A tizennyolc éves fiú, kötött pulóverének anyagát idegesen húzogatta le a csuklóján, mint aki félti a bőrének összes centiméterét a külvilág piszkos szemei elől.
Hatalmas kék szemeivel már harmadszorra nézett bele a tükörbe, próbálva meggyőzni magát, hogy amit lát tökéletes, és semmi hiba nincsen a kinézetében. Hiába próbálta, nem sikerült.
Vékony, rózsaszín ajkai szomorúan biggyedtek le, amint utoljára megpillantotta vékony ábrázatát a falon logó, fürdőszobai tükörben.
Louis Tomlinson volt az az ember, aki sosem volt megelégedve eléggé magával. Nem látta azt a szépséget, amit az emberek láttak ha ránéztek. Nem hallotta meg a dicsérő szavakat, amelyeket kedvesen neki címeztek a kedves vásárlók, akik betértek az aprócska pékségbe, ahol ő dolgozott.
Nem vette észre a kassza, és a pult mögül, hogy lányok, valamint fiúk is csodálják őt. Irigyek a mosolyára, a csillogó kék szemeire, a nőket megszégyenítő fenekére, csípőjére. A testét, mintha az angyalok rajzolták volna, segítő, csodálatos lelkét pedig maga az Isten rakta össze, és küldte le a Földre évekkel ezelőtt, ahol megpróbáltatások ezrein kellett átesnie ilyen fiatalon, és ilyen törékenyen.
Ha belenézett a tükörbe, csak egy csalódott, összetört, karikás szemű fiatal fiút látott, aki két hónapja érettségizett le, és ahelyett, hogy azon gondolkozott volna, hová megy tovább tanulni, azon agyalt nap hosszat, hogy még mennyit kell dolgoznia azért, hogy megvegye azt az imádnivaló babakocsit, amit pár hete látott az egyik magazinban.
-Kicsikém, nemsokára indulunk! - hallotta meg édesanyja kedves hangját. Jay, nem szeretett kiabálni a házban, hiába van négy rossz gyermeke, akik miatt néha  a plafonra mászna, és néhány napig le sem jönne  onnan.
-Egy pillanat anya, és megyek-szólt a fiú halkan, csak remélve, hogy Jay meghallotta, amit mondott, és nem fog mégegyszer szólni.
-Rendben-felelte a nő, majd halk, ruganyos lépteivel el is hagyta az emeletet, hogy rendbe szedhesse a maradék három gyermeket, és végre elhagyják a házat.
Louis gyorsan megmosta a fogát, hogy az undorító hányás ízt eltávolítsa a szájából, majd szintén gyors mosakodás után megtörölte az arcát, valamit a kezeit.
A szobájába belépve, az ágyhoz lépve, elvette a gondosan összehajtogatott, frissen mosott, és vasalt munka ruháját, amit édesanyja mindig az ágyneműre helyezett, majd sietősen belegyömöszölte a hátizsákjába. Fekete keretes szemüvegét remegő ujjakkal vette fel, és tudta, hogyha most ismét belenézne a tükörbe, biztosan elhányná magát.
Louis nagyot sóhajtva igazította meg magán a ruháját, és mielőtt elhagyta volna a szobáját, az éjjeli asztalán lévő aprócska képhez nyúlt. Halvány mosollyal az arcán simított végig az üvegen, végül szájához emelve a keretet hosszú puszit nyomott a képre.
-Nemsokára jövök-felelte halkan, majd ki sietett a szobájából.
A tizennyolc éves fiú nem lepődött meg, hogy az emeletről leérve hangos lárma fogadta őt.
Ikerhúgai, Daisy és Phoebe, hangosan tiltakoztak édesapjuk meglátogatása ellen. A tizenöt éves lányok, a kamasz kor közepén jártak. Az idős lányokat megszégyenítő kinézettel rendelkező ikrek, nem csak a sminkeléshez, és a pasizáshoz, valamint a béna sorozatok bámulásához értettek. Daisy, és Phoebe fiatalkoruk ellenére okosak voltak. Gyorsan levágták a dolgokat, amikor Mark, egy évvel ezelőtt összepakolta a holmiját és lelépett. Két hónappal rá Johannah, az egyik munkatársától hallotta, miszerint Mark-nak van valakije, a nő pedig már most teherbe esett tőle. A két lány zokon vette, hogy édesapjuk csak úgy elhagyta őket egymás nőért, és egy másik gyerekért, akik nem ők. Így hát, a Tomlinson családban elég nagy port kavar, amikor Mark havonta kétszer telefonál, hogy szeretné látni a gyerekeit.
