December 24.

- Azt hittem, Szenteste csak én fogok sétálni.

Áron elmosolyodott, amitől a szája mindkét szegletében apró mosolyvonalak jelentek meg.

- Én is mondhatnám ugyanezt. De nekem Ronnie a kifogásom- mutatott a szóban forgó kiskutyára, akire ránézve én is elmosolyodtam.- Önnek mi az?

Olyan hirtelen pillantottam félre róla, meg a kutyájáról, hogy egy pillanatra el is szédültem. Mi a kifogásom? Úgy hangzott, mint egy tolakodó kérdés, bár tudtam, hogy nem annak szánta. Mégis milyen kifogás kellene ahhoz, hogy lemenjen az ember sétálni? Csak úgy nem lehet? Talán a Szentestére céloz, értettem meg gyorsan, hogy miért egyedül járom az utcákat Szenteste. Vagy arra céloz, hogy őt miért láttam meg? Azt hiszi, hogy követtem?

- Az én kifogásom, hogy a hóesés legnagyobb rajongója vagyok- nyögtem ki végül, és hogy magyarázatot adjak a kijelentésemre, fél kézzel körbe mutattam. Ami elég bénára sikerült.

- Értem. Válasz elfogadva- válaszolta rekedtes nevetéssel, majd mindkét kezét zsebre rakta, és tétován hátrált pár lépést.- És a hóesésben való sétának is nagy rajongója, Emma, vagy csak a hónak?

Élesen beszívtam a levegőt. A pánik egy másodperc alatt kopogtatott a mellkasomban, és éreztem, hogy a pulzusom kicsit megemelkedik. Mit szólna ehhez, Kevin? Különben is, miért nem jött le velem? Mondjuk, akkor valószínűleg már nem itt állnék, de akkor legalább megúsztam volna ezt a kínos beszélgetést. Biztosan kiakadna, nem? Elvégre azon is kiakadt, hogy Dávid írt nekem, pedig az munkával kapcsolatos volt.

Áron várakozó arcára néztem. Ez csak egy séta. Semmi többet nem kell belegondolni. Beszélgetnünk sem muszáj. Zsebre vágtam a kezeimet.

- Persze- feleltem, és mellé léptem. Elfojtott mosollyal, kissé felhúzott szemöldökkel figyelt.- A hóesésben való séta a legjobb séta.

Lassan kezdtünk el menni, közben a hó szakadatlan esett, nekem pedig a bűntudat ismét a gerincem minden csigolyáját egyesével kezdte megmászni, hogy a tarkómat elérve megbizsergesse a nyakamat. Kevin mit sem sejtve otthon fekszik, én pedig lent andalgok a hóesésben egy széles vállú csávóval, gondoltam elkeseredve. Nem éreztem úgy, hogy bármi rosszat tennék, mégsem tudtam volna megmondani, mi késztet arra, hogy görcsösen markoljam a fülhallgatóm tokját és egy szőlőzsírt a zsebeimben.

- Itt lakik valahol a környéken?

- Igen- biccentettem, és egy merev mosolyt is megeresztettem. Görcsös szorítást éreztem a torkomon, ami arra késztetett, hogy ne áruljam el, melyik lakásból jöttem. Igyekeztem természetességgel válaszolni.- Ön?

- Én is.- válaszolta kurtán, aztán egy ideig mindketten a kutyáját néztük, aki szlalomozva igyekezett, kis tappancsai apró lenyomatokat hagytak a hóban. Végül megköszörülte a torkát, és a szemem sarkából láttam, hogy lopva felém pillant.- Nem akartam semmi kellemetlenségre kényszeríteni.

- Nem is történt semmi ilyen- nagy hirtelenséggel ejtettem ki a szavakat, de aztán úgy éreztem, mintha Áron érzékelné, milyen nyugtalan vagyok ettől a sétától.

- Hogyha egyedül szeretne tovább menni, akkor nem tartom fel.

- Nem, semmi baj- hebegtem.- Csak a vőlegényem... szóval...

- A vőlegénye- ismételte utánam, mintegy a nyelvén ízlelgetve a szót, de tudtam, hogy valójában csak engem akar noszogatni egy kicsit, hogy végre kibökjem, miért viselkedtem komplett eszement módjára.

