Kiáltva ébredtem fel és azzal a lendülettel fel is ültem. Az álmom képei egymással versenyt futva tomboltak az agyamban én pedig a kezembe temetett arccal, csendben elsírtam magamat...

Ez a majdnem két hónap, összes fájdalma és fáradalma hirtelen kitódulni látszott belőlem.

Összeszorult a szívem és mégjobban megerdetek a könnyeim, mikor eszembe juttattam, hogy anyura mostanában nem gondolok annyit...

Apu pedig elhidegült. A telefonba is csak a szükséges köröket rótta le... A levelekben is röviden és tömören válaszolt és ez volt az a dolog amitől a legjobban elkámpicsorodtam.

-Luc! Mi baj? - Suttogta valaki mellőlem és éreztem, ahogyan megsimítja rázkódó karomat.

A fenébe! Már arra sem vagyok jó, hogy békén hagyjak valakiket...

Hüppögve fordultam felé, mire egyszercsak meggyúlladt az egyik lámpás ezzel otthonos és biztató derengésbe vonta a szobánkat.

Hat alak magasodott fölém és mindjük szemében aggodalom csillogott.

Ems óvatosan simogatta a karomat, míg Andy egy zsebkendőt nyújtott felém. A többiek pedig csak aggodalmasan pillantottak rám, néha pedig elmosolyodtak, jeléül annak, hogy itt vannak mellettem.

-Shajhnáhlom, h-hogy fehlébresztehtethtelek benneteket! - Szipogtam, miközben a szememet dörzsölgetve felültem és elvettem Andytól a zsepit.

-Ne sajnáld! - Rázta meg a fejét Nancy, miközben óvatosan megfogta a kezemet.

-Rosszat álmodtál? - Simított végig a karomon Dory is.

Nem válaszoltam, csak bólintottam, majd lehajtottam a fejemet.

-Anyuról álmodtam. - Ismertem be halkan, mire mind a hatan ölelésre nyújtották a karjukat és bár kicsit tartottam a fulladástól elmosolyodva hagytam, hogy mind a tizenkettő végtag, ahol érjen, körém fonódjon.

-Annyira restellem, hogy mostanában nem nagyon szoktam rá gondolni! - Sóhajtottam Ems mellkasába. Talán Nancy keze volt az ami a hajamat simogatta...

-Ugyan már Lucy! Ez teljesen normális! Sőt! Jó dolog! Ez azt jelenti, hogy kezded elengedni! - Vigasztalt Linda.

-De én nem akarom elengedni! - Húztam el a számat.

-Az elengedés nem feltétlenül azt jelenti, hogy elfelejted! - Ingatta a fejét Mags. - Az anyudra emlékezni fogsz, csak már nem fogsz annyit ugrálni és rágódni a témán!

Elképesztően jól esett és megnyugtatott barátnőim jelenléte. Kedvesen és odadóan vígasztaltak és mikor kijelentettem, hogy "Elég volt a lelkizésből!" felnevettek, majd már könnyedebb és viccesebb témákra terelve a szót beszélgettünk.

-Asszem nem is kell visszafeküdnünk! - Pillantott az ébresztőórámra Linda (Természetesen a rózsaszín vacakra gondolok, a gyilkológép mellesleg a tudtom nélkül jött velem és én egészen az első nap reggeléig-mikor is mindenki felébredt rikácsoló borzalmára- abban a tudatban éltem, hogy apuékat boldogítja tovább...).

-Milyen óráink lesznek? - Ásított Dory.

-Mágiatöri... Meg... Nem tudom! - Ásított Emeraude.

-Majd alszunk valamelyik órán... - Dünnyögte fáradt hangon Mags, majd ő is elfeküdt az ágyamon.

-Még van két órátok szundítani! - Suttogtam a szoba csendjébe, ami pillanatok alatt vált azzá, ugyanis a lányok szemei sorban lecsukódtak és egymás mellé dőltek le az ágyamban.

Müzli készségesen pattant fel a helyéről, mikor betakarva a lányokat megindultam a fürdőszoba felé.

Igen... A kölyök mostanában rászokott arra, hogy rendszerint elkísér fürödni és volt már arra is példa, hog beugrott a kádba mellém...

Ami azért mókás volt... Főleg akkor mikor a bundája bevizesedett, így nehézzé vált és lelapult szőrrel csúszkált...

***

-Most pedig nyissák ki a tankönyvet! - Az ásításomat elnyomva megdörzsöltem a szememet, majd fellapoztam az emlegetett könyvet.

Én tényleg próbáltam figyelni Binnsre, de nem ment!