Daisy és Phoebe hangosan vitatkoztak az édesanyjukkal, míg a két legkisebb ikerpár, Doris és Ernest, hatalmasakat pislogva álltak a sarokban egymás kezét fogva, miközben csendesen nézték a hatalmas vitát.
-Phoebe Rose, egy utolsó rossz szó, és egész nyáron apádnál lesztek-Johannah fenyegetően rázta meg az ujját lányai felett, felvéve azt a megjátszott szigort, amit Louis már olyan jól ismert, hogy nevetés nélkül is kibírta, amikor az anyja a testvéreit szidta.
-Ez nem igazság! -kiáltotta Daisy, a legújabb Nike cipő fedte lábát a fapadlónak csapva.
-Nem hát! Louis-nak miért nem kell apához jönnie? -ráncolt a szemöldökeit Phoebe, a lépcső alján ácsorgó fiú irányába mutatva.
Johannah szomorúan pillantott a legidősebbik fiára, majd sóhajtva beletúrt a hosszú barna hajába.
-Mert Louis dolgozik-felelte.
Az ikrek összenéztek, majd ismét Jay-re.
-De hétvégén nem, ma pedig péntek van. Louis is simán tudna jönni velünk-húzta ki magát Phoebe, mire iker testvére is helyeslően bológatni kezdett.
-Lányok nem hi.. - kezdte volna Jay, de Louis halkan édesanyja szavába vágott, miközben kisebbik testvéreihez sétált. Doris, valamint szőke hajú öccse Ernest, csillogó szemekkel nyúltak bátyjuk felé, aki kezeit kinyújtva fogta meg mindkét apró kacsót.
-Apa engem nem szívesen látna. Én pedig nem is szívesen mennék. Sajnálom lányok-felelte halkan, majd apró mosolyt eresztve az őt néző családja felé, elindult az ajtó felé.
A kilincset lenyomva, kistestvéreit előre engedte, majd ő is kilépett a szürke, felhős júliusi időbe.
London azon kertvárosi részében laktak, egy két szintes sorház egyikében. Louis szeretett itt lakni. Csendes volt, és friss a levegő, a szobájának ablaka pedig pont a belvárosra nézett, ami tőlük körübelül húsz percre volt. Itt nőtt fel, itt szerezte az összes emlékét, és ha tehette volna, sosem költözött volna el. Kevés fiatal mondhatta el magáról, hogy ő szeretett a gyermekkori házában, a szüleivel, vagy éppen az egyik szülőjével lakni. De Louis mindennek az ellentéte volt.
Édesanyja másodpercek múlva bezárta a bejárati ajtót, majd az iker lányokat maga előtt terelve megjelentek a hat személyes, családi autó mellett.
-Majd én segítek.
-Lou, ne emelj. Nem szeretném, ha valami bajotok esne-Jay aggódalmaskodva nézett a fiára, aki vállát megvonva kapta fel kishúgát anyja bosszankodása ellenére.
Louis egy szó nélkül kötötte be a kis testvéreit, és miután a két nagy lány is beült, elfoglalta a helyét az anyósülésen.
-Ma nagyon kamaszok-jegyezte meg, hátra nézve a testvéreire, akik fülüket bedugva, lehajtott fejjel nyomkodták a telefonjaikat bosszús arckifejezéssel.
-Tudom, de fogalmam sincs mit kéne csinálnom, hogy mindenkinek minden jó legyen! -rázta a fejét a nő, miközben kikanyarodott az utcájukból.
-Anya, olyan nincs, hogy mindenkinek jó minden-szólt a fiú. Ölében összekulcsolt ujjait szótlanul babrálta egész úton. Csak akkor szólalt meg, amikor édesanyja kérdezett, egyébként csak ült, simogatta a pocakját, és mélyen a gondolataiba merült.
Az autó először Mark háza előtt állt meg, akkor az édesanyja kiszállt, hogy ki vegye a gyerekek holmijait.
