-De anyaaaaa! Semmi kedvem sincs ehhez az egészhez! - nyavajgott az érett, 17 éves lány szeretett édesanyjának, úgy mintha nem lenne holnap.

-Ebben nem nyitok vitát Liza, már a múlt héten szóltam, hogy készülj fel lelkileg.

-De hát...

-Nincs de hát.

-Három éve nem találkoztam vele.

-Igen, én is tudom, de nem is miatta megyünk, a családjuk hívott meg minket egy kellemes kerti partira, mint régen, a nosztalgia kedvéért. Nektek sem árt egy kis beszélgetés, végül is barátok vagytok...

-Voltunk. Csak voltunk. Amíg rá nem jöttem, hogy sem méltósággal, sem pedig tartással nem rendelkezik- dühödött be egyre inkább a lány.

-Hát itt meg mi történik?- lépett be a szobába kíváncsian Liza édesapja.

-Drága, jövőre érettségiző kislányod úgy gondolta, hogy jó lenne újra öt évesnek lenni- válaszolta dühösen az anyja.

-Apa, kérlek! Had maradjak itthon!- a lánya esdeklő, kétségbeesett tekintete majdnem meghatotta a szerető szülőt, mérlegelt egy kicsit, de felesége szigorú pillantása nem engedte engedni.

-Ne haragudj, de megbeszéltük. A húgod is jön, te is jössz- nézett végül bűnbánóan a lányára.

-Igen, de a húgom nem utálja egyiküket sem!

-Az lehet, de nélküled nem fog eljönni, ha pedig ketten megyünk anyáddal, az már kissé kellemetlen.

-És ha a húgom megy, de én nem?- csillant fel a szeme Lizának.

-Ezt vele beszéld meg- csóválta meg a fejét az édesanyja, majd férjével együtt kiléptek a szobából.

Liza nagy reményekkel sétált a folyosón testvére szobája felé, majd oda érve a jó modorról most sem megfeledkezve bekopogott.

-Bell? Bemehetek?

-Gyere nyugodtan!- hallatszott testvére halk hangja. Nagyon koncentrált valamire. Biztos fest- állapította meg a figyelmes nővér.

Belépve a szobába a szokásos tisztaság fogadta, a fehér bútorokon egy szem por sem volt található, a világoskék ágynemű összehajtva feküdt az ágyon. Egyedül az íróasztal és a mellette álló festőállvány körül uralkodott a káosz.  A rengeteg festékpaletta, festőkés, grafit és színes ceruza, vizes edény és ecset közepén, mint egy káoszon uralkodó királynő ült a széken Izabella mélyen a legújabb művébe feledkezve.

-Ahj, sosem fogom megérteni, hogy hogy csinálod ezt- sóhajtott fel lemondóan, de mérhetetlenül büszkén a nővére.

-Te okos vagy, én művész. Így fair- fordult Liza felé, végre elszakadva a vászontól.- Mi járatban?

-Arra gondoltam, hogy nem mennél el anyáékkal este? Mármint csak te, nélkülem.

-Na azt nem!

-De Beeell! Kérlek szépen!

-Tudod, hogy nem bírom ki ott nélküled. Nem bírom elviselni az apjukat. Ha ott vagy, legalább ketten szenvedünk.

-Mit csináljak, hogy ezt bevállald?

-Na jó. Mesélj! Pontosan mi a baj? Alap esetben nem akadnál ki ennyire egy kerti partin- látott át azonnal a nővérén.

-Nem szeretnék találkozni vele- sütötte le a szemeit Liza.

-Pontosan kivel?- értetlenkedett Izabella, majd hirtelen megvilágosulva a homlokára csapott.- Ó, baszki el is felejtettem. Három éve nem találkoztatok.

-Amikor is tavasszal kis híján szerelmet vallott, majd a nyáron kisírta nekem a fájdalmát, miszerint nincsenek igazi barátai, utána elmentünk egy táborba, ahol szinte tudomást sem vett rólam, majd ősszel azokkal az emberekkel bulizott, akiket előtte 8 éven át megvetett. Pontosan. Három éve nem találkoztunk.

