Gyorsan röppent el a tegnap. Mire észbe kaphattunk már el is jött a Comic Con reggele. A tudata pedig annak, hogy semmilyen öltözettel nem rendelkeztem felrobbantotta bennem az adrenalin szintet. Fogalmam sem volt, hogy mit is kezdhetnék magammal igazán, mi a megfelelő ruházat egy ilyen eseményen. Így tegnap reggel nem kis kapkodással néztem utána. Megrendített, amint megláttam, hogy a sok vendég különbözőbbnél- különbebb hacukát viselnek. Hol mese karakter tűnt fel a képen, hol Marvel szereplő, hol pedig egy anime. Briliáns hasonmásként tükröződtek vissza. A sminkek, az eszközök, az anyag színe és összeállítása egyszerűen fantasztikus volt. Látni a sok kreatív embert, akik mindent bele adnak, hogy kedvenceit lenyűgözzék. Így példát véve a dologról nem kis izgalmi lázzal vetettem fel az ötletet barátnőmnek tegnap.

-Hmmm, szerinted tudunk mi ilyen ruhákat csinálni? -pörgette folyamatosan telefonját, amint megtalálta a számára ideális karaktert.

-Te tudsz varrni? -tettem fel a kérdést, miközben tökéletesen tudtam a választ.

-Úgy nézek ki? -vonaglott fel egyik szemöldöke egészen rózsaszín hajáig.

-Hát varrónak nem, de csapzott kurvának eléggé! -röhögtem arcon, mire hozzám vágta párnáját. -Na de komolyra véve szerinted tud itt bárki is varrni?

-Ha tud is, biztos, hogy nem tudja ezt a két ruhát egy nap alatt megvarrni. Nem kis meló ez! -túrt bele dús hajába, ami a kelleténél is szanaszétebbül díszelgett feje tetején.

-Mégis akkor mit csináljuk? -biggyesztettem le ajkam a tudatlanság hevétől.

-Szerinted nem tudunk itt venni valahol? -műkörme gyorsan koccant össze telefonja paneljével. -Siker! -csapta össze tenyerét diadalmasan egy kis idő elteltével. -Tehát a belvárosban, abban a nagy plázában van kifejezetten jelmezekkel foglalkozó üzlet! Minden méretben található, azok a jelmezek is amiket, mi is keresünk! -pattant fel örömében Melinda, majd azzal a lendülettel meg is torpant. -Mennyi az idő?

-Ezt olyan epikül kérdezed pedig ott van a telefonod a kezedben! -értetlenkedtem filmbe illő kérdésén.

-Hát tudod én egy filmsztár vagyok! -kacagta el magát erőltetetten, amin csak megforgattam szemeim.

-Ha filmszínésznek nem is vagy jó, de pornósztárnak simán elmész! -nevettem fel jóízűen, de ő egy gyilkos tekintettel el is hallgattatott.

-Most már tényleg fogd be, mert kidoblak az ablakon! -fújtatott, majd sértetten hátrébb söpörte festett haját.

-Nem értem miért nem jelentkeztek Hazzel! -fokoztam dühét még jobban.

-Ohh, pedig úgy tudtuk, hogy a pornóstáb épp nálatok forgat! -oltott le egy szempillantás alatt, így csak morcos képet vágva duzzogásba kezdtem. -Na ez már nem is tetszik, mi? Viszont, ha akarunk hacukát, akkor 5 perc alatt el kell készülnünk!

Tehát így kezdődött a Comic Con előtti napunk. Rohanással. A mai nap pedig annál is őrültebb volt. Főleg, mikor a sztárok neki kezdtek a kapkodásnak, mert ők szívesen elkávézgatták és elröhögcsélték a kora reggeli órájukat.

-Babe! -ébreszgetett Tom, de én ügyet sem véve rá elfordulva tovább horpasztottam. -Kelj fel, mert elkésünk!

-Én nem akarok menni! -nyöszörögtem kellemetlenül, hisz be kellett vallanom egy kicsit féltem a mai naptól.

