Egy lány vagyok a sok közül, annyira jó lenne ezt mondani és egyszerű életet élni, de nem megy. Mert a SORSOM nem az, és akinek ezt köszönhetem remélem a pokolban ég azóta.
Nem emlékszem az elsőre... A legelsőre, ahonnan kezdődött az egész.
De szerintem mindenek az lenne a kulcsa...
A nevem Lilith Kin és minden életemben találkozom azzal a bizonyos nagy Ő-vel, de valami vagy épp valaki mindig szétválaszt minket és a fájdalmas, szomorú, szerelem ami jut nekem. Nem emlékszem minden életemre tisztán, de arra legtöbbször mikor vele találkozok, ahogy megdobban a szívem, ahogy rá mosolygok, ahogy a kis pillangók, a gyomromba táncot járnak.
Legtöbbször vörös vagy vöröses barna hajjal áldanak meg. A szemem színe változó, volt már barna, zöld, kék, még szürke is...azt valahogy mindig bírtam.
Megakarom törni ezt a láncot, de nem megy, nem tudom hány életem lehetett eddig, de kezdem a remény utolsó fénysugarait is halványabbnak látni.

Az első amire emlékszem az olyan 1800as évek..

Abban az életemben, viktoriánus életem volt. Nem emlékszem mindenre olyan tisztán, de arra igen, hogy nagyon utáltam a fűzőt, de imádtam azokat a szép régi ruhákat.
Anyám egy házasságon kívüli gyerek volt, ami abban az időben szégyenfolt volt a családban, de én már házasságban születettem. Igaz, hogy kényszer házasság, de akkor is házasság. Jó nevelést kaptam, és jó gyerek voltam, hát mint akkoriban a legtöbb lány. Se jogunk, se életünk...se semmi. Anyám mindig megakadályozta, hogy szárnyaljak..
De hát ott akkoriban ez volt a szokás, a férfi a valaki, a nő meg hát semmi. Így vissza nézve utáltam azt hogy ennyire lenézték a nőket. Akkor tájt bele szerettem a szolgáló fiúba és ő viszont szeretet. De mikor eladó sorba kerültem anyáék kiválasztottak nekem egy gazdag férjet, még bele szólásom se lehetett a dologba. Szomorú voltam, és az még rosszabb volt, hogy a férjem híres volt arról, hogy semmibe veszi a nőket.
Közben véletlenül elszóltam magamat anyám előtt, hogy én már szerettek valakit, de mintha meg se hallotta volna. Csak készülődött az esküvőre.

Szomorúság hamar megszállt és ezen az se javított, hogy pár hét múlva Martont elküldték a háztól.
Napokat sírtam át a szobámba, de titokban találkozgatam Martonnal legelsőnek nem akarta, de elmondása szerint annyira szeret, hogy még ezt a kockázatot is bevállalja, csak láthasson. Még ha csak titokban is, de boldog voltam... Nem sokáig tartott.
Anyám, apám és a vőlegényem elérte, hogy eltűntessék a képből, sikerült nekik. Elküldték külföldre dolgozni és egyedül maradtam. Nem tudom, honnan tudták meg, pedig olyan óvatos voltam amennyire csak lehetett. De még is megtörtént...
Azon a napon mikor az esküvőm lett volna elszöktem és addig menekültem ameddig csak tudtam. De akkor tájt, egy lány nem menekülhetett meg, csak ha azt választja amit én...
Igen, leugrottam egy hídról és elnyelt a sós víz rengetege.

Következő életem..

A nők forradalmába repített és ott a jeles személyek egyike voltam...aki azért harcolt foggal körömmel, hogy a nőknek legyen valamiféle joguk. Erre az életemre elég szakaszosan emlékszem, nem tiszta minden.
Azt tudom, hogy olyan titkokat tudtam amiket nem szabadot volna...ezért többször meg is kínoztak, de valahogy mindig sikerült meglépnem... Lehet nem csak a nők jogaiért harcoltam, de a többi nem nagyon rémlik.
Aztán találkoztam vele... egyből jött az a fura érzés, hogy ő kell nekem. De akkor még nem tudtam, hogy ki is ő valójában.
De hamar rájöttem, egy olyan katona volt aki ellenünk harcolt, és nem a legtisztességesebb módon. Ebben az életben eltűntem, azt beszélték, hogy eltettek láb alól, ami csak félig volt igaz, az a férfi tartott fogságban... sokáig szenvedtem, de aztán addig voltunk együtt, hogy ő is érezni kezdett irántam valamit. Mindig azt mondta, hogy ilyen erős akaratot, amit látott rajtam, sose ismert még ilyen nőt. De mielőtt kiteljesedett volna a szerelmünk, egy rajta ütésen megölték, velem együtt, de külön nagy távolságban haltunk meg, mert engem elhurcoltak. Az út közben haltam meg.

A harmadik a világháborúban volt..

Hát ez borzalmas volt, halál és vér mindenhol, de hamar betanultam a pusztulás játékába, és miután elcipeltek, valami központ szerűségbe. Kémet faragtak belőlem és hát az utcán megedződtem...így később nagyon is jó és kegyetlen kém lettem. Ott munkamániás voltam, semmi nem érdekelt, míg nem kaptam egy társat. Sokáig azzon voltam, hogy megszabaduljak tőle, mert jobban szeretem egyedül dolgozni. A másik meg, nem szerettem ha hátráltatnak... és ő néha elég béna tudott lenni, de soha nem adta fel. Furcsáltam is, ezt a nagy kitartását és az a tűz ami a szemében égett, sokáig nem értettem.
Mikor az első csókunk elcsattant, mindent felül írt. Azután imádtam teste minden rezdülését, és ő is oda volt értem. És úgy tisztelt, mint munkába, mint az életben...mint senki más..

Később el is gondolkodtam, hogy ő soha nem emlékszik rám vagy az előző életünkre? Miért csak én szenvedek a tudatosság hálójában...

Ez így kezdésnek remélem felkeltette az érdeklődésedet... Kövi részt hozzom ahogy tudom.
Sziasztok! 😁