-Így már értem a helyzetet- csóválta a fejét mindentudó tekintettel Bella, majd felette a kérdést, amit Liza a legkevésbé sem szeretett volna hallani.- Érzel még valamit iránta?

-Fogalmam sincs Bell, fogalmam sincs- suttogta meggyötörten a nővére.- Ismered a történetünket...

És Bella ismerte. A kapcsolatát a nővérével sokan megirigyelnék, filmekbe illő volt a köztük lévő bizalmi kapocs. Tényleg mindent tudtak egymásról, így természetesen ennek a történetnek is minden részlete ismert volt számára.

-Figyelj csak!- szólalt meg végül Izabella, mire nővére érdeklődve nézett rá.- Szerintem jót tenne. Talán sikerülne végleg lezárnod ezt a dolgot, és soha többé nem kellene ezen rágódnod.

-Azt mondod?

-Igen, azt. Tudom, hogy kiakadsz, amikor ezt mondom, de könnyen lehet, hogy csak egy tiniszerelem volt. Már megbocsáss, de túl nagy feneket kerítesz az ügynek, miközben százszor fontosabb dolgokkal is foglalkozhatnál. Gyere el ma este, különben lehet, hogy egy életre bánni fogod- kérlelte szelíd tekintettel nővérét.

-Tudod, hogy senki másnak nem mondanék igent, de túlságosan erősen hat rám a manipulációd- csóválta meg bosszúsan a fejét Liza, végül lemondóan elmosolyodott.- Elmegyek én is veletek.

-Ezazz!- kiáltott fel boldogan a húga.

-Na, akkor megyek készülődni- indult el Liza, kifelé a szobából.

-De hisz még 3 óra, mire indulunk- nézett rá értetlenül testvére.

-Kell egy kis idő. Gondolkozni- kiáltott vissza már a folyosóról a lány.

-Szokott gondolkozni?- tette fel a kérdést magának Izabella, majd fejcsóválva visszafordult festményéhez. 

************************************

Annyira belemerült sápadt tükörképének tanulmányozásába, hogy észre sem vette: a hajvasaló már rég elérte a kívánt hőfokot. Betegesnek tartotta ezt az izgalmat, amit kiváltott belőle a vendégség gondolata, de nem tudott ellene mit tenni.  Három éve látta utoljára Alexet. A fiút, akiről egyszer úgy gondolta, hogy majd szerető férje lesz és örökre együtt maradnak. De szépek is a gyermeki gondolatok...

A lány és Alex ovis korukban ismerték meg egymást, és a két ártatlan kis teremtés azonnal egymásra talált. Egymás mellett álltak a körtáncokban, egy asztalnál ültek az ebédnél, fogták egymás kezét, puszilgatták a másik homlokát, eljátszották a párkapcsolatot pont úgy, ahogy a felnőttektől látták. Kérték az ovónéniket, hogy had legyen egymás mellett az ágyuk a délutáni alvásnál, és nem félve a szidástól beszélgették végig a csendespihenőt. Már a gyerekeik neveit tervezgették.

Liza elmosolyodott az emléken. Gyerekek, persze... Az általános iskolai ballagás óta egyszer találkoztak, nem hogy közös jövőt tervezgettek volna. A lány hirtelen kiszakadva a régi emlékekből nyúlt a felmelegedett hajvasalóhoz, majd gépiesen húzogatni kezdte a haján. Elkeseredetten elgondolkodott, vajon milyen lenne a jelenlegi szerelmi élete, ha soha nem ismeri meg a fiút? Hogy alakultak volna a kapcsolatkezdeményei, ha nem várt volna titokban végig Alexre? A válasz kiábrándító volt: valószínűleg lenne egy kedves, törődő barátja, akit érdekel, aki nem idegesíti a flegmaságával, aki őszinte vele, és aki mellett nem érzi magát elárulva. De ez a hajó már akkor elment, amikor a gyerekeiknek hála Liza és Alex szülei barátok lettek, együtt jártak nyaralni, együtt töltötték az ünnepeket, és rendszeresen jártak össze hétvégente beszélgetni, kirándulni. Ennek hatására a gyerekek szinte az egész gyerekkorukat együtt töltötték, képtelenség volt távolmaradniuk egymástól. Ó, hogy az iskolában mennyit szekálták ezért őket! Természetesen semmi sem maradt titokban, az egész  osztály tudott az együtt töltött nyarakról. Akkoriban a világért sem vallotta volna be, de Lizának sosem volt ellenére ez a sok együtt töltött idő. A gyermeki kapocs egészen nyolcadik osztályig nem szakadt meg köztük, mindig is egy kicsit többnek tekintették egymást Alexel egy átlagos barátnál. Ők maguk sem tudták sosem megmagyarázni az érzést, maguknak sem igen vallották be, de tíz éven keresztül ott lógott a levegőbe a kimondatlan ,,szerelem".