- Igen- mély levegőt vettem, készen arra, hogy folytassam, ám szavak nem jöttek ki a számon.

Mégis mi a búbánatot akarnék mondani, futott át az agyamon, amivel ez a teljesen idegen férfi tudna kezdeni bármit? Vagy ami érdekli? Jó, lassítsunk egy kicsit, és mély levegő. Semmi baj, nem történik semmi rossz, én sem csinálok semmi rosszat, csak sétálok az utcán egy férfival, akinek segítettem felkelni, mikor elcsúszott. És ez az égvilágon semmit nem jelent, mert nekem vőlegényem van, akit szeretek, és aki ezt - bár lehet, hogy először félreértené - elhinné és nem akadna ki miatta.

- Minden rendben?- Áron kicsit közelebb hajolt, és összevont szemöldökkel figyelte az arcvonásaim.

- Igen- határoztam el magam ismét, immár teljesen úgy érezve, hogy egy idióta papagáj vagyok, aki csak ezt a két szót ismeri: igen és vőlegény.- Bocsánat, csak elbambultam.

- Eléggé elsápadt- vélte, mire kesztyűs kezeimet kirántva a zsebemből megtapogattam az arcomat. A hirtelen mozdulattól viszont kiesett a zsebemből az ajakbalzsamom, és tompán landolt a kezdetleges hóban. Egyszerre hajoltunk érte, viszont mivel nem tudtam felmérni a köztünk lévő távolságot, orbitálisan lefejeltem a csávót, amitől ijedtemben (és fájdalmamban) azonnal felegyenesedtem, kezemet a fejemre szorítva. Áron végül lehajolt a szőlőzsírért, és bocsánatkérő pillantások közepette a kezembe adta.- Sajnálom, jól van? Nagyon fáj?

- Nem, én bocsánat- szinte félbeszakítottam.- Nem akartam lefejelni, csak...

- Véletlen volt- fejeztük be egyszerre a mondatomat, majd elég kínosan elkezdtünk nevetni. Végül a helyzet teljes abszurdsága valahogy eluralkodott rajtam, és bármerre pillantottam, nem tudtam kiverni a fejemből a férfi arcának látványát, és ahogy a saját meglepődöttségem nézett ki, és ez a nevetésemet tovább fokozta.

Hallottam, hogy Áron is velem együtt nevet, és mikor összenéztünk, akkor, ha lehet, még jobban rázendítettünk. Így nevettünk, míg már levegőt sem kaptam és a könnyem is mielőbb ki akart folyni, körülöttünk pedig megállás nélkül szakadt a hó, és minden egyes nevetésfoszlány után a leheletünk fehér felhőként kacsázott a közöttünk. A mellkasomban jóleső melegség áradt szét, és a pánik, amit eddig dédelgettem a hasamban, csak hogy görcsösen markolja a gyomromat, szépen lassan elkezdett visszavonulni. Mély levegőt vettem.

- Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.

- Úgy festek, mint akitől bocsánatot kell kérnie?- kérdezte a nevetéstől elfúló hangon ő, és megdörzsölte az arcát, majd vidáman rám pillantott.- Nem is tudom, mikor nevettem ilyen jót utoljára.

A hajamat igazgatva elmosolyodtam, és éreztem, hogy sokkal könnyebb vagyok. Elvégre ő is csak ember, egy férfi, nem kell félnem semmitől.

- Viszont még mindig nem tudom, mit akart mondani.

- Nem is volt fontos- legyintettem, és határozott léptekkel megindultam a kutyus után, aki a póráz hosszát és gazdája fejeléses incidensét kihasználva egészen messze elkóricált. Ahogy észrevette, hogy felé indulok, azonnal megfordult, és lelkesen iparkodott vissza, néha meg-megcsúszva.- Hogy is mondta, mi a kutyus neve?

- Ronnie- válaszolta szórakozottan, és két lépésből azonnal utolért.

Láttam az arcán, hogy nem igazán tudja hova tenni a csapongásomat, és egy pillanatra szürke borút vettem észre a homlokán átsuhanni, de aztán mindez el is tűnt, és mosolyogva figyelte Ronnie-t, aki az utat mutatva fel is vette velünk a lépést.

- És mindig így szoktak sétálni? Kettecskén?

- Legtöbbször. Kivéve ilyenkor, amikor esést színlelve összeszedem a láthatáron lévő járókelőket, hogy sétáljunk együtt.