Eddig senki nem tudta ki vagyok, hogy nézek ki. Homály voltam egy család árnyékában. Egy rejtély, akit még soha senki nem oldott meg. Egy festmény, amit az emberek csak elképzeltek, mégse látták igazinak a rajta lévő ábrát. Egy hang, amit eltompítottak. Egy meg nem történt esemény. Ilyen voltam az ismeretlenek szemében, s a tudata, hogy most felfedjem létezésemet jobban kiborított, mint az előttem álló szakmai vizsgák.

-Miért nem akarsz jönni? -éreztem, hogy mellettem az ágy besüpped, így még szorosabban öleltem magamhoz takaróm.

-Mert az ilyenek nem nekem valóak! -fedtem el arcom kelletlenül húzva az időt hátha Tom elfedi kíváncsiságát.

-Pamela! -kacagta el magát kisfiús hangjával bezengve kicsiny szobánkat. -Ismerlek annyira, hogy tudjam valami más bújkál a te agyadban! -simított végig hajamon egészen le hátamig. -Csak valamiért nem akarsz beszélni róla. -erre a kijelentésére törökülésbe vetettem magam, s belenézve barna tekintetébe egyből zavartság ült orcámra, miközben azt a pironkodás fedte. 

-Hidd el nincs semmi, csak semmi kedvem most kapkodni úgy mint tegnap... -sóhajtottam fáradtan, de újra belenézve barátom szemeibe egyből elkaptam róluk enyéimet, ezzel lebuktatva magamat. 

-Rendben, én elhiszem neked! Ettől függetlenül muszáj össze kapnod magad! -rázta meg fejét rám hagyva, enyhe csalódottsággal hangjában, mely nem kis lelkiismeret- furdalással öntött el. Miszerint hazudtam a páromnak.

-Tom! -szóltam gyorsan utána, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Mikor rám nézett, mintha a cica elvitte volna a nyelvem, amint bánatos tekintetét megláttam. Szívem hevesebben vert, de most nem azért, mert a szerelem okozta, hanem a magam iránt érződő szánalom váltotta ki belőlem. Rögvest észre vette, hogy itt-ott sebes mimikáját vizslalom egyből változtatott vonásain, s most már nem a szomorúság, hanem a komolyság mutatta meg új árnyalatát. Ilyen, ha egy színész a barátod. Mikor meglátom arcán a hegeket fura gondolatok jutnak róla eszembe. Hogy ezeket a nyomokat olykor a stressz, a szorongás, a depresszió, felnőtté válás egyik fázisa vagy csak egy jó ebéd okozta. Hisz mennyien szenvedünk/ szenvednek miatta, hány átalvatlan, sírásokkal teli estén vagyunk túl szimplán csak azért, mert egy serdülőkorral, esetleg öröklődő genetikával rendelkezünk, mely elég sok helyen nyomot tud hagyni.

-Mindegy! -legyintettem le, hisz már így is elkeserítő a helyzet.

Holland csak biccentve egyet kilépett az ajtón engem egyedül hagyva a lelkiismeret - furdalásom sötét démonjával. Majd hirtelen foszlott el, amint rádöbbentem, hogy hiába az önsajnálatnak mi szerint megismernek apa és Tom Holland számít rám. Azt akarják, hogy ott legyek az oldalukon, mint az egyiknek lánya, másiknak szerelme. Így nem habozva vetettem magam a fürdő irányába hol reggeleimnél megszokott feladatokat végeztem el sebes tempóval. Ezek után pedig anya segítségét megkérve, -mivel Melinda el volt foglalva magával-, hullámmosítattam be hajam.

-Nekünk el kell indulni! -hallottam meg apa hangját az ajtóban állva, így a tükörből néztem szakállas arcát, mely formásan illet ábrázatára.

-Kellett elhúznotok az időt! -forgatta meg szemeit anya a rohanásra gondolva, hisz tény, hogy utálta, ha valamit nem tudott nyugodtan megcsinálni.

-Akkor ott találkozunk! -engedte el füle mellett a megjegyzést, majd nyomott mindkettőnk arcára egy-egy puszit gyorsan, s még hozzá tette: -Pamela, kíváncsi vagyok, hogy áll a Spider-Gwen ruha! -kacsintott rám sejtelmesen, majd ott is hagyott minket.