De mindenki tudja, hogy egyszer minden jónak vége szakad, ez Liza és Alex történetében sem történt máshogy. Egy szép későtavaszi estén a fiú kijelentette, hogy hiányozni fog neki a lány az élete hátralévő részében. Liza is hasonlóan érzett, megrémítette a különböző iskolák miatti elválás, de nem mondott semmi olyat amire Alex a legnagyobb titokban, de hihetetlenül vágyott. Nem mondta, hogy ,,te is nekem", nem hangzott el a szerelmi vallomás, amire a fiú kisfiú kora óta várt, Liza még csak annyit sem ejtett ki a fiú szerint angyali hangján, hogy ,,azért majd tartsuk a kapcsolatot". Nem. Semmi ilyesmi nem történt. Liza azon az estén végig simított Alex karján, majd halkan ennyit válaszolt: köszönöm. Ezután már csak kétszer találkoztak, egy táborban, ahol Alex tudomást sem vett a lányról, valamint az iskolakezdés előtti utolsó hétvégén. A fiú csüggedten ecsetelte, hogy volt osztálytársaik még csak rá sem hederítettek a nyáron, és megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba velük. Ősszel ismét velük bulizott. Liza látta az instán.

Hát ez volt Liza és Alex eddigi története. Klisés, elcsépelt, de valós, és az ő lelküknek elviselhetetlenül fájdalmas. És a lány kíváncsi volt a folytatásra.

Általános csend uralkodott az autóban, Izabella zenét hallgatott, a szülők halkan beszélgettek, de Liza teljesen kizárta a tőlük származó neszeket. Nevetségesnek tartotta a görcsöt a gyomrában, de egész egyszerűen nem tudott megválni tőle. Idegesen szorongatta halványlila nyáriruháját, ami Izabella szerint tökéletesen illett barna szeméhez, és világos, napszívta hajához. Liza nem ellenkezett, nem értett a divathoz, saját stílus szerint öltözködött, de most az  egyszer hallgatott húgára, és anyjuk elismerő pillantásából kiindulva jól tette. Az a tizenöt perc az autóban, amit a lelki felkészülésre szánt, Liza szerint úgy röppent el, mintha sosem lett volna. Amíg apjuk parkolt Liza húgára nézett, majd a megnyugtató pillantás hatására már nem remegett annyira a keze. Izabella bátorítása nélkül képtelen lenne ismét Alex szeme elé kerülni, ezt mindketten tudták jól. Az autóból kiszállva a két testvér azonnal egymásba karolt, és mosolyogva igyekeztek a bejárati ajtó felé. Miközben szüleik is elindultak a kocsitól kezükben az ajándékba vitt pezsgővel és édességgel, Bella becsengetett, majd izgatottan a nővérére pillantott.

-Ú, annyira jó lesz!- mosolygott csillogó szemekkel.- Annyira régen találkoztam már Annával.

Igen, Anna volt Alex szeretett kishúga, egy évvel volt fiatalabb Izabellánál, és ők ketten mindig nagyon jól kijöttek egymással.  Liza és Anna viszont nem annyira kedvelték egymást. Nem volt köztük soha gyűlölködés, de az a láthatatlan fal kettejük között áttörhetetlen volt. Családjaikból senki sem tudta, hogy miért, ez csakis kettejükre tartozott.

Az ajtó hirtelen kivágódott, kiléptek rajta a szülők, majd Anna lendült ki rajta és egy pillanat múlva már Izabella nyakában csüngött.