Huncutul felém sandított, mire felnevettem.

- Akkor bizonyára gyakorlott produkciót láthattam az előbb.

- Természetesen, éppen ezért meg sem éreztem. Annyit gyakoroltam.- éppen egy útkereszteződésen igyekeztünk áthaladni, így Áron zsebre tett kézzel körülnézett. Mikor se híre, se hamva nem volt egyetlen autónak sem, egyszerre léptünk le a zebrára, ami viszont már a hótól csak nyomokban tűnt zebrának.- Régóta lakik egyébként a környéken?

Mikor feltette a kérdést, a vállam fölött hátrapillantottam, és a szememmel végig kísértem a járdát, amin ideális esetben végig sétáltam volna, hogy utána bekanyarodva meginduljak a lakásunk felé, és felérve bebújjak a bolyhos plédem alá, próbálva nem felkelteni Kevin-t, aki minden bizonnyal elaludt a kanapén. Ismét kis bűntudat bugyogott fel bennem, de ahogy visszafordítottam a fejem, hogy a lábaim elé nézzek, sikeresen vissza is tudtam nyomni. Úgy, ahogy az ember a lábosra rárakja a fedelét, mikor látja, hogy a tészta vize habosan ömlene ki az oldalán, aztán levenné a lángot is.

- 3 éve költöztünk ide- feleltem végül.- És maga?

- 2 éve- biccentett, és előre nézve megnyalta az ajkát, ami minden bizonnyal a hidegtől cserepesedett ki.- Nem sok szomszédomat ismerem, így legalább lehet, hogy néha fogok egy ismerős arcot látni reggelente.

- Attól függ, mivel jár dolgozni. Különben meg lehet, igen.

- Csak legnagyobb vészhelyzet esetén járok autóval- vallotta be.- Tudom, hogy nem ez az általános, de biciklivel szeretek a legjobban dolgozni járni.

- Gondolom ez erre az időjárásra nem vonatkozik- mutattam rá a szemeimet összehúzva, mire félig felém fordult.

- Igen, pont ezt akartam mondani. Hűvösben még csak-csak, hidegben már nehezen, havazásban viszont már egyáltalán nem szánom rá magam a biciklizésre.

- Én sem ismerem a szomszédaimat. Vagyis, de!- jutott hirtelen eszembe, és hadarni kezdtem.- A mellettünk lakó néni nagyon aranyos, legtöbbször egyedül van, de mikor jönnek az unokái, akkor általában süt valamit, és a maradékot mindig áthozza.

- Nahát- csodálkozott.- Bezzeg az én szomszédaim sosem hoznak semmi finomat.

- Úgy vettem észre, hogy a szomszédok általánosságban nem túl közvetlenek- kezdtem, ő pedig őszinte érdeklődéssel az arcán figyelt.- Elvégre, mikor az ember nagy nehezen beköltözik valahova, amire, teszem azt, évekig spórolt, általában nem mer alaposabban körbe nézni, milyen emberek élnek körülötte. Ráadásul, mikor egy hosszú munkanap után mindannyian hazaérünk, senki sem meri bevállalni, hogy álkedvesen a szomszédait is köszöntse.

- Ebben van valami- vélte töprengve, és összeráncolt szemöldökkel az égre nézett.- Mégis kicsit kínos, hogy még az arcukat sem láttam a mellettem élő embereknek, nem gondolja? Ettől olyan személytelen ilyen lakásban lakni. Úgy teszünk, mintha egyedül élnénk ott, pedig szó sincs ilyesmiről.

- Lehet, hogy sok bosszúságtól kíméli így meg magát. Én néha nagyon sajnálom a szomszédainkat- szaladt ki a számon, majd mivel éreztem, hogy Áron kérdő pillantásokat lövell felém, már meg is bántam, hogy elszóltam magam. Gyorsan el is tereltem a témát.- És szereti a karácsonyt?

Elgondolkodva nézett rám.

- Szeretem- válaszolta végül.- Bár, az őszintét megmondva, nem igazán tudok már érte úgy lelkesedni, mint pár évvel ezelőtt, de szeretem.