Miután anya sikeresen megcsinálta a hajam, s a sminkemmel is végzett segített ruhám magamra erőltetésével. A hozzám simuló anyag, megmutatta idomaimat, ami elsőnek egy kicsit zavarba ejtett, majd nyugtatgatva magam, hogy mindenki más is hasonlóban lesz egy kicsit elpárolgott a kétejem, s félelmem.

-Annyira dögös vagy! -ugrott visítozva barátnőm hátamra, miközben a Deadpoolos maszkjában nézett vissza rám.

-Te is! -vihogtunk együtt, majd eme szép látványt egy tükörszelfivel örökítettünk meg, amit azonnal ki is tettünk instanapjainkban, megjelölve rajta a másikat.

-Ha megvagytok csajaim, akkor indulnunk kéne! -fogta meg vállainkat anya, s úgy húzott magához minket egy ölelésre, amitől mi nem ellenkeztünk.

Gyönyörű volt, mint mindig. Szőke festett haja nyíl egyenesen omlott le fejebúbjáról akár egy vízesés, kialudt friss arca, s tekintete nyugtatásra intett, ruhája nem volt túl tolva mégis elegánsan fedte el testét. Sminkje natúr volt, de megadta azt, hogy minden szem rá szegeződjön.

-Nagyon szép vagy anyu! -bókoltam neki, amit egy édes mosollyal vett tudomásul.

-Na szedjétek össze a cuccaitokat, aztán induljunk, mert apád most írt, hogy már oda értek! -rajzolt a levegőbe mutatóujjával körkörös mozdulatokat.

Miután összeszedtük mindent, amit szükségesnek találtunk, megvártuk a többi családot is, s a nyakunkba akasztva a külön kártyánkat, ami sem VIP, sem sima jegy, útnak indultunk. Az út lassú volt és haszontalan, így gondoltam szelektálom a jegyzeteimbe írt értelmetlen írásokat, amiket a szorongós, magamba furdolós időszakaimban írtam. Gondoltam néhányat ide is bevések, amik értelmetlenek, s írásilag, sem a legbizarabb:

1. 
Sötét felhők fejem felett. Várom mikor csap le rám újra. Mikor ereszti ki a magában tartott dörmögő viharát. Mikor áztat el esője, s mikor csap lelkembe villámjai. Próbáltam fényt hozni, ezzel eltűntetve, de ha sikerrel is jártam jött egy újabb. Egyedül kell napnak lennem. Mert nincsenek tündöklő sugaraim. Sugaraim, akik átsegítenek a vihar rabságain.

2.
Csak nézel messze a provinciába. Arcodat a nap ragyogása villágítja meg. Gondolkozol. Hogy milyen gyorsan megörekszik körülötted minden. A természet, a szeretteid. Megöregszenek a barátaid, szüleid, kiskedvenceid. És saját magad is. Csak folyamatosan pereg az idő, szinte fel sem tűnik, hogy elröppen egy újabb év.

3.
Ott voltál mellettem mikor szét szett a bánat. Szorongott lelkem sóhaját te nyugtattad. Sírva könyörögtem magamban, hogy maradj még. Maradj velem, mert nélküled nem mentem semmire. Itt ültél mellettem mégse látlak most. Hol vagy? Egyszer visszajössz még? Görbe kúszott szám sarkába mikor megláttalak, mikor megnevettettél, s tanítottál. Mikor megmutattad jelenléteddel szerelmes szívem dobbanását. Mikor mosolyodtól görcsbe rándult gyomrom és a pillangók is életre keltek. Homályod bánatot hozott. Lézengtem. Várlak lehet hiába, de itt leszek. Még ha te nem is. Félek… Félek elmondani miért kedvellek, miért vetülsz fel álmaimban.  Sírnék érted, de nem tudok. Mond mit tegyek, hogy észre vedd a világot szemem tengerében? Fura vagy. Kétarcú, s kiszámíthatatlan. Mindenkivel így viselkedsz? Vagy csak velem teszed ezt? Direkt csináltad? Hogy többé ne feledjelek?! Sikerült. Annyi év után te voltál az egyetlen ki kihozta  szívem vágyát. Utállak is miatta. Miért teszed ezt velem? Hogy olykor figyelsz, keresel, olykor pedig elhagysz, hagyod, hogy beléd betegedjek.