-Vigyázz magadra Lou-hajolt be az ablakon Phoebe, hogy szorosan magához ölelhesse a legidősebb testvérét.
-És ha mész az ultrahangra, kérlek, nekünk is nyomtass képet a babáról, jó? - kérte Daisy, megszorítva Louis vékony ujjait, mire a fiú elmosolyodott, és karjait kitárva, amennyire a biztonsági öv, valamint az ablak engedte, szorosan magához húzta a két lányt.
-Vigyázzatok magatokra, két hét múlva találkozunk jó? Ha hazajöttök elviszlek titeket kávézni.
Daisy és Phoebe percekig ölelték a bátyjukat. A két lány imádta őt. Felnéztek rá, becsülték, és mindig ott voltak neki, ha valami ba történt. Olyan vígaszt nyújtott a két testvér, mint a legjobb barátja, aki a kezdetek kezdete óta Louis mellett volt. Az ikrek tizenöt éves koruk ellenére érettebbek, mint a korosztályuk, Louis ezt szerette a legjobban. Beszélgethetett velük úgy, mint egy felnőttel, kikérhette a tanácsukat, és sosem csalódott a lányokban annak ellenére, hogy néha igazán borzalmasak tudnak lenni.
Egy utolsó puszit nyomott a lányok arcára, valamint kellően megölelgette kisebbik testvéreit is.
Szomorúan figyelte, hogy a férfi, akit egykor annyira szeretett, most boldogan kiszalad az ajtón, hogy üdvözölhesse gyermekeit, valamint váltson néhány szót Johannah-val. Daisy és Phoebe kelletlenül ácsorogtak, kis testvéreik kezeit markolászva, és látszott rajtuk, hogy mennyire elegük van már most ebből a családosdiból.
Oh, hogy Louis mit meg nem tett volna azért, hogy Mark ismét beszéljen vele, és ne valami szörnyként nézzen rá.
Lehajtotta a fejét, amikor megérezte magán a férfi tekintetét. Szinte érezte az édesapja szeméből áradó gyülöletet és megvetést.
-Louis, minden rendben?-kérdezte az édesanyja, kezével végig simítva fia vállán.
Louis bólintott, az ablak felé fordult.
Sírt.
És ezt Johannah jól tudta.

*
A fiú, imádott a Mary's nevezetű aprócska pékségben dolgozni, ami egy éve már kávézóként is üzemelt.
Aprócska, otthonos, és komfortos helyiség volt sárga falakkal, és rengeteg virággal. Mary, a hely vezetője, és tulajdonosa imádta a virágokat. A hatvankét éves hölgy maga volt a boldogság. Louis kiskora óta ismerte az asszonyt, akinek imádott a cicáival játszani, és finom süteményt majszolgatni, míg Mary a fiatalkoráról mesélt neki, és az édesanyjának. Mindig vidám volt. Mosolygott, nevetett, ha pedig valakinek rossz kedve volt, Mary gondoskodott róla, hogy ne legyen.
A pékséget még a férje alapította, mint egy meglepetésként a cukrásznak tanuló Mary huszadik születésnapjára. A hely pedig azóta áll, és mindenki szerette.
-Szia Danielle! - köszöntötte a pult mögött álló barna hajú lányt, aki felemelve a fejét boldogan ugrálva megkerülte a pultot, és szorosan magához ölelte a vékony fiút.
Danielle, körülbelül egy éve kezdett el dolgozni. Közvetlenül Louis után jött, mint felszolgáló. Louis azonnal megkedvelte az aranyos arcú, csodaszép lányt, aki egy valóságos angyal. Danielle pont az a lány, aki kedves, őszinte, és minden fiúnak az esete. Nos, látszatra igen. De az aranyos külső mögött egy igazi pitbull lakozott, aki az összes hímnemű lényt élve felfalta, és kiköpte.
-Miujság? - kérdezte a fiú, immáron az öltözőben. Hátizsákját széthúzva vette ki a munkaruháját, majd amilyen gyorsan csak tudta magára öltötte a fekete pólóból, valamint fekete kötényből álló öltözékét. A póló sarkában a bolt logója szerepelt cirádás betűkkel, amit Mary unokája a húsz éves, egyetemista Lane tervezett gondosan. Lane grafikus, és egy igazi partyállat. Louis imádta annak ellenére, hogy a tűz és víz voltak.
