis-ra siklott. Csodálkozó szemekkel nézte a fiút, szemei azonnal hatalmasra tágultak, amikor Louis kilépett a pult takarásából.
-Anya..-köszörülte meg a torkát Harry, zavartan dörzsölve meg az orrát.-Hadd mutassam be neked Louis Tomlinson-t.

Mindenkinek szép estéét❤