Nagyot dobbant szívem ezeknek olvasása során, az emlékek felvetülése döbbentett rá, hogy nem számít az ismeretlenségem, most Tom mellettem van, segít, ha fájdalom érne, annak átvészelésében. Rájöttem, hogy mielőbb beszélnem kell vele a nap folyamán, s ott kell állnom a háttérvászon előtt mellette. Mint a barátnője. Fel sem tűnt, hogy így elröppent az idő. Arra eszméltem fel, hogy húgom bökdösi felkarom miszerint megérkeztünk. Az épület hátsó bejáratánál voltunk, ezzel elzárva magunkat a sok rajongótól, akiknek a hangjuk idáig elhallatszott. Gyors besliccoltunk, majd az ott álló őr ellenőrizte a belépőkártyáinkat. Amint látta kik is volnánk tovább is engedett minket, semmi hepaj nélkül. Rögvest szememmel Tom arcát kerestem a nagy rohanás közepette, amit a fotósok, rendezők, további itt dolgozó ember végzett.

-Jézus, de jól néztek ki! -bújt elő hirtelen Haz, s Deadpoolhoz lépve megölelte. -Élőben mégszexibb! -dicsérte meg barátnőjét.

-Haz, Tom merre van? Mindenképp beszélnem kell vele! -fogtam meg karját, aki elsőnek  végig nézett rajtam, majd elismerően biccentett.

-Arra! Siess, ha még el akarod csípni! -mutatott a háta mögé, amely egy folyosóba vezetett.

Ügyet se véve, hogy többiek mondták ne menjek egyből elrohantam. Sok ember között szlalomozva jöttem rá, hogy lassan itt az idő felfedni önmagam. Viszont ez a cél csak 2.-nak lehetett betenni, mert elsőnek Pókemberrel kellett beszélnem.
Amint megláttam mosolygós arcát, amint ide-oda int néhány személynek, egyből nevét kezdtem el kántálni.

-Tom! -siettem felé, de mintha meg se hallott volna ment tovább. -Tom, kérlek várj! -kiabáltam fáradtan, miközben az adrenalin fülemben dobogott. -TOM! -fogtam meg idegesen karját, aki miután megijedve vette tudomásul, hogy megállították egyből felém kapta fejét.

Elsőnek meglepődés, majd miután végig nézett rajtam szemeiben csillanást véltem felfedezni, enyhén beharapva alsó ajkát, ami pirosságott okozott számomra. Aztán elkomorodott.

-Tom, kérlek várj egy percet! -csüngtem továbbra is karján. -Elakartam neked mondani reggel, hogy miért nem akartam jönni, csak egyszerűen féltem már maga a tudatától is! -hajtottam le fejem kínomban. De felnéztem barna íriszébe, ami minden fele figyelt, csak egyedül rám nem. De nem foglalkoztam vele, folytattam mondandóm. -Tudod eddig senki sem tudta ki vagyok, csak egy lány, akinek a szülei kirakták a szűrét, s nem tudtam, hogy kezelni azt, hogy most megismernek, mit... -nem tudtam befejezni, mert Tom a fülem mellé hajolva így szólt.

-Elsőnek is rohadt dögös vagy, másodszor pedig már valszeg mindenki tudja ki vagy! -nézett fel rám és vállamnál megfogva megfordított, ahol a rajongók döbbenten fotóztak, kameráztak a paparazzikkal, fotósokkal, tévésekkel együtt. -Itt leszek melletted, csak fogd meg a kezem! -kucsolta ujjait enyéimre, amik meg-meg remegtek. -Nem kell félned, hogy mit fognak mondani, mert én rohadt boldog vagyok melletted, úgyhogy felejsd el a rossz gondolataidat rendben? -félve, de bólintottam, megszorítva tenyerét.

Messze volt még a nap vége, zavartságom pedig annál jobban is fokozódott. Tom Holland a rohadt sármos pasi, maga köré csavart egy szerencsétlent. Mi lesz ebből?

Sziasztok Raptorok!🦖

Majdnem 2 hónap kihagyás után, de meghoztam nektek a legújabb részt. Remélem ettől függetlenül vártátok, s tetszett is irományom! Ha igen tudjátok miképp tudtok jelezni nekem!

További szép napot!🦋💕