Gondolom megvan az a tanár a sulidban, akinek már tíz éve nyugdíjba kellett volna vonulnia mégse teszi... És egyfolytában azt bizonygatja, hogy izgalmas és jó a tantárgy amit tanít. Aztán elkezdi a tanítást. Pusmogva, halkan szöszmögve és zümmögve beszélve. És az óra első öt perce után minden diák figyelme ellankad. Na nálunk Binns a tanár, azzal az eltéréssel, hogy nem csupán nyugdíjba kellett volna vonulnia, hanem koporsóba is, ugyanis a tanár úr egy testetlen szellem... Na mindegy!

Lehajtottam a fejemet, mintha a könyvet olvasnám és mikor rövid, államig érő tincseim begöndörödtek a látóterembe, ezzel jelezve, hogy takarva vagyok, lehunytam a szemem és pihenésbe kezdtem.

Abban a tudatban ringattam magamat, hogy ezen az órán kívül még el kell viselni a dupla óra második felét és utána négy napos szünet várható halloween alkalmából...

Akkor nyitottam ki a szememet, mikor a mellettem ülő rámdőlt. Vagyis pintosítok! A vállamra hajtotta a fejét, aminek köszönhetően a nyakamat megcsiklandozták fahéj illatú fürtjei.

Lemerevedve meredtem egy ideig magam elé, azon agyalva, hogy mihez kezdjek. Majd körbejárattam a pillantásomat az osztályon, de senkinek sem tűnt fel a dolog. Vagyis de... Ugyanis a pár emberrel odébb ülő George Weasley hüvelyk ujját felmutatva, hangtalan nevetést produkálva csapta le magát a padjára.

Fred hangosan szuszogott a vállamon, tehát aludt. Mélyen. Nagyon mélyen.

Valamilyen oknál fogva, úgy alakult az ületésrend, hogy én a középső padsorban, Lee és Fred között kaptam helyet. Fred másik oldalán nem ült senki, míg Lee mellett Ems hortyogott elmélyülten. De azért Jordan sem volt semmi, ahogyan csorgó nyállal, halkan motyorgászva feküdt a padján.

Frednek gyenge pergamen, pillecukor, tüzijáték és új kártya pakli illata volt. Nem volt erős, de ilyen közelségből érezni lehetett, ahogyan az istenítő fahéjas illatú, vörös fürtjeit is.

Halkan és édesdeden szuszogott, finom melegségű testhőmérsékletétől bizseregni kezdett a gyomrom, míg a szám felfelé rándult.

Fedetlen nyakamon éreztem leheletét, míg szememmel egy oldal pillantást vetve az alvó fiúra elfancsalodott a szívem. Ma még lesz egy bájitalunk is...

A fiú jelenlététől minden álmosság kiment a szememből. A fejemet óvatosan oldalra fordítottam, hogy rálessek padtársam asztalára.

Fred tankönyve ugyan ki volt nyitva, de rossz helyen. Emiatt valószínűleg csak elterelés céljául volt a padon. A fiú előtt pedig a Roxmortsi hétvégéről megismert jegyzetfüzet volt kinyitva. Kíváncsian belepislantottam, hogy éppen min ügyködött.

Egy szürke telefonfülke a szürke, kiürült utcán, benne egy szürke alakkal. Egy ideig törtem a fejem, hogy miért ismerős ennyire, mikor rájöttem, hogy ez az a telefonfülke amiben Amy nénikkel beszéltem. Nem tévedtem! Ugyanis egy kis idő után megpillantottam magamat is. Vagyis egy csajt, aki kócos hajjal mosolyog a fülkében. Ez volt az egyik lapon. A másikon pedig valami seprűs fickó volt, aki valami baseball ütővel száguldozott...

Az szakított ki a gondolataimból, hogy Fred felébredt.

Mosolyogva figyeltem, amint álmosan megborzong, behúzza a nyakát, majd megnyalva kicserepesedett száját elhúzott szájjal megvakarja a tarkóját.

-Bocsi... - Suttogta, miközben kávébarnáit rám emelte.

-Semmi baj! Rosszul aludtál? - Érdeklődtem, miközben az asztalra könyökölve ráfüggesztettem a pillantásomat.

-Ja... És még kakaót sem tudtam inni! - Biggyesztette le a száját, miközben halk rekedtes hangon beszélt.

-Oh! Te szegény! - Tettettem sajnálkozást, majd egy tincset a fülem mögé tűrtem. - De én sem aludtam túl fényesen.

Beletúrt, szanaszét álló, kócos fürtjeibe, majd becsukta a kis noteszát és a padjára hajtva a fejét tovább figyelt.

Én is a karjaimat összefontam az asztalon, majd rájuk döntöttem a fejemet, hogy Freddel egy vonalban legyen a szemünk.

-És te gondolom tudtál inni kakaót... - Mosolyodott el óvatosan, mire halkan felnevettem.

-Tudod le kell rombolnom az illúzióidat... - Szóltam halkan, majd elvigyorodtam. - Nem szeretem a kakaót.