- A szívemből szólt- sóhajtottam, és követtem Ronnie csámpás járását, mikor okosan tudva az útvonalat, lekanyarodott jobbra. Mikor megérzékeltem, hogy már eggyel közelebb kerülünk ahhoz, hogy hazaérjek, a szavak szinte maguktól, mindenféle erőlködés nélkül gurultak át a nyelvemen, mint fényes gyöngyök.- Attól félek, hogy sosem fogom tudni annyira szeretni a karácsonyt, mint évekkel ezelőtt. Vagy, hogy már többé nem azt fogja belőlem kiváltani, amit akkor éreztem. És hogy én sem leszek már olyan. Pedig ha visszagondolok, akkor nagyon szerettem magam, és amit csináltam. Viszont nem tudom, hogyha a régebbi önmagam találkozna a mostani énemmel, akkor mennyire örülne neki. És ez rémít meg a legjobban, azt hiszem.

Mivel miután elhallgattam olyan sokáig lépdeltünk csendben, hogy néhány kósza hópihét is beszippantottam az orromba, én már épp azon morfondíroztam, hogy most nagyszerűen elrontottam a hangulatot, amikor végre megszólalt.

- Nem tudtam, hogy meg lehet fogalmazni hangosan, ahogyan érzem magam- mondta torokköszörülve.- De úgy tűnik, magának mégis sikerült.

Az ez után beállt hallgatásban kezdtem el először érezni, hogy a vádlimat a mardossa a hideg, és az arcom lassacskán elzsibbadt, és valószínűleg Áron is ezt érezte, mert mintha szorosabbra húzta volna magán a kabátját, és még az állát is a kabát nyakába dugta. Azt gondolná az ember, hogy ezután szuper kínos volt, míg végre az utat ismét átszelve visszaérünk a házhoz, ahol laktunk, de ez korántsem volt így. Jóleső némaságba burkolózva mentünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba feledkezve, mint két idegen, a legnagyobb egyetértésben, és talán kicsit meg is nyugodva a tudattól, hogy nem valószínű, hogy látjuk még egymást valaha.

Aztán, ahogy a ház elé értünk, én egy idő után megtorpantam, és velem együtt Áron is, Ronnie pedig a bejárat felé kezdte húzni őt, ellentmondást nem tűrő nyüszögéssel, amitől nevetnem kellett.

- Én, öhm, köszönöm a sétát, Emma- mondta a szemembe nézve, és a meleg pillantása egy fél pillanatra elfeledtette velem, hogy az előbb még meg akartam fagyni.- Talán még összefutunk.

- Én köszönöm, Áron.

Mosolyogva indultam meg az épület felé, Áron pedig... jött utánam.

- Én itt lakom- magyarázkodtam neki, hátha eltévesztette a lakást, amin abszolút nem lennék meglepve, tekintve, hogy az összes errefelé ugyanúgy néz ki. Ronnie viszont a lábaimon átvergődve magát máris a tolóajtónál tromfolt, és farok csóválva várta, hogy a gazdija utolérje. Kétkedve pillantottam a házszámra, hátha én tévesztettem el a címet. De nem.

- Én is itt lakom- segített ki vigyorogva, és előttem átnyúlva kihúzta az ajtót.

Nem gondoltam volna, hogy a szomszédos beszédtémánk ennyire aktuális lesz, gondoltam magamban egykedvűen, és miközben valami köszönet félét motyogtam a nyitott ajtóra, egy kisebb huzattal és néhány árva hópamaccsal együtt át is vágtam a lábtörlővel végigterített előteren, hogy a lifthez menjek. Nyomomban a két útitársammal. Tehát ráadásként még az épület ugyanazon szárnyán is lakunk, állapítottam meg, mikor gyorsan megnyomtam a hívógombot. Röpke, ám annál értetlenebb pillantást váltottunk, amikor megjött a lift, és kinyílt előttünk.

Ahogy beléptünk, ő már le is húzta a fejéről a sapkáját, és fél kézzel átdörgölte a haját, amitől az kócosan-havasan nézett vissza ránk a lift oldalfalán terpeszkedő tükörből. Mielőtt azt hihette volna, hogy megbámulom, gyorsan benyomtam a liften a 6. emelet hívógombját. Áron szeme sarkából engem nézett, amíg mosolyogva megnyomta az 5. emelethez tartozó gombot.