-Á, úristen de örülök, hogy látlak- sikongatott boldogan, mire Izabella nevetve fonta köré szorosabban karjait.- És egyébként neked is örülök Liza- mászott le végül Anna Bella nyakából, és egy valóban őszinte mosolyt Liza felé.

-Valóban?- vonta össze a szemöldökét Liza, mire Alex húga nevetve bólintott.

-Igen, tényleg.

-Ebben az esetben én is nagyon örülök neked- mosolyodott el végül ő is, majd szüleik után besétáltak a házba.

Lepakoltak az előszobában, majd a konyhába sétáltak, csendben követve beszélgető szüleiket. Liza már éppen kezdett reménykedni, hogy aznap sem kell Alexel találkoznia, amikor hirtelen lépteket hallott kopogni az emeletről levezető lépcsőn. Liza még utoljára testvérére pillantott, majd abban a pillanatban kanyarodott be a folyosóról a fiú, amikor Izabella eltátogott egy gyors ,,minden rendben lesz"-et. És akkor meglátta. Nem lepődött meg annyira a külsején, a közösségi médiának hála ebből a szempontból nem érhette meglepetés, mert bár sehol sem követték egymást, a fiú folyamatosan frissítette a profilképét. Liza már éppen szólásra nyitotta száját, amikor még egy személy toppant be a szűkössé vált konyhába. Liza először fel sem fogta, mi történik, csak akkor hasított belé a tudat, amikor a szobába lépő lány láthatóan ösztönösen Alex köré fonta vékony karjait. Nem akarhatott rosszat, tisztán látszott, hogy annyira természetesen ölelte át ,,Liza Alexét", mintha mindig is ezt csinálta volna. És Liza utálta ezért. Ott, abban a pillanatban elhatározta, hogy utálni fogja a lányt, amíg csak él. De még nem törhetett össze, a saját méltósága érdekében tartania kellett magát. Izabella és Anna sajnálkozó tekintete alapján viszont nem sikerült száz százalékosan elrejteni hirtelen jött érzelmeit.

-Hát, helló- intett egyet kissé félszegen Alex, és láthatóan rendkívül zavarban volt.

-Alex, fiam, de rég láttalak- kiáltott fel hirtelen Lizáék apja, még kínosabbá téve a szituációt.

-Én is nagyon örülök Gábor- mosolyodott el végül a fiú, majd hirtelen észbe kapva halántékához kapott.- Majdnem elfelejtettem, már elnézést Szívem- pillantott gyorsan bűnbánóan a mellette álló mérges tekintetű lányra- Bemutatom a barátnőm, Lucát. Luca ők itt Gábor és Szilvi, Liza, akiről már meséltem, és bájos kishúga Bell.

-Csak Lizának vagyok Bell- szólt közbe az említett, majd nevetve Alexhez lépett, és lepacsiztak azzal az idétlen módszerrel, amit Liza mindig is teljes szívéből rühellt.

-Jó újra látni Manó- borzolta össze Alex Izabella haját, pont mint a régi szép időkben.

Izabella ezután Lucához lépett, bemutatkoztak, és beszélgetni kezdtek valamiről. Alex eközben Lizához lépett, majd kissé tanácstalanul állt előtte.

-Szia- szólalt meg halkan a lány.

-Tudom, hogy haragszol rám- kezdte a fiú köszönés nélkül.

-És azt is tudod, hogy miért?

-Gondolom, mert nem szóltam Lucáról.

-Nem is nagyon tudtál volna szólni, tekintve hogy három éve kizártál az életedből. Igazából ezért haragszom.

-Luca miatt nem is?

-Igaz, az ovis exedként illene tudnom róla, de hát...- próbált lazának tűnni, de Liza még sosem igyekezett ennyire, hogy el ne sírja magát.

-Ne haragudj, hogy eltűntem- nézett Alex a szemébe őszintén, majd hirtelen szorosan magához ölelte a lányt.- Elképesztően hiányoztál- suttogta a fülébe.

-Most mondanám, hogy én tökéletesen megvoltam nélküled, de nem akarom, hogy rám szakadjon a plafon- suttogta vissza a lány, és elképesztően kínosnak érezte ezt a ,,visszaszólást".

