Elcsitult a föld, hol csata dúlt
szüntelen,
Elmúlt az üvöltés, s minden
küzdelem.
A por, mit felkavart száz meg száz
paripa,
Lassan temeti el, kinek meg kellett
halnia.

Testek hevernek szanaszét, némán
dalolva,
Fájdalmukat éneklik egymásra
hajolva.
A halál véres ajka csókolta
homlokuk,
Sírnak lelkeik, nincs többé
otthonuk.

Amott egy varjú károg, a tájat
vizslatja,
Odacsalta máris a foszló hús
illatja.
Leszáll egy ágra, onnan pillant
körbe,
Nézi a vöröset, mi belefolyt a
zöldbe.

Arrébb egy ló küzd, utolsó táncát
járja,
Remeg a kíntól kantár tépte
szája.
Szenvedésén a szél keserű dalt
penget,
De nincs ki válaszoljon, ki megtörje a
csendet.

Csak a varjú figyeli a haldokló
állatot,
Fekete szeme mégsem tükröz
bánatot.
Várja hogy kimúljon a szerencsétlen
pára,
Lecsaphasson végre a szívre, s a
májra.

Lakomát lát csupán e vérmezőn az
ostoba,
Nem érdekli halott hős, kinek volt a
zsoldosa.
Nem érdekli csata, ágyúszó vagy
üvöltés,
Mert véget ért már a poklot hozó
dübörgés.

De nem tudja miért folyt millióknak
vére,
Miért nem mosolyog a fényes Nap az
égre.
Mert ha látta volna hullani küzdő had
sorait,
Elkerülné messze bűntől szennyes
csontjait.

Őszintén szólva nem nagyon írok verseket, ez egyike első verseimnek néhány hónappal ezelőttről...
Témája még nem bontakozott ki teljesen, mivel egy nagyobb volumenű alkotásnak terveztem (szóval ez az 1. része), de a háborús hőskeresés hiábavalóságáról szól, amit lényegében bármelyik korra ráhúzhatunk, hiszen hiába vannak könyvekben leírva, becsomagolva ezek a történetek,
Nincsenek megmentő hősök, csak háború, veszteség, gyűlölet és halál.