Számtalan gondolat jutott eszébe az idősebbik fiúnak, miután leparkolta az autóját a garázs előtt. Az egyik érdekes, egyáltalán nem meglepő gondolata az volt, hogy hajnali négy órához közeledve eléggé éber, annak ellenére, hogy az elmúlt órákban szinte semmit nem aludt. Már előre tudta, hogy ebből nem lesz munka, ugyanis képtelenség, hogy reggel a hat órai ébresztőjére felkeljen. Annak idején az apjától megtanulta, hogy a munka nem várhat. Ha sikeres akart maradni, muszáj volt mindig fittnek, kitartónak, és szellemileg erősnek maradnia. A korán kelés, egy olyan dolog volt Harry életében, amihez már régen hozzászokott. Ehhez hozzátartozott az is, hogy az édesapja halála után bizonyítani szeretett volna magának, de legfőképpen annak az embernek, aki felnevelte őt. Mindennap eszébe jutottak az apja szavai. Mindennap lejátszotta őket a fejében, csak azért, hogy legyen egy hatalmas motivációja az életben, a munkához. Szerette volna, ha az építészeti cég az ő irányítása alatt is olyan fényesen ragyog, mint annak idején Desmond Styles kezei közt. De, ahogyan kinézett az ablakon, és megpillantotta a hajnal első sugarait, a munka volt az utolsó dolog, ami az eszébe juthatott volna. Talán ebben közre játszott az anyósülésen halkan szuszogó fiú jelenléte is, aki bár nem tudott róla, de teljesen elvette az idősebbik eszét, és ezáltal olyan gondolatokkal töltötte meg a göndör fejét, amik eddig, egy évvel ezelőttig biztosan nem jutottak volna eszébe.Halvány mosollyal az ajkain, kissé hátra dőlve az ülésében figyelte az ártatlan fiúcskát. Louis, halkan szuszogva aludt, mellkasára csuklott fejével, miközben álmában is védelmezően ölelte a pocakját. Az aranyos kis pocakját, amit csupán egy kinyúlott pizsama felső, és a rózsaszín plüss köntösének anyaga fedett. Akár egy törékeny madár, jutott Harry eszébe, ahogy pillantását lassan végig vezette a fiatalabbik testén. Hiába volt négy hónapos terhes, csupán csak a pocakja volt, ami árulkodó jelként szolgált a nagy világnak, hogy már pedig ott egy aprócska kisbaba van. Rettenetesen vékony volt. A karjai, a lábai, és a beesett arca csak a hab volt a tortán. De, talán mégsem ez volt a legnagyobb baj, hanem, hogy Louis mennyire rossz állapotban is volt lelkileg. Harry, el sem tudta képzelni, hogy miken mehetett keresztül az elmúlt egy évben az öccse akciója után. Egyáltalán, hogy viselte? Ki volt mellette, aki átsegítette őt a nehézségeken? tud-e egyáltalán éjszakánként aludni? És egyáltalán kiheverte már ezt az egészet? Harry nem tudhatta ezeket. Nem ismerte túl jól a fiút, de azt tudta, hogy mindenképpen segíteni szeretne rajta, azok után, amik történtek. Az öccse után, ő is kihasználta a kék szeműt, persze nem szándékosan, hiszen mindketten részegek voltak.De akkor is egy olyan dolgot tett, ami által Harry örökké csak bűntudattal ébredt. Teherbe ejtett egy tizennyolc éves fiút! Még annak a gondolatnak sem kellett volna átfutnia az agyán, hogy lerészegedjen huszonhét évesen, mint valami ostoba felelőtlen tinédzser! De, a dolgok már megtörténtek, és ha akarta volna, sem tudta meg nem történtekké nyilvánítani a dolgokat. Meg fogja menteni az ő kis Napsugarát. És, nem csak azért, mert így volt illendő, hanem, mert úgy érezte, szinte szomjazik Louis után. Harry sosem volt az az ember, aki különösen kereste volna a szerelmet. Világéletében magának való volt, és annak ellenére, hogy a gimnáziumban hihetetlen népszerűségnek örvendett, nem volt túl sok barátja Zaynen kívül. Nehezen barátkozott, nehezen bízott meg az emberekben, ezáltal senkit sem tudott közelebb engedni magához. Azt pedig egyenest észre sem vette, hogy mennyi lány, vagy éppen fiú van érte megbolondulva. Valahogy mindegyik túl egyszerű, sablonos volt számára, ahhoz, hogy felkeltsék a férfi figyelmét. Később meg ideje sem volt arra, hogy párkapcsolatokba bonyolódjon. A munka volt a mindene. Csak arra koncentrált, hogy az apja nevét, és becsületes építkezési vállalatát tovább vihesse. A kemény munka miatt pedig nem fért bele még egy fél, mert Harry nem engedhette meg magának, hogy bármi  elterelje a figyelmét. Természetesen, mint minden férfinak, neki is voltak szükségletei, amiket azokon a lányokon, és férfiakon elégített ki, akiket a munkahelyén, egy buliban, vagy éppen egy kávézóban csábított el, és önként mentek fel a külvárosban lévő, lakása egyikébe. De, ez most teljesen más volt. Nem csak Louis testét szerette volna, és nem csak egy éjszakára kellett neki.Hanem, egy egész életre. amikor először látta meg a fiút, már akkor is tudta, hogy mennyire különleges. Már akkor akarta őt, és az egész csodálatos lényét. Azzal, hogy Louis megjelent az életében, rájött, hogy szeretne maga mellé egy társat. Egy társat, aki nem csak akkor van mellette, amikor valami rossz történik. Aki elfogadja őt, akivel mindent megbeszélhet, és ha elgyengül, segít rajta. Egy olyan társ, akiről  nyugodt szívvel rábízhat mindent. Egy társat, akiről gondoskodhat, vigyázhat rá, és megadhat neki mindent, amire vágyik. Nem hiába vetette fel Louis-nak az esetleges költözést. Louis volt az, akiben látta ezt a társat, akiben látta jövőjét. És, nem mellesleg már egy család lesznek, hiszen a kisbabájuk öt teljes hónap múlva velük lesz. A probléma csak az volt, hogy Harry nem tudta, hogy örüljön, vagy nevessen, amiért váratlanul, a semmiből kiderült, hogy édesapa lesz, annak ellenére, hogy sosem szeretett volna gyereket. Nem tervezte, hogy huszonhét évesen apa lesz, sem pedig azt, hogy a közel jövőben az lesz. Ez is olyan dolog volt, ami  nem fért bele Harry életébe. De, már nincs mit tennie. Borzalmasan félt, igen, de muszáj volt vele szembe nézni. A saját gyerekének nem mondhatja azt, hogy nem kell neki, és különben is, ő nem olyan ember.