- Ha esetleg az 53-ban lakik, akkor annyiban segíthetek, hogy pontosan alattunk van- törtem meg a csendet, és Áron a tükörből rám vetülő pillantásából tudtam, hogy beletrafáltam.

Ennél kellemetlenebb liftutam már ezer éve nem volt, de talán még soha. Hirtelen az összes olyan jelenetet lejátszottam a fejemben, amikor valaha hangoskodtunk a lakásban, vagy olyat csináltunk, amit az alattunk lakó hallhatott, és a puszta gondolattól is a fülem tövéig elpirultam. Áronra sandítottam, aki mintha az egészből semmire nem gondolna, mintha semmi következtetést nem vonna le. Úgy állt, mereven előre nézve, állkapcsát összeszorítva, mint aki sürgősen szabadulni akar a helyzetből, és rá kellett döbbennem, hogy kicsit sem hibáztatom ezért.

Mikor a lift halkan erőlködve megállt az 5. emeleten, én búcsúzóul megsimítottam Ronnie fejét, aki nedves orrával válaszként megbökte a térdem. A kutya hamarabb lépett ki a liftből, mint a gazdája, én pedig követtem is volna a szememmel, ahogy elmegy, viszont megállt. Érdeklődve figyeltem, ahogy hirtelen megfordul, és máris szemtől szembe állt velem. Ekkor kezdett el becsukódni a liftajtó, ő viszont odakapta a karját, amitől máris újra kinyílt.

- Boldog karácsonyt, Emma- óvatosan, tapogatózva ejtette ki a szavakat, karjával még mindig a liftajtót tartva. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, belém fojtotta a szót.- És vigyázzon magára.

Azzal ellépett a lifttől, pár kósza töredékmásodpercig még engem nézett, aztán mire szóra nyitottam volna a számat, a liftajtó várakozást nem tűrő hangon már ment is tovább, hogy egy emelettel feljebb undokan kiköpjön magából.

Ahogy a folyosón sétáltam, újra éreztem a gyomromba felkúszó görcsöt, és egy kis időre meg is kellett állnom két lakás között. Kényszerítettem magam, hogy mély levegőt vegyek, de hiába, minden egyes légvétel késszúrásként fúródott a tüdőmbe. Megtámaszkodtam a folyosó fehérre mázolt falában, és a fejem fölött világító lámpára néztem. Megcsaltam őt, futott át az agyamon a gondolat. Pont azt tettem, amit mindig gondolt rólam. Megcsaltam, jól éreztem magam egy idegen férfival, ráadásul kettesben voltam vele. Élesen beszívtam a levegőt, ami ezúttal akadály nélkül sikerült, viszont a gerincem mentén felkapaszkodó bűntudattal már nem volt ilyen könnyű dolgom. A vállamra ült, és megállás nélkül nyúzta a bőrömet, mert nagyon jól tudta, hogy valami rosszat tettem.

A kezem megremegett a kilincsen, ahogy lenyomtam, hogy beengedjem magam a lakásba. Már az ajtóból láttam, hogy Kevin nekem háttal, pontosan a teraszajtó előtt áll. Ott, ahonnan a legjobb volt a kilátás az utcára, amit annyira szerettem. Ott, ahonnan mindenkit meg lehetett figyelni, ahogy igyekszik, és ahonnan, bár a hóesés megnehezítette a dolgot, a legjobban látszódott a ház bejárati kapuja.

Ahol alig 5 perce még én is álltam. Áronnal.

Ahogy hallotta az ajtó csukódását, Kevin felém fordult, és csak nézett. Karba fonta a karját a mellkasán, és csak figyelte, ahogy lassan levetkőzöm, leveszem a bakancsom, és a radiátorra rakom a kesztyűmet és a sapkámat. Közelebb léptem hozzá, a szemében tátongó ürességtől szinte megbénultam, és úgy éreztem, minden egyes izmom feladta nekem mára a szolgálatot. A szívem a kinti hidegtől még mindig fagyosan, darabosan vert. Megpróbáltam egyet nyelni, hátha attól a torkomat szorító szárazság elmúlik, de nem múlt. Végül Kevin törte meg a csendet.

- Nem gondoltam volna, hogy ezt még ilyenkor is kijátszod.

A szavai üvegszilánkokként robbantak szét a bőrömön, és apró vágásokat ejtettek rajta.

