Persze fogok még mesélni a múltról, hogy mindennel tisztában legyetek, de most térjünk rá a Mostani életemre.

Jövőbeli énem, csak egy álmokkal össze zavarodott lány, aki olyannyira a saját világában él, hogy ki se akar törni belőle.
A Föld pusztul, az emberek csak befele fordulnak és tudtuk nélkül kiírtják maguk körül mindent...és még ha tudják is, hogy mi van. Nem törődnek vele.
Szép lassan minden elpusztul.
Láttam én már sok mindent, háború, éhínség, járványok, de ahová most tart a "civilizált" társadalom, elborzaszt.
Mintha soha nem tanulna a rég múlt hibáiból.

Engem is csak a saját életem érdekelt és az, hogy megtörjem átkomat. Már nem érdekelt más csak, hogy soha többé ne térjek magamhoz. Se a saját testembe, se semmilyen más testbe.
De mit is tehetnék itt, ha elkezdenék mesélni vagy tanítani..hamar egy zárt osztályon találnám magam.
Úgyhogy csak nézem, hogy írtja ki magát a társadalom.

Most egy 24 éves lány vagyok, akinek van egy lánya. Ez újdonság volt az eddigi életeimhez képest.
Azt hittem talán megtörtem az ördögi kört..de nagyon is tévedtem.
Író vagyok, aki inkább a horror és természetfeletti témában ír. És elég jól keresek vele.
Egyedül nevelem a 3 éves lányom... és ezzel nincs is baj, az eddigi életeimhez képest nem is olyan nehéz. Az apját utálom, úgyhogy nem is baj, hogy kidobtam...egy alkoholista féreg.

De még is ez az életem mind közül a legfájdalmasabb...

És hogy miért...

Mert még élek és semmi mágia nincs ebben a világban...a külön féle életeim közül, a legtöbben a mágia fontos szerepet játszott. De a mostaninál nincs semmi.

És hogy ennél még rosszabb legyen életem szerelme nem szeret és bele gabajodtam egy olyan se veled, se nélküled kapcsolatba, amiből nem tudok kiszabadulni.

Egy olyan gyerek voltam akit nem értettek meg, mert más voltam mint a többiek. Hamar ki is fogtak és a tinédzser korom azzal tűnt tova..hogy utáltam és gyűlöletem, mindent és mindenkit. Elvont személy akit senki nem ért meg. Már akkor rossz szokásom volt, minden ami természetfeletti és bizar. Imádtam a horrort, és sokszor hiányzott, hogy öljek. Ez már szokásommá vált, hogy mindig küzdöttem és most unatkoztam.
Most valahogy más szemszögből láttam mindent, a világ romlott és el kéne pusztítani inkább... aztán ha nem lesz ember, akkor talán átok sem.. De persze, hogy ebben a világban felboritsam a rendet és hogy gyilkoljak, soha nem volt merszem. Ezt soha nem értettem, pedig mennyi vért kiontottam az idők során. Most mégis bele csöppentem egy olyan láncolatba, ahonnan mintha nem lenne kiút. Egy örök fogság, ahol a test soha nem szárnyalhat.

És 22 évesen az élet unt fiatal teherbe esett. Furcsa mód, nem volt se ideges, se semmi. Olyan semmilyen érzése volt... valahogy TUDTA, hogy ez a gyerek megfog és megkell születni. Nehéz egyedül álló anyának lenni, de megpróbált mindent, hogy a lányának jó legyen. Boldog volt egy kis ideig..
Még ha az apa nem volt ott és a gyereket is nagy ívben leszarta, ez se számított. Hisz megígértem magamnak, hogy felnevelem bármi áron.

Tanulni kezdtem, hogy az író mivoltom mellett még a nyomdászatban is jártas legyek.
És aztán jött Ő...
Ugyan ott kezdtünk dolgozni, csak épp más munkakörben.

Akkor zavarodott össze minden, ami még most is tart...