Alex viszont csak elnevette magát, majd ellépett tőle. Liza üveges tekintettel bámult utána.

Az este további része meglepően kellemesen telt. Bár Liza sosem érezte magát ennyire kellemetlenül Alex társaságában, el kellett ismernie, hogy a hangulat, ami a két család összejövetelein jön létre, hihetetlen pozitív energiát sugároz. Rengeteget nevetett, mesélt az elmúlt éveiről, és mosolyogva hallgatta a nosztalgiával teli sztorizgatásokat. Bár próbálta figyelmen kívül hagyni Lucát, de képtelen volt nem észrevenni azt az őszinte szeretetet, ami Alex és Luca között volt. Féltékenynek érezte magát, ó de még milyen féltékenynek! Az enyelgésük láttán kis híján felfordult a gyomra, de közbe elmondhatatlan bűntudatot érzett, csak azt nem tudta miért.

Mivelhogy kerti partira voltak hivatalosak, természetesen a beszélgetések is az udvaron folytak, de Liza úgy érezte, hogy nem bírja tovább a folytató érzést a torkában, így elnézést kérve néhány percre bekéreckedett a házba. A hűvös falak közt a padlóra roskadva végre megszabadulhatott a gombóctól a torkában, ami könnyek formájában távozott belőle. Csak azután pillantott fel, miután istenesen kisírta magát, de akkor kellemetlen meglepetésben részesült.

- Ne haragudj, hogy utánad jöttem, nem gondoltam, hogy ezt kell végig néznem- kért bocsánatot megilletődve Luca. - Egyébként még be sem mutatkoztam, Luca vagyok- nyújtotta Liua felé karját a lány, de Liza nem tudta hogy azzal a szándékkal tette mindezt, hogy felhúzza a földről, vagy csak bemutatkozás szabályainak megfelelően akart eljárni.

- Tudom, hogy ki vagy, hallottam - szólalt meg végül kissé ellenségen Liza, de elfogadta a felé nyújtott kezet. -Liza vagyok.

-Milyen érdekes, hogy Alex eddigi életének két legnagyobb szerelmét egyaránt L kezdőbetűs névvel illették- mosolyodott el Luca.

-Valóban rendkívül érdekes - horkantott fel Liza, a hangja pedig megtelt iróniával. - Egyébként miért jöttél utánam?

-Én csak szerettem volna beszélgetni veled egy kicsit, kíváncsi voltam, hogy tényleg olyan végtelenül kedves lány vagy- e, amilyennek Alex leírt téged. De ahogy látom nem- csóválta meg fejét csalódottan és kissé megbántva Luca.

És Liza ebben a pillanatban elszégyelte magát. Alex még a történtek után is csak jókat mesélt róla, fontosnak tartotta, hogy a barátnője tudjon a létezéséről, és nem tagadta Luca előtt a Liza iránti régi érzéseit. Ennek ellenére Liza most úgy viselkedett ezzel a szerencsétlen lánnyal, mint egy utolsó kutyával. Pedig láthatóan nem akart rosszat, sőt, sütött róla, hogy egy igazi jólelkű teremtés. És Liza végül úgy döntött, hogy ad neki egy esélyt.

-Én... Elnézést szeretnék kérni. Tényleg bunkó voltam. Beszélgethetnénk- mosolyodott el végül félénken Lucára nézve, mire az említettnek felragyogott a szeme.

************************************
Szeretettel meghívunk téged és kedves családodat 2031.július 15- én tartandó esküvőnkre, melynek pontos helyszínéről és részleteiről visszaigazolásod után tájékoztatunk.

Reméljük Te is velünk ünnepelsz:
Luca és Alex

Liza őszinte mosollyal olvasta a díszes betűkkel írt sorokat. Rég elmúltak azok az idők, amikor emiatt dühöt vagy épp csalódottságot érzett volna. Nagyon régen elmúltak. Még mindig mosolyogva nyitotta meg telefonját, és bepötyögte a szavakat:

Liza: Ott leszünk:)
Alex: <3

~ félig igaz történet alapján ~
                 2470 szó