-Anya megengedte! Augusztus végén cuccolok be a koliba! - sikította a lány boldogan topogva.
-Anyukád megengedte?-vonta fel a szemöldökét a fiú. Danielle édesanyja nem szereti, ha a lánya felügyelet nélkül, esetleg távol van, vagy éppen a legrosszabb ha bulizni jár. Mrs. Campbell eléggé régimódi.
-Azzal a feltétellel, ha minden hétvégen hazajárok, és egyszer sem kell bemennie a borzalmas viselkedésem miatta a fősulira-vonta meg a vállát hanyagul, majd vigyorogba legyintett.-De kit érdekel? Ha csak ennyi a kikötés, akkor simán!
Louis kedvesen bólintott, majd ujjaival óvatosan megfésülgette a haját.
-És.. - kezdte a lány félénken. - veled miújság?
A kékszemű fiú, sajnos nem mondhatta el magáról, hogy szeptembertől irány a művészeti, ahová május végén fel is vették. Úgyhogy csak megvonta a vállát.
-Jövőhéten leszek tizennégy hetes-felelte halkan, majd halványan elmosolyodott. - Alig várom, hogy haljam a szivecskéjét!
Louis látta, hogy Danielle mosolya mögött valami furcsaság lapul. Talán elítélné? Nem. Danielle sajnálta őt, amiért majd három hónapos terhesen, tizennyolc évesen egyedül volt.
-És, a suli?
-Felvettek.
-És? Louis, ez kurva jó!
-Lehet, de nem nekem-rázta a fejét, miközben köténye zsebébe süllyesztette az aprócska jegyzetfüzetét, amelybe a rendeléseket írta.
-Miért? Lou, ez egy lehetőség! - ragadta meg a fiú csuklóját.
-Dan, én nem mehetek. Most képzeld el, ahogy hatalmas pocakkal ott járkálok a folyóson, mindenki csúnyán néz rám. Ülni nem fogok tudni, szintén a pocakom miatt, mert még a vásznat sem fogom látnk. Úgyhogy Dan.. Én nem fogom valóra váltani az álmaim. Most nem-suttogta szomorúan, és mielőtt elsírta volna magát, gyorsan kiiszkolt az öltözőből.
-Sajnálom Lou-ölelte át Danielle hátulról.
-Nem kell.

Este hétkor, Liam írt, hogy csak holnap tudnak találkozni, mert a gépe későn fog leszállni, de megígérte, hogy a hétvégét mindenképpen együtt fogják tölteni.
A péntek a pékségben mindig lassabban telt, mint egy átlagos nap. Valahogy a hétköznapok gyorsabbak, a péntek meg olyan lassú, lusta, csoda ha bejön pár ember késő este. De Louis nem bánta. Szeretett itt dolgozni, és nem érdekelte, hogy milyen lassan telik az idő.
Este nyolckor, éppen az asztalokat törölgette, amikor az ajtó felett lévő csengő megszólalt, jelezve, hogy vendég érkezett. Louis nem nézett fel, csak sóhajtva lerakta az üres asztalra a rongyot, majd ruganyos léptekkel elindult a pult irányába. Danielle biztosan kint cigizett, azért nem volt bent, Mary már hatkor hazament, Peter pedig amúgy sem jött volna ki, hiszen ő dolga, hogy a holnapi adag tésztát ledagassza.
-Üdvözlöm, miben segíthetek? - szólította meg a neki háttal lévő, bámészkodó magas alakot, miközben kihalászta a köténye zsebében lévő kis füzetet.
Louis már éppen nyitotta a száját, hogy ismét megszólítsa az idegent, amikor a magas alak megfordult. A fiú úgy érezte, hogy menten elájul.
-Helló-köszöntötte napszemüvegét levéve, tökéletes mosolyra húzva ajkait.
A kékszemű fiú két hónap elteltével, ismét újra láthatta azokat a csodálatos  zöld szemeket.
Az Ördög megjelent, Louis pedig zuhanni kezdett a mélybe..

Sziasztok!
Kinek, hogy tetszik?
Kérlek jelezd valamilyen formában! Ha kérdéseid vannak, nyugodtan írd ide, vagy privát üzenetbe❤️