- Mire gondolsz?

- Tudod nagyon jól, hogy mire gondolok.- leeresztette a karjait, és hitetlenkedő fejrázással lépett egyet felém.- Láttalak, Emma. Az utcán.

- Csak lementem sétálni...- kezdtem, de Kevin emelkedő hangszínnel máris közbevágott.

- Egy csávóval voltál. Beszélgettetek, nem? Jól elcsevegtetek?

- Ő is itt lakik, Kevin- a hangom megremegett, és a kezemet a hasamra kellett szorítanom, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. A fülemben dobolt a vér, kint esett a hó, és az orrom hegye még hidegre volt fagyva a sétámtól, Kevin viszont csak járkált körülöttem, mint egy felbőszült oroszlán.- Egyszerre értünk vissza a sétáról.

- Nekem ne próbálj hazudni!

Olyan hirtelen és hangosan robbant ki belőle a mondat, hogy összerezzentem.

- Szerinted más ezt elnézné neked? Hogy mindenféle jött-ment faszikkal beszélgetsz, üzenetezgetsz, meg elmész velük sétálgatni, ráadásul Szenteste, bazdmeg!- folytatta ugyanezen a hangerőn, és az indulattól a földhöz vágta a távirányítót, amit eddig a kezében gyűrögetett.- Felfogod, hogy komplett hülyét csinálsz belőlem?

Miközben az elemek kétfelé gurultak a parkettán, én olyan mereven szuggeráltam a földet, mintha csak látnám az alatta húzódó szobát, és a benne lévő férfit, aki a hang forrását keresve néz felfelé. Keserves gombóc gyűlt a torkomba.

- Kérlek, Kevin, a szomszédok...- kértem halkan, és megpróbáltam megérinteni, de elrántotta a karját.

- Mi a fasz van a szomszédokkal? Leszarom őket- intett dühösen, és két kézzel a hajába túrt. Könnyek keretezték a szememet, de próbáltam lenyelni őket minél hamarabb, nehogy utat -találjanak maguknak, és a karácsonyt kisírt szemekkel kezdjem.- Miért csinálod ezt velem?

- Esküszöm, hogy ma találkoztam vele először. Semmi nem történt, semmi nem volt- hadartam halkan, azt remélve, hogy ő is lehalkítja a hangját.

Kevin először a kanapé felé fordulva megállt, majd hatalmas hevességgel mindkét kezével a kanapé huzatára csapott egyet, ami valahogy sokkal hangosabbnak hatott a kettőnk között beállt némaságban. Újra megrezzentem a hangtól, de megmozdulni továbbra sem bírtam. Megbénított amit éreztem, ami egyszerre volt szeretet, gyűlölet, valami kínos és kellemetlen érzés, és hiába nyitottam szóra a számat, egyszerűen nem tudtam semmit sem kinyögni, mert minden opcióval csak azt éreztem, hogy rontok az alapból sem túl fényes helyzeten.

- Emma, én... - kezdte, de ahelyett, hogy befejezte volna, inkább csak fél kézzel megdörzsölte a száját, és tőlem elfordulva megint kifele nézett a teraszajtón.- Én ezt nem tudom tovább csinálni.

Sokszor próbáltam elképzelni, milyen az, amikor valaki sokkot kap. A nagy, hatalmas filmes sokk jut ilyenkor az eszembe, amikor az ember hall vagy lát valami egészen elborzasztót, és a világ lelassul, vagy egészen megmerevedik körülötte. Tompák lesznek a hangok, és semmi sem tűnik valóságosnak abban a pár másodpercben.

Én viszont mindebből csak egy hatalmas sípolást hallottam. Kevin szája mozgott, de a szavakat nem tudtam kiszűrni, amiket mondott, és olyan volt, mintha annyira távol állna tőlem, hogy ha akarnám se tudnám megérinteni. Aztán már nem is őt láttam, hanem magamat, és mintha forogtam volna magam körül, úgy kerített hatalmába a szédülés.

- Szakítasz velem?

Mintha magam mögül hallottam volna a saját szavaimat, és még azok is idegennek hatottak. Száraz lett a torkom, de nem tudtam nyelni. Csak Kevint láttam, aki a nappalink közepén állt, enyhén leejtett vállakkal, karikás szemekkel, és abban a melegítőnadrágban, aminek a párja az én méretemben az én szekrényem alján lapult. 