-Tessék?! - Tátotta el a száját hitetlenül.

-Sajnálom. - Sóhajtottam együtérzően.

-Nem sajnálod! - Ráncolta a homlokát.

-Valóban nem. - Kuncogtam fel halkan.

-Nem tudod, hogy mit hagysz ki! - Pislogott rám dühösen.

-Valóban nem, de ezt nem fogom vitára bocsájtani... - Hajtottam a fejemet a karomra.

-Alszunk? - Vonta fel a szemöldökét.

-Én igen... - Nyomtam el egy ásítást, mire apró mosolyránc jelent meg a szeme környékén.

-Akkor én is. - Bólogatott lelkesen, amin nem tudtam nem elmosolyodni.

-És még hátra van egy újabb mágiatöri és egy bájitaltan... - Sóhajtottam.

-Van egy jó hírem Lucy... - Csusszant közelebb, az asztalon összefont karjai az enyémekhez értek, amit még a talláron át is különösen éreztem.

-Na mondd Weasley... - Dünnyögtem álmos hangon és közben erőlködnöm kellett, nehogy lecsukódjon a szemhéjam.

-Te nem is tudtad, hogy a harmadik órák is végül elmaradnak? - Hajtotta le a fejét a karjaira.

-Mivan?...

Azzal minden összemosódott.

***

-Rossz érzésem van... - Jegyezte meg Ced, miközben falatokra vágta a csirkecompját.

-Nem vagy egyedül vele. - Húztam el a számat és egy kis combot felnyalábolva a tányéromról észrevétlenül az asztal alá nyújtottam. Rögtön megéreztem Müzli forró szuszogását és később apró mancsait is, amint két lábra állva, megtámaszkodva a térdemen elkezdi leharapdálni a húst a csontról. Néha óvatosan megnyalintotta a kezemet is, majd mior lehúzta az utolsó kis cafatot is kiszedte a kezemből a csontot és hangosan ropogtatni kezdte az asztal alatt.

Lehajtottuk a fejünket és míg Cedric halkan röhögött én palástolatlan vislgyorral meredtem a vacsorámra. De a többiek is hasonlóan voltak ezzel. Ems például azon küszködött, nehigy kiköpje a narancslevét a nevetéstől, Andy pedig összepréselt ajkakkal nézegette a cseresznyés kompótot.

-Miért is van rossz előérzetetetek? - Ráncolta a homlokát Linda.

***

Ems sápadtan ragadta meg a kezemet és olyan erővel szorította azt, hogy egy percre azt hittem, menten eltöri.

Előttünk pedig a remegő Andyt húzta magához Ced és a hátát simogatva nyugtatni kezdte őt.

Nem értettem, hogy miért akadtak ki ennyire egy francos grafitin... Jó igaz, hogy kicsit horrorisztikus a vérpiros festék és a fenyegető szavak, hogy valami kamra feltárult, de ne máár! Attól is elsápadnának, ha a hűtőt nyitnám ki? Mi az a Titkok Kamrája egyáltalán? Egy rejtett élelmiszer raktár, amit most kinyitottak, hogy a diákok ne maradjanak éhen? Mert esetleg fogytán van a kaja? Persze! Ez egész logikus! Azt a pazarlást ami ebben a két hónapban az asztalra került... Nem is csodálom!

Körülöttünk mindenki sápadtan szemlélete a feliratot és egy ideig azt hittem, hogy csak én vagyok elmaradott, mikor is találkozott a tekintetem a falra festett szöveg mellett álldogálló fiúéval. A szemüveges és épp olyan értetlenül és bambán bámult mint én.

-Látod Mrs. Norrist? - Kérdezte síri hangon Ems.

-Hál Istennek nem. Rossz is volna, ha felbukkanna itt! - Kuncogtam, mire megrázta a fejét.

-Lucy! A macska meghalt! - Szorította meg újra a kezemet.

-Pff. Biztos nem! Strapabíró az az állat. Csak nem purcan ki a felirattól! - Legyintettem.

-Jones! Nem látod, hogy kővé van dermedve?! - Kérdezte dühösen, mire én is elsápadtam. Tényleg.

Itt a vége fuss el véle. Ez lett volna Mrs. Norris szomorú, könnyfakasztó története. Köszönöm, hogy itt voltatok velem és olvastátok!

Viszlát!

Aztán nem. Mert az az átkozott állat túlélte(sajnos) és ez a történet nem a rühes gondnok állatáról szól... Tehát...

Amint konstatáltam, hogy valóban nem túl élő a macska, kerekre tágult pupillákkal, tányér méretű szemgolyóval bámultam a farkánál fellógatott élőlényt. Álmodom? Vagy tényleg... Megszabadultunk tőle?!

De mindenki körülöttünk így tett.

-Mindenki menjen a klubbhelyiségébe! - Mikor került az Igazgató Úr ide?...