-Gyere, Napsugaram-sóhajtotta, miután kiszállt az autóból, és kinyitotta az utas felőli oldalt. Louis továbbra is csendesen szuszogott, még azt sem vette , amikor a göndör hajú kivette az autóból. Harry halkan kuncogott, amint lepillantott, és meglátta a mellkasának támasztott fejű fiút, akinek szája félig nyitva volt. Alaposan magához ölelte a kis testet, és lassú léptekkel a bejárati ajtó irányába gyalogolt. A küszöb előtt, összeszorított ajkakkal nyúlt bele a melegítő nadrágja zsebébe, hogy elővegye a kulcsait. A fél másodperces folyamat, hogy ajtót nyisson, szinte két teljes perébe tellett. Attól félt, hogyha nem fogja elég szorosan a karjaiban lévő fiút, az bármelyik pillanatban kicsusszanhat a fogása alól. Amint, belépett a lakásba, és szintén nagy ügyességgel levette a cipőjét, egyenesen az emeletre indult. A lépcsőfordulóban, a falon lévő kapcsolót a könyökével kapcsolta fel, elérve, hogy a folyosó menten fénybe boruljon. A szobája közvetlenül a folyosó elején volt, így nem kellett sokáig cipelnie az ő kis Napsugarát. A szobája, még mindig úgy volt, ahogyan a hajnal folyamán, Louis hívása után hagyta. A lepedő gyűrött volt, a függönyök teljesen behúzva, csupán az éjjeli szekrényen lévő éjjeli lámpa halvány fénye szolgált világításul. A férfi, óvatosan fektette le a fiút, vigyázva, nehogy egy rossz mozdulattal megnyomja a pocakját. Másodpercekig némán nézte az alvó alakot, századjára is elcsodálkozva azon, hogy mennyire csodálatos teremtménnyel van dolga. El sem hitte, hogy az élet volt vele olyan kegyes, hogy az útjába terelte ezt a törött szárnyú angyalt, és megtisztelte azzal a feladattal, hogy hozza rendbe, és szeresse. Harry, hosszú puszit  nyomott az arcára, és mielőtt ki ment volna a szobából, gyorsan felkapta az ágyával szemközti polcról a telefontöltőjét. Kiérve a folyosóra, rápillantott a karórájára, ami szerint az idő, lassan öt óra volt, és neki még dolgoznia is kellett volna menni. De, úgy döntött, hogy kihagy néhány napot, pár nap nem a világvége. Miután kiért a konyhába, és feltette a mobilját töltőre, azonnal írt Meredith-nek, hogy a héten nem lesz, a fontos teendők részleteit pedig később majd átküldi e-mailbe. Nem volt semmi kedve Meredithsszel társalogni, és annak ellenére, hogy a nő buta volt, Harry jól tudta, hogy mindent le fog jegyzetelni, hogy ne felejtse el, és mindent meg fog csinálni annak érdekében, hogy felkeltse Harry figyelmét. Zayn-t nem akarta zaklatni, de az őszinte tény az volt, hogy amióta, a két férfi pár nappal ezelőtt kicsit összekaptak, nem igen keresték a másik társaságát. Persze majd úgy is kifognak békülni, de Harry úgy gondolta, hogy most egy ideig muszáj egy kis szünetet tartaniuk. Legalábbis addig, még a dolgok leülepszenek.