Beszívta a levegőt, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig bent is tartotta. Nem bírtam elszakítani róla a tekintetemet. 

- Nem. Dehogy is. Elment az eszed?

A sípolás hirtelen megszűnt, és szinte éreztem, ahogy a színek újra visszatérnek a retinámba, és már képes voltam érzékelni a körülöttem lévő teret, a meleget ömleni a radiátorból, a karácsonyfa tűleveleinek az illatát és a szőnyeg rojtjait a zoknim alatt.

De továbbra is úgy álltam egy helyben, mintha nem tudnék megmozdulni. Az egyetlen mozgás, amire képes voltam, csak akkor tűnt fel, amikor éreztem, hogy a szemeim megtelnek kövér, meleg könnycseppekkel, és ettől úgy megijedtem, hogy pislogtam egy nagyot, amitől a könnyek párosával szánkáztak le az államig. 

- Hé- Kevin gyengéd hangját hirtelen nagyon közelről hallottam, és mire a szempilláim alól felnéztem, ő már előttem állt, és két kézzel a karjaimat kezdte cirógatni lassan, fel-alá.- Emma. Hahó, jól vagy?

Közel hajolt, és akkor megcsapott a bőrének az illata, és láttam a szemöldökeit összekötő apró ráncot, ami azt jelentette, hogy aggasztja valami. Összeharaptam az állkapcsom, és megpróbáltam magamba zárni az arcának minden szépségét. 

Kevin óvatosan letörölt egy könnycseppet az arcomról az ujja hegyével, majd két kezébe fogta az arcom.

- Szerinted szakítanék veled? Szerinted képes lennék rá?

- Nem tudom...- suttogtam, mire még közelebb lépett, és feljebb fordította az arcomat. 

- Szerinted képes lennék nélküled élni, Emma?- kérdezte rekedten, közben hüvelykujjával simogatva az orcámat.- Te vagy a mindenem. Érted? Nem akarok nélküled élni. 

- De akkor miért mondasz ilyeneket?- próbáltam egyenletesen kimondani a kérdésemet, de a levegőm félúton elfogyott, és megcsuklott a hangom. 

Kevin egy langyos, hosszú puszit nyomott a homlokomra, majd a homlokát az enyémnek támasztva magához húzott. Lehunytam a szememet, és tétován megragadtam a pólója alját.

- Mert nem tudok melletted ilyenkor normálisan gondolkodni. Ha eszembe jut, hogy esetleg más is ugyanazt látja benned, amit én, akkor legszívesebben...- elharapta a mondat végét, és az orrán át erősen beszívta a levegőt. Szorosabban markoltam a felsőjét, ő pedig mikor kifújta a levegőt, hirtelen felemelte a fejét és magához ölelt. A fejem pont beleillett az álla alatti ívbe, és míg egyik karjával a hajamba túrt, másikkal még szorosabban magához vont.- Nem akarok egy olyan világban élni, amiben te nem vagy benne. Érted?

- Igen- mormoltam a mellkasába.

- Nagyon szeretlek, Emma- suttogta a hajamba. 

Két másodperc hosszú idő, főleg egy olyan dologra, ami eddig gondolkodás nélkül is egy másodperc töredéke alatt megtörtént. Kevin a fejemet tartotta, én a derekát öleltem, és közben a falat néztem, ami akkor először tűnt ismeretlennek. Megkönnyebbültem volna, ha tényleg szakít velem? Hogy könnyebbültem volna már meg, szidalmaztam magam azonnal, miért örülnék neki, hogy a vőlegényem ki akar rakni? Inkább csak átfutott a fejemen valami furcsa érzés, mintha lehetne élet ezen kívül, mintha ezzel igazi lehetne egy másik élet, amit eddig soha, de soha nem tudtam elképzelni. Aztán Kevin simogató hangja ennek a lehetséges másik esélynek minden felhőjét eloszlatta, és már azért is rosszul éreztem magam, hogy egyáltalán ilyenek jutottak eszembe tudat alatt.

És mégis, mikor arra gondoltam, hogy szeretem, két másodpercig az agyam nem tudta, nem akarta, vagy egyszerűen nem hitte el, hogy ez igaz lehet. 

- Én is szeretlek, Kevin.