Enflamme városa

- Nem értem, miért nem mondogatod folyamatosan, hogy ez rossz ötlet volt - szólal meg Ren, hangja nem gúnyos, inkább csak értetlen.

- Nekem tök mindegy - vonok vállat, egy jó kis hazugság kíséretében.

Nagyon is nem mindegy. Ez egy határozottan rossz ötlet volt.

- Persze, nyilván - forgatja mérgesen a szemeit.

- Na, ne hagyd rám, mint egy hülyére! - csattanok fel idegesen.

- Nem hagyom, de nem vitatkozom feleslegesen - vág vissza.

- Nem hiszem el, megint ezt csinálod! Mintha valami kicseszett felsőbbrendű lennél.

- Ez nem igaz! Én nem gondolom ezt.

- De igen! És igenis rám hagytad!

- Jó, akkor rád hagytam – mondja, ezzel pontosan ugyanazt téve, ami miatt most veszekszünk.

- Nem hiszem el, és megint megtetted!

- Én nem... - kezdené újból a mentegetőzést, de Elyas közbevág.

- Elég legyen már! - int csendre minket, majd érdeklődni kezd. Valószínűleg Rentől. - Mi a terv?

- Terv? Az nincs. Csak körbenézünk - jelenti ki Ren, mire felszalad a szemöldököm.

- Neked erre miért is van szükséged? - kérdezem szerintem nagyon is jogosan, hiszen hat éve itt él, nem pedig az elszigetelt peremvidékeken, mint Elyas és én.

- Megmutatom nektek, milyen is Enflamme városa - magyarázza, és úgy érzem, egy pillanatra elfogy körülöttem a levegő.

Születésem óta nem láttam a szüleimet, és igazából sosem éreztem különösebb késztetést, hogy visszatérjek ide.

Szó sincs róla, hogy félnék. Nem is érdekel, ha észrevesznek, maximum kitoloncolnak újra. A szüleim meg... Nekik kéne aggódniuk, mit teszek majd, ha megint találkozunk.

- Oakes! – rángat ki a gondolataim közül Elyas hangja. Kivételesen nem szólok be neki, mert itt, a fővárosban, talán tényleg jobban teszi, ha nem kavarja fel a port. Megteszem én helyette.

- Igen? – kérdez vissza szórakozottan Ren.

- Ő ott... - mutat valamerre Elyas, mire mindketten odafordítjuk a fejünket.

- Easton – bólint Ren, amint felismeri a felénk sétáló fiút.

Easton D'Eau, a víz urának elsőszülött fia, az örökös. Jelenleg a családja a legalsó szinten helyezkedik el az elemek idióta hierarchiájában.

Ugyanis az élen az én imádott nemzettségem, a tűz áll, mögötte az árnyak, a D'Ombrék. A fény valami beláthatatlan okból a harmadik helyre csúszott vissza.

- Jobban teszitek, ha elkerülitek őt – int minket Ren, Easton felé biccentve, mire Elyas és én kíváncsian fordulunk felé.

- Miért?

- Easton eléggé beképzelt lett, bár nem teljesen értem, mire is. Viszont az egyetlen célja, hogy visszaszerezze családjának a hatalmát, és ehhez képes bármilyen eszközök bevetésére.

- Mármint, akár csalni is fog? – ámul Elyas, akinek a végtelen naivsága és a világba vetett óriási hite nem képes sem felfogni, sem elfogadni a nem nemes úton szerzett jutalom mivoltát.

- Nem tudom, de jobb vele vigyázni.

- Meg nyilván nem fogja kihagyni azt a páratlan lehetőséget, hogy felad minket – teszem hozzá vészjóslóan, arra az aprócska tényre célozgatva, miszerint Easton pontosan felénk tart.

- Gyerünk! Fogjátok meg a kezem! – nyújtja említett testrészeit Ren, és Elyas azonnal engedelmeskedik.

- Mi? Biztos, hogy nem – dacolok, de rám se hederít, erősen megragadja a kezem, majd összefonja ujjainkat.

Hirtelen mindannyian fekete árnyakká alakulunk, és gyakorlatilag eltűnünk, köddé válunk, majd egy pillanattal később a szobámban találom magunkat.

- Azta! Te mióta tudsz ilyet? – figyeli csillogó szeműekkel Elyas Rent, aki viszont csak nagy lazán vállat von.

- Tudod, az elmúlt hat évben képeztek is ám.

Ez az első alkalom, hogy a múltról beszél, sőt ő volt az, aki egyáltalán magától szóba hozta ezt a témát. Tudom, hiába kérdeznék mást, ettől még nem adna válaszokat, így inkább meg se próbálom.

- Már nem azért, de miért az én szobámba vagyunk?! – ragadom meg a lényeget, miután körbepillantok.

Az egy dolog, hogy ő csak így ide-oda teleportálgat, de nyilván ő maga választja meg a helyszínt.

- Én csak... ez jutott eszembe először – magyarázkodik Ren, és mintha még egy másodperc töredékéig el is pirulna.

Hát igen, erről van szó. A szobám jut először az eszébe, mikor kényszerhelyzetben döntenie kell, hogy a világ kismilliárd helyéről melyiket válassza úticélként.

- És vajon mi lehet ennek az oka? – merengek hangosan, mert nagyon élvezem, hogy égethetem.

- Képzelődsz – legyint, megtalálva újra önmagát, és eljátssza, hogy ez nincs hatással rá.

- Persze, igazad lehet. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ott volt előtted a lehetőségek hatalmas tárháza. A saját szobád. A telek. Elyas... - sorolom, de közbevág.

- Azért van, mert leálltál velem vitatkozni – mondja mérgesen, mintha ez az egész az én hibám volna.

- Ugyan, Ren! Ne kend már rám!

- Én nem kenem, de komolyan. Minek kell neked állandóan ellenkezned?

- Ez egyáltalán nem igaz! – védekezem azonnal.

- Most is azt csinálod! – mutat rám vádlón, mire összeszűkül a szemem.

- Túl könnyen átsiklunk a tény felett, miszerint neked állandóan a szobám jár a fejedben – térek vissza az eredeti tárgyra, és meglep, mennyire szórakoztat ez a beszélgetés. És nem úgy, mint a démonok legyőzése, mikor az erőmet fitogtathatom, vagy mikor igazam van, hanem csak úgy szimplán. Ez nem lesz jó így.

- Wave, figyelj rám! Nekem nem a szob... - kezdi az újabb mentegetőzést Ren, de leintem.

- Mindegy – mondom, és elhagyom a helyiséget.

Még hallom, ahogyan Ren Elyastól érdeklődik, mi is volt ez az egész, de Elyas is csak magyarázatokra vár.