Délelőtt tíz órára elvégzett az összes fontos papírral, és e-maillel amik a hétre, valamint az elkövetkezendő hetekre kellenek majd. Edzett is, amit elég régen csinált már, ki ment a hátsókertjébe, beszélt az édesanyjával is telefonon. Nyugodt volt, mert Louis az egész délelőttöt átaludta, és nem kelt fel egyetlen alkalommal sem, akárhányszor Harry a szobában matatott. A férfi nem volt fáradt, hála annak a három bögre kávénak, valamint teának. Éppen a konyhapultnál ette a fél órája rendelt Alfredo csirkés tésztáját, amikor hallotta, hogy valaki a bejárati ajtó előtt zörög. Pár másodperccel később, az ajtó előtt álló személy is bekerült a látóterébe.

-Mióta van neked kulcsod a lakásomhoz?-kérdezte a göndör homlokát ráncolva.

-Körülbelül fél éve. Anyukád adta, amikor elutaztál, nekem meg éppen nem volt hol laknom-felelte a szőke hajú, miközben lehajította a pultra a kocsikulcsait, majd a hűtőhöz lépett.

-Hol voltál? Ilyen gyorsan senki sem tud ide érni a város másik feléről-Harry két rágás között , érdeklődve fordult az éppen narancslevet iszogató barátja felé. Az egyik legjobb barátja most sem foglalkozott a szélsőséges időjárással. Térdnadrágban, valamint piros trikóban, és fekete sport cipőben állt a konyhájában. De úgy tűnt, hogy a piros trikó nem az ő tulajdonát képezi, hiszen jó pár mérettel nagyobb volt, mint ő.

-Dolgom volt-motyogta lesütve a szemeit, arca teljes pírba borult.

-Ne hazudj, tudom, hogy semmi dolgod erre-forgatta a szemeit az idősebb, majd széles mosolyra húzta a vörös ajkait.-Ki vele!

Niall morogva temette arcát a tenyerei közé.

-Liam.

-Milyen Liam?

-Tudod...

-Nem, pont azért ké...Ohh! Payne? Az üzletkötő Payne?

-Hát..nekem csak simán Liam, de rendben-vonta meg a vállát, miközben félkezével a pultra helyezte a kiürült poharát.- Mindjárt jövök, csak körülbelül fél órája mosdóba kell mennem, és ha most nem jutok el, végem lesz!

Niall szinte felrepült az emeletre, Harry pedig nyugodtan evett tovább. Amikor az utolsó szál tészta is elfogyott, berakta a mosogatógépbe a mai, valamint a tegnapi edényeket, és elindított egy adagot. Férfi létére szerette, ha rend van az otthonában. Az édesanyja mindig arra tanította, hogy pakoljon el maga után, mosogasson el maga után, és a körülötte lévő dolgokat is rakja rendbe, találja meg mindennek a helyét.

-Öhm, haver...-hallotta meg maga mögül Niall hangját,mire kíváncsian hátra fordult. Valamit a kezében tartott.

-Az mi?-ráncolta a szemöldökét, lassan a fiú felé sétálva.

-Fogalmam sincs, a lépcső tetején találtam. A tiéd?

Harry továbbra is értetlenül nézett a legjobb barátjára,aki felé nyújtotta a tárgyat,jelezve, hogy nézze meg. A göndör hajú, összeráncolt szemöldökkel nézett le a kezében lévő képkeretre. A szíve azonnal hatalmasat dobbant, és úgy érezte menten összeesik a kép láttán. Egy borzalmasan apró kisbaba volt a képen. A bőre szinte átlátszó volt,  a testéből csövek álltak szanaszét, a pelenka ami rajta volt, talán jóval kisebb lehetett Harry tenyerénél. A képen még ott volt az ő kis Napsugara is, egy kórházi ágyon fekve. És, Harry látta a fiú könnyes arcát, de közben mosolygott, miközben az apró kis lényt tartotta a kezei közt. A göndör hajú szíve hatalmas darabokban hullott szét a mellkasában.....