-Igen? - Kérdeztem, mikor ismételten kopogtak az ajtómon.

-Figyelj Lucy... Tudom, hogy nem szerencsésen kezdtük, de... - Lépett a szobámba a szőke herceg, arcán azzal a pokolba kívánt mosollyal. Majd elém lépve kezét nyújtotta. - Marcus vagyok.

-Figyuzz Fikusz! - Folytottam bele a készülő monológot. - Vázolom a szitut... Jó? - Dühösen keltem fel az ágyamról es kirántva fülhallgatómat a fülemből a matracra csaptam azt, majd izzó tekintettel fordultam a fiú felé.

-Nem érdekel, hogy mi a neved. - Böktem bele először mellkasába. - Nem érdekel, hogy honnan a pokolból jöttél. - Böktem bele másodszor is a melllasába. - Nem érdekel, mi a hobbid. Nem érdekel, kik a barátaid. Nem érdekel, hogy mit szeretnél. Nem érdekel, hogy mit kell rólad tudni. Nem érdekel, a beceneved. Nem érdekel, hogy milyen nyelveken beszélsz! Engem csak egy dolog érdekel... - Minden egyes mondat után beleböktem a mellkasába a végén pedig közel hajolva hozzá sziszegtem pofájába a szavakat. - Hogy ajánlom, minél távolabb vagy, nekem annál jobb!

Egy ideig csendben meredt a szemembe és mikor már azt hittem sírva fog elrohanni elmosolyodott és vállat vonva leült az ágyamra.

-Engem pedig nagyon érdekel a féltestvérem, tehá... - Nem rudta befejezni.

-A micsodád?! - Olyan hangosan csattanhattam fel, hogy azt még a lent borozgató felnőttek is meghallhatták. - Hogy neveztél Marcusulus?! - Kérdeztem fenyegetően fölé magasodva.

-Csak Marcus. - Kuncogott, cseppet sem férfiasan.

-Leszarom. - Vetettem oda. - Minek neveztél, te szőke idegesítő gebasz?!

-Neked aztán bő a szókincsed. - Füttyentett halkan, majd felnevetett az arcomat látva. - Féltestvérnek. Tudod az anyukám és az apukád összeházasodnak nyár elején.

-Nem. Nagyon nem tudom! - Emeltem fel türelmemet vesztve a hangomat.

-Az én hibám, hogy sértődős libaként csak elviharoztál a fenébe?! - Kérdezte ő is egyre dühösebben.

-Liba az anyád! - Vágtam hozzá mérgesen, mire lemerevedett, majd felvillanó szemekkel talpra szökkent az ágyamból.

-Hogy nevezted édesanyámat?! - Kérdezte tajtékozva.

-Te pedig, hogy neveztél engem?! - Üvöltöttem rá.

-Maradtál volna abba az ócska kastélyba! - Fröcsögte eltorzult arccal.

-Te pedig az anyáddal maradtál volna távol az életemből! - Sziszegtem felizzó szemekkel.

-Te pedig az anyáddal mentél volna a másvilágra! - Vágta hozzám, mire rajtam volt a dermedés sora.

-Hogy mered?! - Kérdeztem a felháborodotságtól elvékonyodott hangon.

-Nem-Nem! Te hogy mered?! - Vágott a szavamba.

-Gyűlöllek már most Marcus! - Kiáltottam rá elhomályosuló szemekkel, majd kivágva a szobmá ajtaját döngő léptekkel kezdtem rohanni lefelé a lépcsőn. A fiú utánam kiáltott még valamit, de nekem ekkor már csengett a fülem a fájdalomtól, amina szívembe mart. Látásomat elhomályosították a könnyek és egyre vizesedő szemekkel rohantam le a lépcsőn.

A konyhában feszült csend uralkodott, valószínűleg a felnőttel végighallgathatták az egész ribilliót, de engem most nagyon nem érdekeltek.

Dühösen szipogva bujtam bele kabátomba és belépve bakancsomba, egy percnél több időt sem eltöltve a házban, léptem ki az éjszakába. Mikor becsukódott mögöttem a bejárati ajtó végre csend telepedett rám.

Kint a téli ejszakának megfelelő időjárá uralkodott én pedig kabátomat összehúzva és a sebtiben magamra kapott sálat megigazítva nyakamban utat engedve könnyeimnek meredtem a falu távolabbi fényei felé.

El sem hittem volna, hogy életem ilyen gyorsan, egyik pillanatról a másikra, megváltozhat. Márpedig megtörtént.

Lassan begomboltam kabátom nagy gombjait és halkan szipogva elindultam.

Magam sem tudom merre mentem, de a faluban lyukadtam ki.

A hugrabugos sálamba rejtettem orromat és szájamat, ezzel melegítve magamat és miközben a hó ropogott be se kötött bakancsom alatt én a kis piros telefonfülkéhez léptem. Két számot tudtam csak kívülről. A miénket és Leeéket.

-Háló? - Vette végül fel egy kis idő mulva a kagylót Mrs. Jordan.

-Jh-hó esh-htéth kh-hivánokh! - Hüppögtem bele elcsukló hangon.

-Lucy?! - Hihetetlen! Még így is felismerte a hangomat. - Te szent ég! Kis bogárkám! Hol vagy?! Mi történt?!  - Kezdett bombázni kérdéseivel.

-Aphu egy nőht hozhott hazha... - Csuklott el a hangom a végére. A vonal másik végén pedig csend lett, ígyhát folyamatosan szipogva ugyan, de gyorsan elmeséltem neki a történetet. - És van egy nagyon gonosz fia! Marcus! - A végére az elnyomott szipogásomból végre visszateremtődött a régi, érthető, de még mindig kissé letört és szomorú hangom.

-Kicsi Lucykém! - Sóhajtott végül. - Átszeretnél jönni hozzánk? Hidd el tárt karokkal várunk! Vagy beszélni szeretnél Leevel? Felkeltem!

-Ne tegye Mrs. Jordan... És bocsánat, hogy ilyen későn zavartam, csak most ezt el kellett panaszolnom. - Sóhajtottam, mire a kagyló másik oldalán Mrs. Jordan nagyot sóhajtott.

-Figyelj Lulu... Te egy nagyon erős nagylány vagy! Túl fogod élni ezt! Hidd el... De be kell látnod, hogy édesanyád elvesztését, mindenki máshogy heveri ki. Ha édesapád azzal, hogy elveszi ezt a próbababát, akkor azzal... Meg kell értened! - Vígasztalt.

-De miért pont őt?! És miért jegyezte el egy komoly három hónap után? - Tördeltem ujjaimat.

-Nem tudom. Ezt csak úgy tudhatod meg, ha megkérdezed tőle... Viszont most tényleg késő van már Luciana! Éjszaka, ilyen sötétben egy ilyen fiatal lánynak, otthon a helye! Lucy... - Szólt lágyabb tónusban, mikor már raktam volna le. - Ne feledd, hogy miért kerültél a hugrabugba Kincsem! Próbálj most is derűsen és kedvesen látni a világot, mert így erős leszel! Holnap pedig küldök valami lélekemelő finomságot! - Azzal apró csippanás jelezte, hogy letette a telefont.

Nagyot sóhajtva léptem ki a telefonfülkéből és indultam haza. Semmi kedvem nem volt ezzel az Opheliaval és Marcusszal egy légtéren osztozni... Hát még egy családon!

3... :P